The show must go on!

 

Mikor ezeket a sorokat írom Nemzetünk Fővárosát (by Forrest Gump) jótékony hajnali hótakaró lepi el. Eltüntet minden koszt, szemetet, hibát, és gyönyörű tiszta fehérséggel teríti be a várost. A hókotrók nemrég indultak felvenni a küzdelmet az elemekkel, hogy mire a város felébred, a lakóit a lehető legkevesebb akadály korlátozza a szabad közlekedésben. Még soha nem voltam hajnalban az utakon, amikor a hó gyönyörűen szállingózik, beterítve minden szürkeséget, és szépséges mesebeli tájjá varázsolja a várost. Csodás ez a hajnali Budapest, ilyenkor minden olyan békés, néhány autó jár csak az utakon, meg az a néhány lézengő ember, aki vagy valahonnan hazafelé tart, vagy épp most indul munkába, hogy a város éhségét nemsokára ki tudja elégíteni.

Valamikor tíz évvel ezelőtt indult egy kicsi vállalkozás, hogy később - még az alapítók képzeletét is túlszárnyalva - az ország egyik vezető lízingcégévé váljon. A vállalat vezetője kezdetektől fogva egy tehetséges, és energikus fiatalember volt, aki minket is meggyőzött, hogy érdemes egyesíteni az erőinket, és kiemelkedőt alkotni, olyat, amiről még sokáig fognak beszélni a szakmában. Vezetőink és kollégáink szinte egytől-egyig csatlakoztunk ehhez a jövőképhez, mert szűknek és korlátoltnak éreztük előző cégünk kínálta lehetőségeket. Azóta a vállalat kinőtte magát; a magyar piacon rekord idő alatt meghatározó tényezővé lépett elő. Sok ember megfordult a falai között, ismertsége, jó hírének köszönhetően kiemelkedő. Így hoztuk létre azt a céget, amely most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját.

Ám a világ az elmúlt másfél évben megváltozott. A hazai problémák mellett még ráadásul minket is elért a külföldi tulajdonos profitkényszere: vállalatunkat átszervezték, és az anyacég - egy bank - szárnyai alá helyezték. A lízingvállalat önállósága megszűnt, a bank egyik divíziójába vonták be, a vezérigazgatónkat pedig a divízió vezetőjévé tették meg.

Így léptünk be a 2010-es évbe. Fennállásunk tizedik évfordulóját szerettük volna méltóképp megünnepelni, ám a bank vezetése nem adott hozzá támogatást. De voltak olyan kollégák, akik fontosnak tartották az évfordulót és megindult a szervezkedés: márpedig akkor is ünnepelünk, ha olaszországban nem veszik emberszámba a csóró magyar rabszolgákat! Néhány nap alatt megszerveztek egy önköltséges bulit, amit a Közgáz Klubban tartottunk meg. Itt szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik munkaidejükön túl is erőfeszítéseket tettek azért, hogy ez az esemény létrejöhessen!

Az örömbe azonban üröm is vegyült: a mai napon tudta meg cégünk létrehozója, és volt vezérigazgatója, hogy ez a nap volt az utolsó, amit bankunknál eltöltött. 

Igazából fel sem fogtuk ennek a bejelentésnek a súlyát, de azt gondolom, hogy az érintetthez sem ért még el a tény: a céget, amit létrehozott, amit éveken keresztül -mintha a saját gyermeke lenne - nevelgetett, végérvényesen elvették tőle. Nem fog többé bent ülni az irodájában jelentéseket, statisztikákat elemezve késő éjjelig, nem dugja össze a fejét az üzletágak vezetőivel, kigondolni, hogyan tovább. Nem nézheti a fejlődését, nem izgulhat közvetlenül a közeléből, hogy vajon merre megy az útja. Vajon megy tovább az útja?...

És ott a tízéves jubileumi összejövetelen, hajnalban azt láttam, hogy két férfiember -akik együtt küzdöttek az elmúlt közel egy évtizedben - összeborulva, egymást átölelve állnak és akadozva mondják egymás fülébe a vígasztaló szavakat. Két negyvenen túli felnőtt férfi, akik egymással vállvetve küzdötték végig a 21. század első évtizedét, úgy állnak összeborulva, mint két kamasz jóbarát, akiket a szüleik elválasztanak egymástól, és úgy gondolják, hogy valami az életükből, a közösségükből, a testvériségükből örökre elveszett. Mert örökre elveszett.

Én pedig csak néztem őket, és legszívesebben átöleltem volna mindkettőt. De ez csak az Ő pillanatuk volt. Egyszeri és megismételhetetlen. És gyönyörű.

Közben a hó pedig elkezdte betemetni a város minden sebhelyét: nem látszottak a kátyúk, az egyenetlen utak, a sár, és a mindent beborító szürkeség. A Közraktár útról bandukoltam a Nyugati tér felé, és nem érdekelt, hogy latyakossá ázik a cipőm, és csurog a hólé a hajamból a nyakamba. Didergősen összehúztam a kabátomon a cippzárt, és zsebredugott kézzel, rezzenéstelen arccal vágtam keresztül a négysávos utakon. Még a rendőrautóban ülők sem vetettek rám egy kósza pillantást sem. Néhol a tíz centis szűz havon vágtam át magam, néhol már takarították az üzlettulajdonosok a boltjuk előtt a járdát. Friss, ízes levegőt szívtam magamba, és gyönyörködtem a hajnali városban.

Közben pedig tudtam, hogy a show-nak tovább kell mennie.

Mindenkitől tanulhatsz

 

Néhány napja megismerkedtem egy gyönyörű lánnyal. Korábban már említettem egy eseményt, amin részt vettem és ott láttam meg Őt. Volt valami Benne, ami szinte mágnesként tartotta fogva a tekintetem... Biztos voltál már Te is így: érzed, hogy valami van a levegőben. Nem tudod mi az, de valami van, az biztos. Igazából nem is akarod megmagyarázni, mert persze nem is lehet, de jó érzés. Nem feltétlenül testiségről (kémia), vagy szerelmi kapcsolatról (érzelmek) ábrándozol, egyszerűen a rezgés, ami körülvesz, megváltozik.

