REVELATIO

Nézőpontod határozza meg igazságaidat.

Tégy csak egy lépést bármely irányba és meglásd: az igazság véleménnyé válik, s a vélemény igazsággá.

EGYETLEN KÉRDÉS

 

Régóta gondolkodom valamin és megmondom őszintén, nem jutottam előrébb a megoldással az évek számának növekedésével sem. Hiába telik az idő, hiába tudok egyre többet a világról - legalábbis remélem, hogy ragad rám valami a koszon kívül is -, egyszerűen nem tudok máig egyetlen olyan választ sem, ami megoldás lenne. Vagy legalább közelebb vinne a kérdés megválaszolásához.

Ezért úgy döntöttem, a nyilvánosság elé tárom a gondomat. Hátha lesz valaki, aki elfogadható választ ad. Legalább egyet.

 

A kérdés végtelenül egyszerű; több választ is elfogadok - ha van - és a válaszadó vendégem egy palack borra. Ne fogd vissza magad, bátran kommentelj (a facebookon) és oszd meg velem a tudományodat.

Tehát:

globálisan szemlélve a dolgokat - a Föld nevű bolygót, mint komplett ökoszisztémát tekintve - mi az, amivel mi, emberek jobbá tettük a világot?

 

A MESTER SZAVAI

 

 

... és akkor kérte az egyik tanítvány a mestert:

- Kérlek, beszélj nekünk az igaz szeretetről!

 

És a mester ezt mondta: 

 

- Neki is vannak igazságai - hiszen máshogy nevelkedtetek, más élmények értek, más az előéletetek - és neked is vannak igazságaid.



Értsd meg az Ő igazságait, és ne akard a tieidet ráerőltetni, de ne is vedd át az övéit, mert nem élheted az Ő életét. És Ő sem a tiédet. De azt se várd, hogy Ő megértsen téged, hiszen akkor már a te igazságodat várod Tőle is...



Helyezd magad az Ő helyébe és gondold át: az Ő szempontjából tökéletesen igaza van.



Értsd meg, és ha nem értesz vele egyet, ne fogadd el! De ne azt szeresd, akit szeretnél látni benne: ne azt, akivé SZERINTED válhatna, mert akkor nem Őt szereted.



Gyönyörködj benne önzetlenül azért, mert olyan amilyen: egyedi és megismételhetetlen. Amikor megszeretted, úgy szeretted meg, ahogyan volt, éppen ezért ne akard megváltoztatni, mert pont az fog belőle elveszni, akit megszerettél. Mint ahogy a virágot is a tápláló földjében szeretted meg. Ha megváltoztatod: levágod és hazaviszed, akkor elpusztul. Már nem AZ a virág lesz.



Ha különállóként - és nem a saját képeteke faragva - is tudjátok szeretni egymást, akkor az egy szerencsés találkozás és az idők végezetéig is kitarthat. Ha együtt, egymás mellett fejlődtök.



De ha nem tudjátok a másikat MÁSnak szeretni, akkor inkább álljatok tovább és adjatok egymásnak esélyt egy igaz szerelemre.

 

(D. I. barátom, köszönöm, hogy megihlettél :) )



 

FREE AS A BIRD - LIANA

 

....az álom egy szempillantás alatt ért véget, ahogy felpattantak a szempillái. A szobában még sötét volt, csak a komódon világítottak a digitális óra számai. 06:12. A függöny mögül a hajnal első fényei kukucskáltak be. Balra nézett, és a homályban a mellette fekvő ismeretlen férfi hátán halványuló karmolásnyomokat vette néhány másodpercig szemügyre. Eszébe jutott az este. Barátnőivel lánybulit tartottak a Soho-ban. Mostanában gyakran előfordult, hogy a szinglitársaságnak kedve volt egy kis ereszd-el-a-hajam-partyra. Emlékezett rá, hogy Sara és Ginger már korábban lecsapott egy-egy ígéretesnek tűnő hím példányra, de ő még kivárta a sorát. Csak itta a pezsgőket a pult mellett, míg be nem lépett az idegen. Rögtön kiszúrta magának és a férfi is azonnal észrevette őt, amint egy kisebb társasággal megérkezett.