Kivételesen szerencsésnek érezhetem magam, mert a buli végén (igaz, én eléggé ittas és emiatt kellőképpen bátor - és ilyenkor azt hiszem magamról: lehengerlő - voltam) néhány szót sikerült váltanunk, és a lány volt olyan elhamarkodott, hogy megadta az e-mail címét. Így aztán néhány nap múlva egy józan találkozáson kaptuk magunkat, ahol - számomra legalábbis - egy nagyon jót beszélgettünk.

A beszélgetés közben - mikor is tisztáztuk, hogy egyikünk sem akar a másiktól semmilyen párkapcsolat-jellegű tevékenységet, ezáltal a polémia titkolt érdekek okozta bujkáló feszültségek nélkül folytatódhatott - I. (nevezzük most csak így a szépséges leányzót) mondott egy mondatot, ami e poszt létrehozásának kiinduló oka volt. Az ominózus passzus pedig valahogy imígyen hangzott: "sokkal többet tanulhatok tőled, mint te tőlem (mondja I. gondolva a tizensok év korkülönbségre utalva), de ha néha meg tudlak nevettetni, és ez neked így megfelel, akkor az már jó".

Akkor és ott mondtam Neki erre néhány gondolatot, ami hirtelen eszembe jutott, de úgy éreztem ez a felvetés több annál, hogy csak úgy hagyjam az idő ködében elveszni.

Érdekes, hogy ahogy múlik az idő, és tanulunk, tapasztalatokat szerzünk, netán még némi szellemi fejlődést is fel tud mutatni néhányunk, úgy gondoljuk egyre inkább és egyre biztosabban, hogy amit tudunk, az valahogy úgy is van. Harmincpár éves korára az emberek úgy általában elkezdenek tévedhetetlenné válni. No nem mindenben, de azért egyre több témában, területen gondolják azt, hogy amit megtapasztaltak az örök érvényű igazság. És persze, ez a másik ember életében is iránymutató, sőt mi több szinte mindenkire érvényes dogma. Hiszen mi másért vitatkoznának szinte késhegyig menő küzdelemben az emberek, meg akarván győzni a vitapartnerüket a saját gondolataik - ne adj Isten ideológiáik - időtállóságáról, alapvetéséről. Vannak olyan témák, gondolatok, eszmék, amik a hitre épülnek. Hiszem, tehát nem kételkedem. Vagyis nem gondolkodom. Pont az a hit esszenciája, hogy el kell fogadni feltétel, kételkedés, gondolkodás nélkül.

Úgy látom az életünk sok ilyen apró, és nagyobb hitre épül. Vannak dolgok, amiket nem akarunk megmagyarázni, és nem is várjuk el, hogy megmagyarázzák őket. Bizonyos szempontból ez nem csak kényelmes, hanem biztonságos is. Ha néhány hitbéli kérdésre válaszokat keresnénk, talán pont a jól kitalált világunk alapjait kellene megkérdőjeleznünk, és igen, akkor talán minden széthullana, amit eddig hosszú évek kemény munkájával felépítettünk. Leomlanának a falaink, amivel körbevettük magunkat, és ott lennénk pucéran, rádöbbenve, hogy az egész életünk egy illúzió káprázatába veszett bele. Sajnos az illúzió most is ott van. A király meztelen. Csak nem mondja meg neki senki.

Egyik ilyen hitünk az, hogy minél idősebbek, tapasztalatabbak vagyunk annál többet tudunk a világról. De legalábbis azoknál biztosan többet tudunk, akik fiatalabbak nálunk. Néha a fiatalabbakkal is sikerül ezt elhitetnünk, és ez beláthatatlan következményekkel járhat: kiölhetjük belőlük azt a hajtóerőt, ami a világ folyamatos fejlődéséhez vezet. Gondoljunk csak néhány híres gondolkodó, felfedező, feltaláló fiatalkori élményeire: szinte minden önéletrajzból kiderül, hogy a felnőttek, vagy az iskolarendszer nem nézte jó szemmel próbálkozásaikat. Hál' Istennek, azért vannak, akik a rengeteg gáncs ellenére sem adják föl. De mennyien lehetnének, ha azok sem adnák föl, akiket sikerül mégiscsak elnyomni, megnyomorítani...

De visszatérve a mondandóm elejére, mit is adhat egy több, mint évtizeddel fiatalabb ember egy nálánál több, mint évtizeddel idősebbnek? Egy olyan nézőpontot, ami egyedüli, és kivételes. Ami csak általa létezik, és ami nem lenne, ha Ő nem lenne. Különleges élményeket, különleges gondolatokat, különleges történeteket. Tanulságokat, vidámságokat, jó pillanatokat, szép napokat, és szomorúakat. Színeket, érzéseket. Melegséget és keménységet, ideológiákat és világnézeteket. Ezernyi és még annál is több új dolgot. Egy egész élet történetét, egy másik élet egészen más tapasztalatait. Egy igaz mesét.

Egy új világot.

Azért egy Új Világ megér egy misét...

 

KÜLÖNLEGES PILLANATOK

 

Ma este - vagy inkább éjjel - Győrben voltam; egy barátom és szerelme vendégszeretetét élveztem. A program úgy alakult, hogy pizzázás után (a cimborám FEGETEGESEN KIVÁLÓ PIZZÁT KÉSZÍT!!! - még a bennszülött Taljánok is megirigyelhetnék) elmentünk a Rómer Házba, ahol különböző koncertek mennek már két napja. Elvileg a Ház megmentése iránt érzett elkötelezettség szülte az eseményt, bár én csak a barátaim jóvoltából csöppentem bele, így több információ nem áll rendelkezésemre.

 

Egy biztos: sok régi ismerőssel találkoztam - zenésszel és nem zenésszel egyaránt -, és valami hihetetlen jó hangulata volt az egész történetnek. Koncertek tömkelege és persze pia, meg duma.

 

Azt hiszem ez megint egy olyan pillanat volt, amire azt mondanám: tökéletes.

 

Ritka az ilyen élmény, épp ezért különleges is. Most ha nem én lennék, irigykednék magamra

 

LÚZER - harmadik történet: Fejtörő

 

lose [lu:z] - (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget

loser ['lu:ze*] vesztes, szleng: pancser



A harmadik történet a sérülésekkel járó, és egyben a fejsérüléses történetek között is a második. Így visszagondolva életem korai szakaszára - és barátaimtól visszahallva a reakciókat az előző történetről - kezdem már gyanítani, hogy biztosan lehet valami összefüggés a "fejbajaimmal" és a későbbi dolgaimmal kapcsolatban. Kedves szülők, leendő szülők és kisgyermek nevelők! Alaposan nézzetek körül mielőtt gyermekeitek játszani mennek, van-e olyan veszélyforrás a játszó téren (nemcsak a játszótéren), ami effektíve leselkedhet gyerkőceitek koponyájának épségére!



Az eset körülbelül hároméves koromban történhetett: ez az első emlékem, ami gyermekkoromból megmaradt.



Az utcánkban - a kis bányászváros egyetlen utcájában, ahol szolgálati erdészlakások voltak - a mi házunk volt az erdészházak között a második. Most ne úgy képzeld el Kedves Olvasó, hogy ez egy olyan ház volt, amit erdő vett körül vadállatokkal - farkassal, rókával medvével -, vagy ha beléptél minden fából és szarvasagancsból készült, sőt még a kerítés sem vaddisznókolbászból volt. Egy kis zsákutca bal oldalán a negyedik ház volt, amiből három egyforma közül a középső. De ezen kívül semmi nem emlékeztetett egy igazi vadászházra, csak épp az erdészet építtette az ott dogozó vezető beosztásúak számára. Ez a munka pedig egyáltalán nem az a romantikus, őzikékkel, manókkal, erdőlakó törpökkel és koboldokkal fűszerezett tevékenység volt, mint amire gondolnál. Az erdészek alapvetően technokraták, épp csak a munkájuk egy részét - van amelyik többet, van amelyik kevesebbet, sőt olyan is van aki semennyit - az erdőben töltik. Köbmétereket számolgatva, szállítást szervezve, vagy fakérget háncsolva, lécet fűrészelve, vagy erdőt telepítve. A Hófehérkék és hét törpék, a Piroskák, és a Jancsik meg a Juliskák nem az erdészek munkaköre. Azt meghagyták a mesemondóknak.



Szóval a mi házunk volt a bal oldali három egyforma közül a középső, a harmadik ház lakói később költöztek az utcába, a házuk is a miénk után talán egy évvel készült el. A szomszédban is volt két gyerkőc, ők szintén fiúk voltak, mint mi a bátyámmal, de közöttük nem volt ekkora életkor különbség, mint közöttünk, és nálam sem voltak jóval idősebbek. Arra már nem emlékszem, hogy a bosszúságom kiváltó oka közvetlenül mi volt, de hogy a szomszéd gyerekek voltak, az biztos.



Én már gyerek koromban is eléggé önérzetes voltam, erről több történet is tanúskodik. Később ezt már tökélyre fejlesztettem, sőt, volt egy olyan időszak is kora ífjúságomban, amikor egyfajta küldetéstudat vette az agyamba magát, amiből később hál' Istennek sikerült kinőnöm. Képzeld el: nem elég az a sok küldetéstudattal rendelkező szektavezér, pap, politikus vagy terrorista? Kellene még egy szocialista kisvárosból jövő és épp ezért semmilyen gazdasági, vagy vallásos háttérrel, mi több politikai meggyőződéssel sem rendelkező ember, akinek küldetéstudata van? Hát nem lenne nevetséges? Se robbantgatás, se vallásos öngyilkosság, se megélhetési politizálás, se gazdasági bűncselekmények: megvesztegetés, zsarolás, vagy emberrablás? Hát milyen kirívó tettet tudtam volna elkövetni? Legfeljebb egy utcasarkon állnék egyedül a nyakamban valamilyen kézzel firkált táblával, amivel a díszhörcsögök emberibb bánásmódjáért gyűjteném a petícióhoz szükséges aláírásokat.



Tehát - mint mondottam volt - az eseményt kiváltó okra már nem emlékszem, de biztosan emberi lényem legmélyén érinthetett meg, mivel bosszút forraltam a szomszéd srácok ellen és ehhez rendelkeztem a megfelelő önérzettel, ami az első lépés ahhoz, hogy az ember bosszúért kiáltson. Fizikai erőnek és logisztikai tudásnak még nem voltam birtokában, és mint később kiderült ez okozta tervem vesztét és a testi épségemben történt negatív változást is. Ma már egészen másképp állnék neki a kivitelezésnek.



Akkor azonban a motiváció minden egyéb tervezési problémát alapból vetett el, és azonnali cselekvésre késztetett. Ha három évesen már tanulmányozhattam volna a nagy hadvezérek - Nagy Sándor, vagy Napóleon - munkásságát, bizonyára több lehetőséget is megfontoltam volna, sőt, biztosan nem reagálok azonnal és teljes erőbedobással a megaláztatásra. Akkoriban még nem tudtam, hogy a bosszú akkor az igazi, ha a megcélzott személy már nem is tudja, hogy miért kapja a visszavágást, és éppen ezért már nem képes összekötni a jelen történését a múltbéli előzménnyel. Na ja, ha akkor ilyen okos lettem volna, mint most…



Ígyhát az elméleti tanulmányok híján a tettek mezejére léptem. Az udvarunkban található legnagyobb követ szemeltem ki bosszúm eszközének. A célom pedig nem kevesebb volt, mint fogni ezt a szikladarabot, és a szomszéd udvarába átdobni, ezzel bizonyítva, hogy nem ijedek meg sem a magam árnyékától, sem nálam három-négy évvel idősebb fiúktól. Miért is kéne megijednem tőlük, mikor én vagyok a legtökösebb legény a vidéken! Na, ha majd meglátják a követ az udvarukban, rögtön meg fognak hunyászkodni, és szemlesütve fognak ezentúl közlekedni a jelenlétemben! Meg is érdemlik! Majd én jól megmutatom nekik, hol is lakik a magyarok Istene!