Arra már nem emlékezett pontosan mi, hogyan történt, csak az maradt meg, amikor a sokadik pezsgő és a vad tánc után a férfi kinyitotta előtte a Porsche ajtaját. Aztán már a férfinél voltak. Gyorsan lekerültek a ruhadarabok és az ágyban kötöttek ki. Volt már vagy hajnali kettő, mire izzadtan és megtépázva, karmolásokkal, harapásokkal gazdagabban elaludtak. Tudta, hogy a férfinak csak arra kellett, és neki sem kellett másra a férfi, csak, hogy zabolázhatatlan vágya és érzékei kielégülést nyerjenek. Szüksége volt a vadságra és arra, hogy ismeretlenek ágyában ébredjen. Tudta azt is, hogy ez csak pótcselekvés, és érezte, hogy egyre mélyebbre süllyed. Minden héten legalább egyszer ismeretlen lakásban ébredt, és ébredés után alig várta, hogy megszabaduljon. Ilyenkor gyorsan szokott eltűnni, mit ahogy ma is ez lesz.

Óvatosan kicsusszant a takaró alól nehogy zajt keltsen. Felkapta a bugyiját a szőnyegről és sietősen felhúzta magára. Ahogy kiegyenesedett, a bugyi vonala fölött elővillant a pici lepke formájú tetoválás. Óvatosan, macskaléptekkel osont a karosszékhez, aminek a karfáján átvetve találta meg a ruháját; a harisnyája a szék lába előtt hevert egy csomóban úgy, ahogy sietősen kibújva lecsúsztatta a lábairól, mellette ott feküdt a retikülje. Kezében a holmikkal halkan kisompolygott a fürdőszobába. A villanyt csak az utolsó pillanatban kapcsolta fel, mielőtt gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Belenézett a tükörbe és vagy két percen keresztül csak nézett a saját arcába. Aztán hirtelen megrázta a fejét. Kiöblítette a szájából az előző éjjel minden ízét, megmosta az arcát az éppen csak csörgedezésre nyitott csap alatt, majd kézzel beletúrt a hajába. A retikülből elővette a rúzsát és a sminkkészletét és megpróbálta újra nővé varázsolni magát. Rutinja volt benne, egy percnél ez sem vett több időt igénybe. Gyorsan ráült a wc-re, majd finoman megnyomta a kisebbik gombot. Belecsusszant a ruhájába és óvatosan kinyitotta fürdőszoba ajtaját. Kint még mindig félhomály volt ezért gyorsan lekapcsolta a villanyt és elnézett a hálószoba irányába. Hallgatózott néhány másodpercig, majd miután nem jött semmi nesz, nagyon finoman megpróbálta kinyitni a lakás ajtaját. Szerencsére az ajtó nem volt kulcsra zárva és hangtalanul ki tudott lépni a folyosó szőnyegére. Körömcipőjével és táskájával a kezében sietősen végiglépkedett a süppedős szőnyegen a lépcsőház irányába. Nem kapcsolt villanyt és a liftet sem hívta. Macskaként hagyta el az épületet, csak a kíváncsi pillantásokat vető álmos portás felé biccentett egy hang nélküli viszlátot. Az épület előtt, a bejárattól néhány lépésre belebújt a cipőibe, és apró, halk koppanásokkal indult neki az ébredező nagyváros kihalt utcáján.

Néha egy üres taxi haladt el mellette és ahogy lassított Liana csak intett, hogy menjen tovább. Most egyedüllétre volt szüksége. A gondolatai lassacskán jöttek elő. Kellett ez a néhány perc szabadság, amikor nem kell senkivel elszámolnia; csak saját maga volt és a gondolatai. A Nap első sugarai aranysárga fénybe festették a nyílegyenes utcát és visszatükröződtek a toronyházak hatalmas üvegfelületeiről, megsokszorozva a ragyogás erejét. Néhány szatócsbolt előtt már söpörtek, egyik-másik előtt nagyot kellett kerülnie, ha nem akart a járdára löttyintett zsíroldós felmosóvízen átgázolni. Egy szemetesautó haladt el mellette, szorgalmasan gyűjtögetve a hatalmas fekete nejlonzsákokat a kékre festett vas-szemétkosarak mellől. Érezte a hajnali város illatát, a tenger felől enyhe légáramlat csapott az arcába. Szaporán szedte a lépteit. Nem sietett sehova, de valahogy mindig úgy érezte, hogy az éjszaka bűnét a hajnali gyaloglással le tudja mosni magáról.