Fogtam hát a követ és minden erőm bedobásával a drótkerítéshez vonszoltam. Csak úgy dagadtak az izmok felkaromon és vádlimban, ahogy legalább tizenkét méterre elvonszoltam a világ legnagyobb, építkezési törmelékből megmaradt szikláját. Miután kifújtam magam és megtöröltem izzadságtól fénylő homlokomat az ingecském ujjába, nekiveselkedtem a három éves embergyereket próbára tevő kihívásnak. Fogást kerestem, majd kezecskéimmel megragadtam a sziklakövet és lassan, centiről-centire haladva elkezdtem a heroikus küzdelmet a szikla felemelésére. Ehhez igénybe vettem a drótkerítés segítségét is: amikor fogást kellett váltanom a követ nekinyomtam a kerítésnek, majd váltás után innen toltam tovább a sziklát egyre magasabbra és magasabbra. Lassan a kő a drótkerítés tetejéhez közeledett. Kezeim már remegtek, ahogy a követ fejem fölé emelve az utolsó megfeszített erőbedobásra készültem: még néhány centi és elérem a drótháló tetejét, és onnan már csak egy pici billentés, és a kő máris rémisztő zuhanással fog a szomszéd kertjére zúdulni. Utolsó erőmet is beleadva lábujjhegyre álltam és tenyeremből az ujjaim hegye felé billentettem a sziklát, hogy bosszúm végre teljessé váljon! Már láttam a szemeim előtt a rettenetes pusztítást, amit a kő fog okozni, amiből a szonszédék tudni fogják, hogy ki a főnök: letört tulipánok lesznek hősies tettem bizonyítékai!



És akkor megtörtént a katasztrófa! Ahogy kinyújtott kézzel, lábujjhegyre ágaskodva elmém teljes kapacitásával a bosszúra koncentráltam, a másodperc egy tört részére elveszítettem az egyensúlyomat, aminek felmérhetetlen következményi szó szerint a fejemre zúdultak! A kő - a legnagyobb, amit csak közel, s távol találhattam, a szikla, melynek küldetése az volt, hogy felsőbbrendűségemet bizonyítsa ország s világ, a szomszédok, testvérem, és szüleim előtt, és ki tudja, még a hír hova jutott volna el széles e hazában -, a bosszú sziklája egyensúlyából kimozdulva két kezem között saját fejemre hullt alá.



Én pedig a kudarctól megszégyenülve és a fájdalomtól könnyes szemekkel, zokogva rohantam be a házba, anyám féltő karjai közé.

  

Matrix 4 - 25 évvel később: 2. fejezet

 

   Neo kilépett az utcára és fázósan összehúzta magán a kabátja cipzárját. Hajnali négy órakor még igencsak friss volt az idő. És akkor még finoman fogalmaztam - gondolta magában. Ahogy az autója felé tartott, minden egyes lehellete meglátszott a közvilágítás gyér fényében. Még jobban összehúzta magát, majd a távirányítóval kinyitotta a Chevrolet ajtaját, így mire odaért, már csak a hideg kilincset kellett meghúznia és máris kitárta az ajtót. Behuppant a bőr ülésre, és az első dolga az volt, hogy az ülésfűtést a maximumra tekerte. Ilyenkor hálásan gondolt a nepperre, akitől az autót két éve megvette. Még rágondolni sem volt kedve mi lett volna, ha nem fogadja meg a tanácsát és most a jéghideg ülésen kellene megtenni a fél órás utat. Beizzította a dízelmotort, és pár másodperc várakozás után elindította a traktort - csak így hívta magában ezt a kerregő gépezetet. Kitette az irányjelzőt - gyűlölte, ha valaki nem használja, még akkor is, amikor nem volt forgalom, mert sokszor került már kellemetlen és néha veszélyes helyzetbe más hanyagsága, nemtörődömsége miatt - hátranézett, majd egy határozott gázpedál nyomással elindult. A harminc perc, amit az útra szánt éppen elegendő kell, hogy legyen, nem volt ideje teketóriázni. A hívás sohasem tartott 30 másodpercnél tovább, ezért pontosnak kellett lennie. Ha bármi közbejön az úton, elszalasztja az esélyt, és Morpheus hangjából semmi jóra nem tudott következtetni. Ugyan az elmúlt években ritkábban találkoztak, de sosem felejtette a hangját és azt sem melyik hangszíne mit jelent. És ez most kimondottan vészjóslóan hangzott.



   Neo rátért a Manhattan Bridge-re felhajtó útra, már csak húsz perc, és odaér. Nem kapcsolta be a rádiót, a műszerfal tetején zölden világító digitális óra tudatta az idő múlását. Általában zenét hallgatott a beépített cd játszóból, mert nem szerette a rádiósok semmitmondó szócséplését vagy a minden tíz percben felhangzó dobhártyát hasogató reklámokat. Legszívesebben soha nem hallgatott volna rádióadást, de néha, ha a közlekedési információkra volt kíváncsi, vagy máskülönben nem jutott volna hírekhez, muszájból ráhangolt valamelyik hírcsatornára. De ma hajnalban nem volt erre szüksége, és zenét sem akart hallgatni. Csak elvonta volna a figyelmét a gondolatairól. Végigpörgette a gondolatait a legutóbbi találkozásukon, amikor Morpheussal, és a Tanács vezető tagjaival áttekintették az elmúlt időszak történéseit, és megvitatták, mi legyen a következő hat hónap néhány elsődleges prioritása.