Megkapta amit akart. Erre volt szüksége. Se többre, se kevesebbre. Övé volt a test ami kielégítette és pillanatnyilag lecsendesítette dübörgő vérét. Már nem is emlékezett a férfi nevére, pedig biztosan mondta valamikor. Ő is mondott egy nevet, de ahogyan az övé sem volt az igazi neve úgy biztos volt, hogy a férfi sem a sajátját mondja. De ez nem számított semmit. Mindkettőjüknek csak a másik testére volt szüksége, semmi másra. Azt pedig megkapták. Régebben nem okozott ez neki gondot, és csak mostanában kezdte észrevétlenül gyötörni a lelkiismeret. Sok ilyen éjszakán volt túl, talán már meg sem tudná mondani mennyin. Nem számolta, mint ahogyan  a férfiakat sem. Egynek sem maradt meg sem az arca, sem a neve az emlékei között. Az elején tudatosan tartotta távol magát az emlékektől, aztán szép lassan megszokottá vált, annyira, hogy már erőfeszítést sem kellett tennie, hogy elnyomja őket. De mostanában egyre többször tolult fel egy érzés hajnalban, amikor egyedül rótta az útját. Először még értetlenül vette tudomásul a gondolatot, aztán bosszantotta, mostanra azonban egyre többet rágódott. Próbált nem figyelni rá, de be kellett látnia, hogy az érzés túljár az eszén, és nem hagyja magát. Ma is ott motoszkált benne. Nem értette, hogy miért pont most jön elő. Eddig azt hitte, hogy csak múló rossz érzés: a lelkiismerete kiabál valahonnan a múlt homályából, a ködön, mint valami súlyos, hangszigetelő paplanon keresztül. De a hang minden átdorbézolt éjszaka után egyre erősebb lett.

Megint megjelent előtte az az átható, kék szempár....

-------

Volt már vagy másfél éve is, hogy találkozott Vele. Egy partyn futottak össze; az egyik közös ismerősüknek volt kiállítása a Broadway egyik kis művészgalériájában és mindketten ott voltak a megnyitón. Később, már a megnyitó utáni fogadáson mutatták be neki. Rögtön megfogta az a döbbenetesen mély tekintet. Az első pillanatban, ahogyan a férfi belenézett a szemébe, úgy érezte magát, hogy mindent tud róla. Félelmetes és egyben izgató érzés is volt. Mintha nem lennének a férfi előtt titkai. Pőrén, csupaszon érezte magát, de nem szexuális vonzás volt ez, hanem olyan, amikor a lelke mélyére lát be valaki. Megpróbálta elvenni a tekintetét, de érezte, ahogy lemerevedik, minden ereje elszállt egy pillanat alatt, és szinte mozdulatlanná dermedt. Mintha minden porcikáját átjárt volna egy lézerszkenner: letapogatta az érzéseit, végigpörgette az agyában tárolt összes emléket, végigsimogatta a bőrét - ekkor egy pillanatra végigborsózott az egész teste és érezte, ahogyan az ágyéka fölforrósodik -, majd a varázslat - mintha egy gyors széllökés suhant volna el mellettük - elillant és csak egy érdeklődő, közönséges szempárt látott újra. Eltűnt a mélység, csak egy huncut mosoly maradt helyette.

Az este folyamán sokat beszélgettek a férfival. Úgy érezte magát, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, és ez megrémítette. Olyan érzése volt, mintha nem lennének előtte titkai és ez először nagyon kellemetlen volt, mert a férfi olyan dolgokra kérdezett rá, amelyeket szívesebben tartott volna meg magának. Aztán később - észre sem vette, hogy mikor történt - arra eszmélt, hogy ő maga mesél a férfinak. Elmesélte gyermekkorának lényeges dolgait, mesélt a szüleihez kapcsolódó viszonyáról, elmondta a legféltettebb titkait és rádöbbent, hogy most életében először úgy mesél valakinek, hogy nem színezi ki a történetet, nem fűzi át meg át kisebb-nagyobb hazugságokkal. Soha, senki nem volt még, akinek ennyire nyíltan és őszintén megnyilatkozott volna. Érezte, hogy minden félelme, rettegése elmúlt és a lelke teljesen átadja magát a feltétlen bizalomnak. Tudta, hogy nem lenne értelme semmit sem eltitkolni, mert a férfi úgy olvas a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben. Önmaga is meglepődött, hogy szabadon, nyíltan tárja a férfi elé a gyengeségeit. Szinte észre sem vette az idő múlását, csak az tűnt föl, hogy rajtuk kívül már csak néhány egymásba boruló párocska lassúzik a táncparketten, a zongorista pedig halk jazz-t játszik. Egy Bublé dal volt az utolsó amikor a férfiba karolva elhagyták a galériát.

Órákon keresztül sétáltak a Greenwich Village-ben, átbeszélgetve az egész hajnalt. Amikor megborzongott az első tengeri fuvallatra, a férfi ráterítette szürke gyapjúzakóját és így sétáltak tovább egymásba karolva. Soha nem érezte magát ennyire lassúnak, puhának és kiegyensúlyozottnak. Amikor elfáradt a lába a tűsarkú cipőben, egy gyors mozdulattal levette és a kezébe fogta. A férfi ugyanúgy tett a saját cipőjével, és mindketten mezítláb sétáltak tovább. Lassan jött a reggel, és azt vette észre, hogy már a házuk ajtajában állnak. Hosszan nézett a férfi mélykék szemeibe; szó nélkül hívta. De Ő csak megrázta a fejét és így szólt:

- Nem mehetek. Még nem állsz készen. A lelkednek két része van: egy vad, akinek szüksége van a szárnyalásra, és egy rejtett, akit nem mersz megmutatni senkinek.

- Van egy erőteljesen kifelé mutatott képed és egy törékeny belsőd. Annyira elüt a kettő egymástól, hogy attól félsz, aki az egyiket megkedveli, az nem tud mit kezdeni a másikkal. Azt hiszed, ha valakit közel engedsz, azt megégeted azzal, hogy távol kell menned. Úgy érzed, hogy nem tudsz együtt lenni valakivel, mert képtelen vagy mellette maradni. Azt hiszed, ha valakivel vagy, akkor nem szárnyalhatsz kedvedre. Azt gondolod, hogy ha kikötsz valahol, akkor többé nem bonthatsz vitorlát. Úgy tartod, hogy a közelség és a távolság nem fér meg egymás mellett...

- Én pedig tudom, hogy tévedsz

- El kell hinned, hogy a távolság nem jár a közelség feladásával. Sőt! Akkor kapod meg az igazi közelséget, ha megkapod az igazi távolságot is. Mert a kettő nem megy egymás nélkül. És a kettő csak egymással megy.



- Aki csak távolságot ad Neked, annak nincs szüksége a közelségedre, és aki nem ad Neked távolságot, az nem igazi közelséget, hanem szolgaságot ad. A szolgaság az, amely nem enged el: aki igazi közelséget ad, az bátran el mer ereszteni, mert tudja, hogy úgyis visszatérsz.



- Aki csak azt szereti Benned, hogy távol vagy, az nem kíváncsi a másik részedre. Annak csak a külsőd kell, a belsődre nincs szüksége. Nem kíváncsi rá, mert a belsőd iránt el kellene köteleznie magát és felelősséget kellene vállalnia. Aki pedig csak azt szeretné, hogy mindig közel légy, az nem Téged szeret, hanem a saját magában lévő űrt akarja kitölteni veled. Ha mindig mellette kell, hogy légy, akkor begubóz, és láncokba csavar és a lényed szabad részét gúzsba köti; magáénak akarja, és rabszolgaságban tart. Attól fél, hogy elhagyod, és értéktelen életében nem lesz már senki, aki értelmet adna a létének. Ő nem veled, hanem belőled él.



- A szárnyalás nem ellentéte a megállapodásnak. Ha megállapodsz, attól még nem kell a szárnyalást föladnod. A különbség az: ha akarod, akkor már nem KELL szárnyalnod. A szabadságnak pont az a lényege, hogy van választási lehetőséged. Ha akarsz, egy helyben állsz, de ha úgy van kedved, akkor elrepülsz. Aki szeret, az egyként szereti látni amint helyben állsz és amint szárnyra kelsz: gyönyörködik a mozdulatlanságodban, de gyönyörködik a röptödben is.