 

   Mostanra már a Tanács sem volt a régi. Amióta életbe lépett negyed évszázada a fegyverszünet emberek és gépek között, a szerepük egyre hátrébb szorult. Már nem csak a saját, néhány ezer főre rúgó népüket kellett irányítani, amire még a háborúban képesek voltak, hanem az emberiség folyamatosan gyarapodó népességét. Erre már ez a testület kevésnek bizonyult, ezért fokozatosan átadták az irányítást a megalakuló országok kormányainak. De a kormányok némelyike még igényt tartott a Tanács tapasztalatára, amit még a "Régi" időkből szereztek a tiszteletreméltó tanácstagok. Azonban mostanra már csak néhányan éltek közülük, és a Tanács a természetes kihalás felé haladt.

 

   Morpheus és Neo ugyan teljesjogú tagjai voltak a Tanácsnak, de a legutolsó összejövetelen is mint csak megfigyelők vettek részt. Mindketten belátták, hogy legfeljebb még néhány ülés - ami legfeljebb még egy-két évet jelent - és a Tanács, már csak mint a "Régi idők" emléke marad fent a történelemkönyvek lapjain. Morpheus azonban az utóbbi pár évben saját útját járta, amibe még Neo-t sem vonta bele. Volt valami, ami nagyon foglalkoztatta. Néha hónapokra eltűnt és csak időről időre adott életjelet magáról, még a legközelebbi barátai - így Neo - sem tudták, hogy mit csinál. Most bizonyára fény derül erre a tiktokra - gondolta Neo - és nem biztos, hogy örülni fogok ennek az információnak. Morpheus ha mond valamit, akkor azért mondja, mert annak súlya van.

 

   Miközben a várhatóan súlyos gondolatok foglalkoztatták, Neo nem feledkezett meg a biztonsági szabályokról sem, és folyamatosan figyelte a visszapillantó tükröket. De semmi különlegeset, vagy a szokásostól eltérőt nem tapasztalt. Nehéz is lett volna ebben a korai időpontban észrevétlenül követni. Ugyan a "város, amely sohasem alszik" most sem volt kihalt, de az a néhány taxi és árúszállító furgon nem adott okot a gyanakodásra. Ennek ellenére néhány kanyart azért tett, mielőtt odaért volna a célpontjához, és az autót sem pont azon a sarkon szándékozott letenni. Ma sem történt semmi különleges az úton, de a régi szokások azért megmaradtak. Huszonöt év sem feledtette a konspirációt, bár már legalább tíz éve egy alkalommal sem vett észre semmi gyanúsat. Vagy a gépek nem tartották már számukra veszélyesnek, vagy annyira kifinomult volna a megfigyelési szisztémájuk, hogy még Neo sem veszi észre? Sokszor gondolkodott ezen, de inkább az első változatot tartotta nyilvánvalóbbnak. Amióta belelátott a Matrix-ba nem volt titok előtte a gépek világában. De ez most nem az. Az emberek világa nem egy illúzió volt, hanem maga a valóság. Itt nem tudott belátni a színfalak mögé, de az érzékei még soha nem hagyták cserben, és most sem vett észre semmi nyugtalanítót. Azért egy kis régen nem érzett izgalom elárasztotta, adrenalinnal tömte meg a vérét és emelte meg a pulzusát: ismét a Matrix-ba tart! Nagyon ritkán volt ilyen körültekintő és titkos megbeszélésre szükség, így a Matrix-ot is csak igen kivételes alkalmakkor használták. Nem akartak nagyon belekeveredni a gépek világába, mert nem akarták kockáztatni az elmúlt évek eredményeit, de az, hogy Morpheus megint egy telefonfülkéhez hívta, csak megerősített benne, hogy most igazán különleges - különlegesen rossz - a helyzet.

 

   Neo kirakta az indexet, majd lassan odakormányozta a Chevy-t a járdaszegélyhez, és megállt. Lekapcsolta a xenon fényszórókat, de még nem állította le a motort. Úgy csinált, mintha valamit keresne a kesztyűtartóban, de igazából a környéket szemrevételezte. Tisztán ellátott mindan irányba vagy ötszáz méterre, de továbbra sem látott semmit, ami gyanúra adna okot. Senki nem járt még az utcán, csak a szokásos hajnali tej és péksütemény, valamint kenyér és hússzállító kisteher autók közlekedtek - egy nagyváros reggeli induláshoz feltétlenül szükséges kellékei. Neo elfordította a gyújtáskapcsolót és a "traktor" hálásan megkönnyebülve pöffent még egy utolsót és elnémult. Kiszállt az autóból, behúzta a kocsiban kiengedett cipzárat a kabátján, majd megnyomta a távirányító "close" gombját, mire a Chevy összes indexe egy halk pittyenés kíséretében villant egyet. Neo sietősen elindult északi irányba az ötödik és ötvennyolcadik sarka felé. Még öt perce volt, de sietősre vette az iramot mert még egy kötelező félkört be akart iktatni. Messziről látta a világító telefonfülkét, és azt is megfigyelte, hogy nincs a közelben senki. Egy teremtett lélek sem járt erre.  A fülkétől úgy ötven méterre megállt egy szemétkuka mellett, és az óráját figyelte. Még volt hátra egy perc, és nem akart a fülke fényében várakozni, ahol esetleg egy arra haladó cirkáló rendőrautó figyelmét felkelthette volna. Még nekiállnának kérdezősködni és ehhez most igazán nem volt kedve.

   Mikor már csak tíz másodperc volt hátra, öles léptekkel megindult a fülke felé. Pont akkor lépett oda, amikor a telefon megcsörrent. Várt három csörgésig, hogy biztosan tudja, a várt hívás jött-e. Amikor abbamaradt a csörgés, majd három másodperc múlva újraindult Neo tudta, hogy erre várt. Felemelte a fekete telefonkagylót, a füléhez emelte, és lejegyezte a bediktált koordinátákat. Az adatok azt a pontot jelölték a Matrix-on belül, ahol Morpheus várni fogja. Most már csak egy M állomáshoz kellett mennie, ahol betáplálja az adatokat a számítógépbe, rácsatolja magát a synaptikus kapcsolóra és máris indul a virtuális találkozóhelyre.