- Hidd el, van ilyen. Ehhez "csak" az kell, hogy olyan férfit találj, aki igazán szeret. Úgy, ahogy vagy. Szereti a "csapongásodat", a "meggondolatlan-indokolhatatlan körökbe bocsátkozásaidat". Azért szeret, aki vagy és úgy, ahogy vagy. Nem azért, amit látni akar Benned, vagy amivé szeretné, hogy válj. Aki úgy szeret, ahogy vagy, az nyugodtan elenged, mert tudja, hogy visszatérsz. És ha Te tudod, hogy mehetsz, amikor akarsz, akkor csak akkor mész, amikor tényleg menni akarsz, nem pedig akkor, amikor menned KELL, mert nem bírod a helyben állást. És lehet, akkor nem akarsz KÜLÖN menni...



- Mennyivel szebb is, amikor két szabad lélek együtt száll, és amikor elfáradtak, együtt pihennek meg...



- De ehhez Neked kell előbb megnyílnod. Sajnos, ezt nem tudod megspórolni  Ez a te bizniszed... Lehet, hogy nem fog menni elsőre, és az is lehet, hogy sokat fogsz emiatt szenvedni. De ez a szenvedés, csak legfeljebb átmeneti lesz, mert előbb-utóbb megtanulod felismerni, hogy ki az, akiben bízhatsz: ki az, akinek kiadhatod Magad, és ki az, akire nem érdemes időt vesztegetned. De addig ezt nem fogod megkapni, amíg Magad nem teszed meg az első lépést, mert addig az az "igazi" férfi sem fogja meglátni Benned az igazi énedet, akit szeretne szeretni...

-------

Igaza volt a férfinak. Tudta, hogyha akkor felmegy, mindkettőjüket elégette volna. Még nem érett meg rá, hogy megállapodjon. A lénye vad részének még tombolnia kellett. Sokszor vágyott az otthon puha melegségére, ugyanakkor ott volt a vágy is, amely szinte elemésztette, ha meg kellett volna nyugodnia és megállnia. Tombolt, törte-zúzta az életét, mert dühös volt a férfira. Dühös, hogy ennyire ismeri, dühös, hogy nem maradt előtte titka, és dühös, hogy nem lett az övé. Ugyanakkor magára is dühös volt, mert értette a férfit: értette, hogy jót akar neki, és az ő érdekében nem fogta vissza, mert úgysem tudta volna visszatartani, és dühös volt, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. Dühös volt magára, hogy ilyen.

Ahogy átvágott a Washington Square-en lelassította  a lépteit. Megállt egy pillanatra a szökőkút mellett és belebámult a vízbe. Látta az arcát, és érezte, ahogyan egy langyos könnycsepp lassan végiggördül a bőrén és egy végtelen hosszú másodperc nyújtózkodás után az álláról belecseppen a vízbe, körökre borzolva a képmását. A Nap sugara megtört a szökőkútban gyűrűző hullámokon és elenyészett. Liana fölnézett az égre és most először hatalmas szomorúsággal vegyített megkönnyebbülés szakad fel belőle. Összeszedte magát és elindult az otthona irányába. Megérezte, hogy ez volt az utolsó lélektelen éjszakája. Belülről tört fel az olthatatlan vágy az otthon után. Az után az otthon után, amely ott van, ahol az a mélykék átható szempár lakik. Tudta, hogy ezután is fog repülni, de már nem egyedül. És mindig lesz egy hely, hova visszatérhet megpihenni. Már csak valahogy meg kell keresni Őt. Bármennyi időbe is teljen, de megtalálja! Mert tudja, hogy Ő csak rá vár...

És ekkor lelkében felcsendült az a régi dal...

 

LÚZER - hatodik történet: A teremtő képzelet

 

lose [lu:z] - (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget

loser ['lu:ze*] vesztes, szleng: pancser

 

Régen írtam lúzer sztorit, de nem azért, mintha nem lennének történeteim. Vannak, csak éppen nem akkora jelentőségűek, hogy megörökítésre méltóak lennének, vagy pedig már-már annyira hétköznapiak, hogy senki nem nevetne rajtuk. Az egy dolog, hogy én sem - hiszen minden sztoriban én vagyok a lúzer -, de hogy még másoknak sem vicces... az már tényleg gáz.

 

A mai történet is csak kicsivel szórakoztatóbb, mint az átlag szerencsétlenkedéseim, mégis leírom. Nem feltétlenül azért, hogy hasadat fogva hahotázz, inkább csak tanulságképp. Persze a történet "csattanóját" máshogyan is értelmezheted: ez szíved joga. De én annyira azért nem hiszek a véletlenekben. Ez pedig az én jogom.

 

Szóval.

 

Mint korábban már írtam, szeretek futni. Azonban az utóbbi évben nem sokszor volt rá lehetőségem egy egyszerű, ámde annál kellemetlenebb okból kifolyólag: ugyanis a jobb oldali csípőforgóm (doktorok és medicinával foglalkozók előnyben; aki tudja pontosan, hogy mely testrészről beszélek, az ossza meg velem is a tudományát) nem túl jól viselte az előző év felkészülését: 1-2 kilométer lefutása után megfájdult. De nem is kicsit, volt úgy, hogy éjjel hasogató, szaggató fájdalomra ébredtem. Ezért aztán sajnos most porcépítő kúrán vagyok, és nem ajánlott ilyenkor a megerőltetés.

 

Ez azt hozta magával, hogy már vagy fél éve szinte odaszögeztem magam a székhez: autó reggel, aztán iroda, majd autó este és a számítógép előtt még egy kis ücsörgés. Őszintén szólva már kezdett elegem lenni ebből a satnya életmódból és hetek óta azon gondolkoztam, hogy jó lenne munka előtt-után valamikor gyalogosan közlekedni a városban. Nos, ma végre sikerült is egy kiadósabb sétát összehoznom. Ember tervez - a teremtő végez...

 

Az irodába ma is autóval mentem reggel. Aztán délután, amikor be akartam pakolni a kocsiba... nem nyílt a távirányítós zár.

- Csak nem a távirányító eleme adta meg magát? - kérdeztem magamban, és egészen közel hajoltam az első ajtó üvegéhez, hogy ha ez lenne a probléma forrása, bevessük.hát a szokásos, ősi módszert. 

 

(Ez valami hasonlóképpen működik, mint amikor a nyelvtudatlan magyar megpróbál egy külföldinek magyarázni: jól-ta-gol-tan-kezd-el-be-szél-ni és-rá-a-dá-sul-han-go-sab-ban-is hát-ha-meg-ér-ti-az-a-sze-ren-csét-len-kül-föl-di. Ha nyomatékosítjuk a mondandónkat, mingyárt jobban érthető lesz. Nem?)

 

Én is így jártam el az analóg módszerrel: rácéloztam a távirányítóval a műszerfalra (mintha ott lenne a jelfogó - amiről egyébként halvány lila gőzöm sincs, hogy hol van) és vadul böködtem a levegőbe, mintha én magam lennék kiválló álamfőnk, Schmitt Pál valamikor ifjú bajvívó korában, ezzel a mozdulattal is nyomatékosítva az elektronok röppályájának az irányát és becsapódási erejét. Mert ha a távirányítóval lendületet adok, akkor az a fránya lézersugár, vagy mi az istennyila, majd biztos felpöccinti nekem a zárnyelvet.

 

Mit ne mondjak, a balettmozdulataimnak semmi eredménye nem lett, legalább annyira alkalmatlan volt a mutatványom bármilyen hatás elérésére is, mint szegény Hoffmann Rózsa elmúlt évi tevékenysége a közoktatás megreformálására. Na de mára elég a politikából, ezek a mondatok (és politikus nevek) néhány év múlva már senkinek nem fognak jelenteni semmit. Pont ugyan úgy ki fognak törlődni az emlékezetből, mint ahogyan egy hosszú és kellemetlen hasmenéses járvány tüneteit is elfelejti az ember - már aki túléli -; akkor nagyon rosszul érezzük magunkat, de néhány héttel később már ugyan olyan étvággyal esszük a frissen sült hekket a rómain, mintha soha nem ettünk volna korábban.

 

De már lassan én is olyan leszek, mint az őseink voltak nem sokkal a honfoglalás után: kalandozok minden felé, csak épp a lényegről terelem a szót... tehát álltam az autó mellett, mint a bálám szamara és nem értettem a történteket, mígnem beugrott a megfejtés: bekapcsolva hagytam a világítást, ami teljesen lemerítette az akkumulátort!  De hogyan is lehettem ekkora szamár - ha már az előbb megemlítettem ezeket a derék és hasznos, ámde manapság már szinte csak vásári (vagy állatkerti) mutatványként látható jószágokat? Ennek is megvan a maga oka, ami most nem fontos. Lényeg, hogy nem működik a bekapcsolva felejtett világításra figyelmeztető hang. Vagyis legtöbbször működik, de van, mikor nem. Nos, a mai nap volt a "van, mikor".