 

   A háború utáni években azt gondolták, hogy soha többé nem kell visszatérniük a Matrix-ba, de biztonsági protokollként néhány csatlakozó széket, amit még a Nabukodonozor-ról mentettek ki a roncstemetőre küldés előtt, úgynevezett M állomásokra telepítettek.  Ilyen állomásokból nem volt túl sok, és azok is csak jól elrejtett helyeken. Egy ilyen éppen itt a közelben volt az ötvenkilencediken, mindössze egy utcányira, pont a Central Park sarkán egy metromegálló rejtett zugában. Neonak indössze három percre volt szüksége, hogy odaárjen, Morpheus nem véletlenül ehhez a fülkéhez hívta. Öt perc múlva akár már találkozhatnak is. Neo már fél éve nem látta Morpheust; hiányzott már az "öreg" mély hangja és az a szeretet, ami mindig sugárzott belőle, ha Neo-ra nézett. Neo pedig úgy tekintett rá, mintha Morpheus egyszerre lett volna a bátyja, a legjobb barátja, és az apja. És a megmentője is. Neo soha nem felejtette, hogy két ember közül az egyik Morpheus volt, aki amióta csak Neo-t ismerte bízott benne, hitt benne és az életét is feláldozta volna érte. A másik Trinity volt, de Trinity fel is áldozta az életét, és Neo csak fájdalommal tudott erre gondolni, ezért rögtön el is hessegette magától a gondolatot. Trinity mindig fájni fog, ezt jól tudta. Mert Trinity volt Neo egyetlen, és igaz szerelme. És azóta sem volt más nő az életében.

 

folyt. köv...

Matrix 4 - 25 évvel később: 1. fejezet

Neo fevette a telefont, amely harmadszor csengett már ki. Ez volt a jel, amit megbeszéltek egymás között. Először egy csörgés három másodperc szünet, majd két csengés és újra három másodperc szünet. A következő három csengés után kell felvennie a telefont.

- Itt Morpheus. Találkoznunk kell. Az ötödik és az ötvennyolcadik sarkán van egy biztonságos fülke. Egy óra múlva hívást kapsz. Légy ott időben, megkapod a találkozó koordinátáit - hangzott el az utasítás, és már bontott is a vonal. Hiába telt el annyi idő a legutolsó háború óta, a törékeny béke bármikor felbomolhat emberek és gépek között. Óvatosnak kellett lenniük.

Neo kiugrott az ágyból és megdörzsölte a szemét. Az óra hajnali három huszonhetet mutatott. Fél óra kell az útra, ha a konspiráció simán megy. Még maradt harminchárom perce. Igyekeznie kell, Morpheus nem hívta volna, ha a mondanivalója nem élet-halál kérdés.
Kitámolygott a fürdőszobába és belenézett a fémből készült krómozott tükörbe. Egy fáradt, gyűrött arc nézett szembe vele, szemei alatt fárdtság-karikákkal. Látszott, hogy az elmúlt évek felette sem szálltak el nyomtalanul: szemei sarkában, a szája szegletében és a homlokán már elmélyültek a ráncok, egykor sűrű, fekete hajában már rég megjelentek az ősz hajszálak. Szemeiből nem múlt el a fájdalom, pedig már huszonöt év eltelt azóta a végzetes nap óta, amikor Trinity elment. Neo soha nem felejtette azt a napot. Minden éjjel álmodott vele. Sokszor továbbálmodta közös életüket - egy normális család képe bontakozott ki éjszakánként, kis kertes házzal valahol Pennsylvániában, gyerekekkel, a kertben játszótérrel. Hosszú beszélgetésekkel, kirándulásokkal, a gyerekeik felcseperedésével, ünnepekkel. Sokszor ébredt úgy, hogy fájdalommal gondolt az életére. AZÓTA minden más lett.

Az állandó háborúskodásnak vége, a fegyverszünet azóta is tartott. Zion-t elköltöztették egy másik helyre és az emberek újra felépítették a világukat. Immár a föld felszínén. Sok embert sikerült felszabadítaniuk, a megegyezés része volt ez is. Újra felfedezték a technológiát, amit az emberek a saját szolgálatukba állítottak. Beindult a termelés, az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások. Az emberiség létszáma elérte a két milliárdot és tízévente duplázódott. Újra létrejöttek a nagyvállalatok, szinte mindenkinek került munkalehetőség: újra fel kellett építeniük a Földet.

Visszatértek a pénz alapú elszámoláshoz és lassan, de biztosan beindult a tőzsde is. Voltak már értékpapírok, és néhány nagyvállalat részvényein sokan már meg is gazdagodtak. Alig egy negyed évszázad telt el, és az itt-ott még éktelenkedő romokon kívül lassan semmi sem emlékeztetett a Régi világra, amit már senki nem hívott Matrixnak. Bámulatosan gyorsan el tudja felejteni az ember a múltját, és az elkövetett hibáit - gondolta sokszor Neo.

Csodálkozott, mennyire képesek elterelni a gondolataikat az amberek arról a tényről, hogy nemrég még mint duracell-nyuszik vegetáltak hatalmas emberi áramgenerátorokban, ami annak a következménye volt, hogy az emberiség szisztematikusan irtotta ki a bolygó növényzetét és állatvilágát, aminek a végére már csak maga az ember maradt, így jobb híján már csak önmagát tudta elpusztítani. Emberek híján pedig a gépek maradtak csak, akik - köszönhetően a mesterséges intelligenciának - nemsokára átvették az uralmat a néhány szétszórtan megmaradt embercsoport fölött. A többit már mindenki tudja: emberembriók tenyésztése szeparált emberfarmokon, és az emberi test által létrehozott elektromosság felhasználása. Mindeközben pedig az emberi energiacellák elméjébe mesterséges világot tápláltak, amit az emberek valóságként éltek meg. Ez volt a Matrix.

Egészen addig, míg nem jött Morpheus. Ilyen ember csak elvétve születik, és csak ezerévente talán egy. De Morpheus felszabadította az embereket, és megtalálta Neo-t. Neo-t, a kiválasztottat. Morpheus még az életét is majdnem feláldozta a hitéért és Neo-ért. Aki Morpheus segítségével megvívta a harcot a gépekkel, és létrejött a tűzszünet gépek és emberek között. A gépek visszavonultak és átadták a Föld felszínének nagy részét az embereknek.

De újra gyülekeztek a viharfelhők, és most nem a gépek voltak ennek okozói.


folyt. köv...

VIGYÁZZ! Jövök!

Ha esetleg a városban valahol találkozol egy fekete kombi autóval, amiből üvölt az alábbi zene, és a sofőr vadul rázza a fejét, miközben két kézzel veri a kormányt, ne rettenj meg nagyon, ez nálam teljesen természetes. Inkább vedd fel Te is a ritmust és énekeld velem:
 
I have never been so much
In love, in love before
What a difference
How true love made in my life
So nice and so right

Lovers come and then lovers go
That's what the people say
Don't they know
How it feels when you love me
Hold me and say you care
And what we have is much more than they can see
And what we have is much more than they can see
Baby what we have is much more than they see
Oh baby, whoa yeah

I'm in love, I'm in love with you girl

I say love I never knew that a touch
Could mean, could mean so much
What a difference
And when we walk hand in hand
I feel, I feel so real

Lovers come and then lovers go
That's what the people say
Don't they know
How I feel when you love me
Hold me and say you care
And what we have is much more than they can see
And what we have is much more than they can see
Baby, what we have is much more than they can see

LÚZER - második történet: Jel a homlokon

 

lose [lu:z] - (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget

loser ['lu:ze*] vesztes, szleng: pancser

 

Folytatódjék hát a történetek sora. A mai eset a legkorábbi, amiről a szájhagyomány szól. Én sajnos már nem emlékszem rá, mivel alig néhány hónapos voltam, amikor megtörtént. Több változata is közszájon forgott, talán igazából nem is egy esetről van szó, hanem kettőről. Az elkövetője (a bátyuskám) sem tudja mindig, hogy melyik a valódi, én inkább a két külön esetre hajlok az elbeszélések alapján. Legalábbis simán el tudom róla képzelni, hogy nemcsak egyszer esett bűnbe, hanem folyamatos elkövető volt.

 

1. változat:

 

Mint fentebb említettem alig néhány hónapos csecsemő voltam, akit jóanyám rábízott a nálamnál hét egész esztendővel idősebb bátyámra. Szegény anyám azt gondolta a hét éves kor már valamiféle komolyságot, esetleg felelősséget feltételez az idősebb testvér részéről. Hát mondhatom ebben nagyon tévedett.

 

Az én bátyusom akkor nyilván valamiféle rendíthetetlen katona szerepében tetszelgett, minden esetre nem átallotta a babakocsit, melyben szerény személyem épp megérdemelt délutáni szisztáját töltötte - persze mi mást is csinálhattam volna, hiszen egyfolytában csak ebédidő volt nekem, és evés utáni megérdemelt alvás, aminek következményeiről csecsemőkori képeim is bizonyságot tettek - kitolni a házunk előtt húzódó utcára. Amúgy ezzel semmi gond nem is lett volna, mert akkor még egy utcácska, amilyen a miénk is volt, nem túl sűrű forgalommal dicsekedhetett. Autót csak szökőévenként láthattunk, a kerékpárosok pedig voltak annyira éberek, hogy egy babakocsival szlalomozó hét éves gyerkőcöt rutinosan ki tudtak kerülni.

 

Tehát a forgalommal nem volt semmi probléma, az idő szép volt, tesókám meg úgy gondolta, az öcsi biztosan valami izgalmasabbra vágyik, mint az ide-oda lézengés egy kihalt zsákutcában. Azt végül is bárkivel megtehettem volna - elmélkedett a jó bátyó. Ebből a gondolatból kifolyólag - mivel ő elsősorben a tettek embere volt akkor még - nem volt rest a babakocsit a benne szunyókáló, és éppen ezért mit sem sejtő öcsikével a maga kis ütemes tempójában az utca vége felé terelgetni. Persze erre egy alvó kisváros néptelen zsákutcájában miért is figyelnének fel az emberek, hiszen akkor még a városka eme része éppenhogy csak betelepülőfélben volt, a házak között még foghíjas telkek árválkodtak.

 

Tesókám mind a hét évének önérzetével el is kalauzolta járművemet - benne a még mindig mit sem sejtő jómagammal - az utcánk végéig, ahol is - mivel nem volt az a túlságosan álszerény ember - mert nagyot álmodni! Bár ne tette volna! Én még mindig az igazak álmát aludtam, amikor bátyus a felfedezők izgalmával, ugyanakkor teljes elszántsággal nekiveselkedett az utcánk végén emelkedő domboldalnak.

 

Nem tudom mekkora erőfeszítésébe tellett, mert a domb elég meredek volt, de egyéb esetben azt hiszem büszkén néztem vona dagadó izmaira, és elgyötört, izzadságtól csatakos hajára, amikor mint egy hegymászó, aki már legalább a hatodik nyolcezres hegycsúcs tetejére tűzi ki a nemzetiszín lobogót büszkén nézett le az előtte elterülő világra.

 

És akkor, mit egy igazi felfedező - egy Scott, vagy egy Amundsen - a világgal a lábai alatt igazi empirikus tudóshoz hűen egy végső elhatározást tett. Egy élete, egy halála de feltesz mindent egy lapra, és…

 

elengedte a babakocsit - amiben jómagam mit sem sejtve, a gondtalanok nyugalmas álmát aludtam - a domb tetejéről!