 

 

Több kérdés is tolakodott az elmémbe egymást taszigálva, hogy minél jobban helyezkedjenek, előtérbe tolva fontosságukat. Majd valahogy mégis sikerült a hangzavarban rendet tennem és megértetni a nyomuló bio-elektronikus impulzusokkal, hogy nincs jobb és rosszabb kérdés, csak kérdések vannak, és a sorrend jelen esetben nem jelez minőségi különbséget. Erre az én kis zakatoló neuronjaim megnyugodtak és végre levegőhöz jutottam. A következő gondolatok kristályosodtak ki hat kérdés formájában.

 

Mit tehet az ember, akinek:

1: automata váltójú autója van, tehát bevontatni nem lehet,

2: egy korábbi kocsifeltörés miatt kiszereltette a vezető oldali zárat (a másik oldalon gyárilag sem volt),

3: az egyetlen működő zár a csomagtartóé, de mivel három éve nem használta, ezért beszorult és a kulcsot NEM tudja elfordítani,

4: a lakáskulcsa bent van az autóban,

5: van egy motorja otthon a mélygarázsban (amivel be tudná indítani az autót), de ahhoz kellene a lakáskulcs,

6: a telefonja akksija is az utolsókat rúgja (kellett neki Angry Birds-öt játszani napközben...) így azt is alaposan meg kell fontolnia, hogy telefonos segítséget kér, vagy a közönségét (mármint a nagyvárosi utca népét). A gépi megoldás ebben a játékban nem jöhet szóba.

 

A nagy tanakodás után - amit jómagammal folytattam - a telefonos segítség mellett döntöttem. Hál istennek nem kellett előre megadnom, hogy kit hívhatok (talán még emlékszel, a tévés vetélkedőben ez szabály volt), mert ez esetben egy bölcsész, vagy stratégiai üzletfejlesztő kollégámnak vajmi kevés hasznát vehettem volna. Éppen ezért a legmegfelelőbb embert hívtam (most látom, hogy a weblapjuk borzalmas. ámde annál jobb szakemberek), aki elmagyarázta, hogy itt csak a jól bevált csodaszer segíthet. A WD40.

 

És itt lép be a képbe a bejegyzés elején említett - és már hetek óta tervezett - gyalogló körút kivitelezése.

 

Innentől már tényleg csak címszavakban - és előre lelőve a poént, miszerint körülbelül négy óra leforgása alatt sikerült az aprócska figyelmetlenség következményeit elhárítani - a történet:

 

- Vállon átvetett, mintegy 6 kg tömeget képviselő notebook táskával elgyalogolni a legközelebbi BKV-jegy árusító helyig,

- Elsétálni a legközelebbi WD40 lelőhelyként feltételezett OMV benzinkúthoz,

- Visszasétálni az autóhoz, és megpróbálni az alaposan beolajozott csomagtartó zárba nem beletörni a kulcsot, ám mégis kellő erőt kifejteni ahhoz, hogy az összegyűlt szennyeződés és az idő viszontagságai által összegyógyult alkatrészek körirányú mozgásba lendüljenek,

- Szétszedni a csomagtartót, hogy be tudjunk mászni a hátsó ajtóig, reménykedve abban, hogy az kinyílik,

- Miután kiderül, hogy a kettős reteszű biztonsági szerkezetet NEM lehet áram hiányába kinyitni, gyíkként (hehe, képzelj el engem, mint gyíkot... még a gondolat is könnyfakasztó) előre mászni, hogy az első ajtó zsebéből kihalásszuk a lakáskulcsot,

- A jól végzett munka örömével, és néhány zúzódással gazdagabban - még mindig vállon cipelve a laptoptáskát - elvánszorogni a legközelebbi olyan busz megállójához, amely hazafelé visz,

- A megállóból kilométernyit (azaz 10 percet) gyalogolni hazáig (miért is ne most próbálnánk ki, hogy az egyébiránt egy visszaforduló után a végállomástól a lakásig még két megállót ki kellene várni, ami úgy négy perc is lehet),

- Lepakolni otthon, majd reménykedni, hogy a remekbe szabott és igényesen kivitelezett pókhálók és a milliméteres por letakarítása után még be is indul a motorkerékpár,

- Visszamotorozni az autóhoz, és a csomagtartón keresztül újra végigverekedni magunkat az első ülésig, de most azzal a céllal, hogy a motortér-tetőt ki tudjuk nyitni,

- A 229 kg saját tömegű motorkerékpárt a szorosan az autónk mellett parkoló Suzuki Swift mellett előre csúsztatni annyira, hogy a "bika kábel" lehetőleg össze tudja kötni a két akkumulátort,

- Miután sikerül a megfelelő sarukat összekapcsolni, annyira feltekerni a Yamaha alapjáratát, hogy lehetőleg töltsön is valamit a V6-os és 2.500 ccm-es dízelmotort megforgatni hivatott akksiba,

- Jó húsz percig próbálkozni, míg végre sikerül annyi áramot összebarkácsolni, hogy beröffen a traktor,

- Motort egy másik parkolóhelyre beállítani, majd alaposan lezárni: tárcsafékzárral, nagyujjnyi vastag lánccal ellátni,

- Motortáskákba bukósisakot, motoros dzsekit betuszkolni (mert még lesz egy kör),

- Autóval hazamenni, és reménykedni, hogy addigra összeszedi magát annyira az akkumulátor, hogy másnap reggel beinduljon,

- Alaposan megmosni a kezet a lakásban (mert a motorlánctól, amikor lezárjuk a motort, kellőképp dzsuvásak leszünk)

- Megnézni gyorsan az interneten, hogy mikor megy visszafelé busz (közben íziben egy gyors macikávét elkészíteni)

- Lerohanni a buszmegállóba a fél kávé után, mert négy perc múlva itt a járat és legközelebb csak húsz perc múlva jön,

- Visszazötykölődni a mai napon már harmadszor az iroda előtti parkolóhoz, de immár a kétkerekűért,

- Hazarobogni a 900 köbcentis ikerhengeressel, és közben élvezni a szelet és a naplementét,

- Letenni a motort a mélygarázsban, és fölmenni a lakásba, ahol elkészíthetjük az ebédre szánt vacsorát.

 

----------

 

A tanulság?

 

Mivel én nem hiszek a véletlenekben, azt mondom: amit eltervezel, az meg is valósul. Mindegy, hogy mit képzelsz el, és mindegy, hogy az jó-e a számodra, vagy rossz. A lényeg, hogy úgy képzeled el, hogy hiszel a megvalósulásában. Egy séta elképzelése senkinek nem okoz gondot. Minden nap használod a lábaidat, nem nehéz ezt elhinni. (Az, hogy HOGYAN valósul meg...? Na, az már más kérdés. A körülmények ebben az esetben nem voltak ideálisak, de a végeredmény bejött.)

 

Egészen más a helyzet a lottóötössel. Ha még életedben nem volt egyszerre százezer petáknál (mindegy milyen valutában gondolkodsz) több a kezedben, akkor nehezen hiszed el, hogy milliárdos lehetsz. Nem is a pénzt, mint fizikai megjelenést nehéz elképzelni, hanem azt az életmódot, amit az jelent. De ha nem is pénzről beszélünk, hanem boldogságról, gazdagságról... ugye milyen nehéz az ÉRZÉST elképzelni, hogy boldog vagy? Gazdag vagy?

 

Mennyivel egyszerűbb a boldogtalanságot, szerencsétlenséget, betegséget elképzelnünk! Valószínűleg azért, mert ezekben már többször volt részünk és van megélt tapasztalatunk. De gondolkodj el ezen: ha sokszor átéled gondolatban a számodra nem kedvező eseményeket, és jókat pedig nem, akkor vajon mire számíthatsz, mi fog nagyobb valószínűséggel bekövetkezni?

 

Furcsa játék az élet: néha csak gondolunk valamire és pár nap múlva megtörténik. Ha nem is pontosan úgy (a részletekben lehetnek eltérések), ahogyan elképzeltük, de végeredményében az, akkor nem lenne érdemesebb szép, új világot álmodnunk?

 

Ez az álom persze csak akkor fog megvalósulni, ha mélyen, a szívünk legmélyén is - kételkedés nélkül - tudunk hinni benne...