 

Innentől kezdve az események felgyorsultak. Talán csak egy lassított felvétel tudná visszaadni a néhány másodperc alatt lezajlott folyamatokat: testvérbátyám elindult a gyorsuló járgány mögött, ami valami felfoghatatlan oknál fogva teljesen tisztában volt a nehézkedés, a gravitáció, a súrlódás és egyéb úri huncutságok fizikai törvényszerűségével, pedig állítom soha az életben addig még nem találkozott nálunk egy bizonyos Isaac Newton tanaival senki. Na ja, ezzel a hét éve minden okosságával rendelkező bátyám is pont ugyanígy volt. A kocsi először csak szép komótosan csordogált lefelé a lejtőn, majd ahogy megérezte a szabadság ízét, egyre gyorsuló tempóban kezdett először ügetésbe, majd később vágtába! (És akkor mondja valaki, hogy a tárgyaknak nincs lelkük!) Tesókám pedig először vidáman, majd az események váratlan fordulatát csöpp agyával felfogva egyre kétségbeesettebben próbálta az immár versenyautót meghazudtoló sebességgel száguldó babakocsimat - az akkor már valószínűleg nem jóízűen szunyókáló jómagammal - utolérni, és megfékezni!

 

Sajnos ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy bármilyen jó elképzeléseink is vannak a dolgok és események bekövetkeztéről az emberi képzelet sokszor csupán a való élet nyomában kullog kreativitásban. A történet vége mondhatnám végtelenül egyszerűen és kiszámíthatóan zárult: a babakocsi felborult és a néhány hónapos kistesó biztonsági öv és légzsákok híján az utca kövezetén landolt.

 

Nos, azóta hordozom a homlokomon a Harry Potter által világhíressé tett vágás nyomát.

 

A történet tanulsága pedig a következő: Ha valaki legurít a hegyről és összetöröd magad annyira, hogy a homlokodon soha nem múló forradás nyomát kell majd utána életetd végéig viselned, jó, ha van valaki a családban, aki írói vénával rendelkezik és egy jó kis zaftos történetet kerít mellé! Vagy esetleg többet.

 

2. változat:

 

Ez jóval profánabb, csak a végeredmény - azaz a heg a homlokon - ugyan az: Tesóm játék közben (mármint ő játszott velem) egyszerűen leejtett az ágyról.

 

A szokásos kérés még itt az írás végére:

 

Kérlek Téged is kedves olvasó: ha eszedbe jut bármilyen vicces, vagy mulattató történet, ami velem kapcsolatban történt, de főleg, mert én voltam benne a negatív és éppen ezért nevetséges szereplő, vagy áldozat, akkor azt oszd meg velem légy szíves az alábbi e-mail címen: sirelancelot@freemail.hu.

 

 

LÚZER - első történet: A Vörös Kakas

 

lose [lu:z] - (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget

loser ['lu:ze*] vesztes, szleng: pancser

 

A napokban jutott eszembe egy kifejezetten hülye cselekedetem, ami így utólag nagyon vicces kis történet, de akkor és ott, amikor megesett, óriási rémületet keltett bennem, és bár már néhány perc múlva jókat nevettünk a kollégákkal az eszementségemen, számomra nagy tanulsággal szolgált. Ennek kapcsán elkezdtem összegyűjteni az emlékeimet saját lúzerségemről, két okból is.

 

Az egyik ok nagyon profán: azt gondolom, hogy kell tudni nevetni magunkon. Muszáj megtartani azt a gyermeki ártatlanságot, ami képessé tesz arra, hogy magunkat is kívülről lássuk - mint a néhány hónapos embergyerek, aki magáról egyes szám harmadik személyben beszél. Kívülről látni, és ezért intakt módon, nem megfertőzve a saját magunkkal szemben tanúsított érzelmeinkkel: a saját fontosságunk, érinthetetlenségünk, és tévedhetetlenségünk érzésével.

 

A másik ok az elsőből fakad: hogyan is lehetnénk annyira fontosak, amikor az életben vannak igazán komoly dolgok is. Talán elég annyit mondanom, hogy Afganisztán, Szomália, Etiópia - most nézem a CNN-t; Haitin 7-es erősségű földrengés volt közvetlenül a fővárostól (ahol közel 2 milliónyian élnek), Port-au-Prince-től alig 16 kilóméterre. Gondolom senkinek sem kell magyaráznom az asszociációk okát. Ha lúzerségről van szó a saját dolgaink eltörpülnek a világ nagy dolgai mellett: hogyan is lehetne a szomáliai vérengzéshez a haiti emberek tragédiájához hasonlítani a mi hülyeségeinket. Ebből a megvilágításból talán érthető, hogy ami velünk megeshet, az az afrikai a haiti emberek élete és szenvedési mellett tényleg csak maximum nevetséges lehet.

 

De nem akarom már az elején a kedvet elvenni, inkább jöjjenek a történetek. A legutolsóval kezdem, aztán megyek életem legelső - néhány csak elbeszélésből ismert - élményeire. A lista folyamatosan fog bővülni, annyira, amennyire az emlékezet megnyílik a folyamatos kutakodás hatására.

 

És itt kérlek meg Téged is kedves olvasó: ha eszedbe jut bármilyen vicces, vagy mulattató történet, ami velem kapcsolatban történt, de főleg, mert én voltam benne a negatív és éppen ezért nevetséges szereplő, vagy áldozat, akkor azt oszd meg velem légy szíves az alábbi e-mail címen: sirelancelot@freemail.hu.

 

1.

 

Tavaly nyáron történt a következő eset: kollégámmal kint álltunk az irodánk; Budapest egyik nemrégen elkészült társasháza előtt. Az úttest szélén, és a bejáratunkhoz vezető sövénysor aljában már összegyűlt a nyárfa termése - hosszú vattasodor tekergett mindenfelé. Amellett, hogy a szösz mindenbe beleszáll - többször kellett az autóm levegőszűrőjét cserélnem miatta - a következő remek szórakozást nyújtja: gyermekkoromban sokszor gyújtottuk be, és rebbentünk szét amikor egy pillanat alatt, mintha gázlángot égetnénk, lobbant a tűz végig a több tíz centis, vagy akár méteres vattacsomókon.

 

Beszélgetés közben jutott eszembe megint a képtelen ötlet: kollégám még nem látott ilyet, hát gondoltam megmutatom neki, mekkora élmény. Először a járda mellett becsomósodott vattának estem neki az öngyújtóval. Annyira sikeres volt a bemutatóm - jó nagyot röhögtünk -, hogy tanult ember lévén tudtam, ismétlés a tudás atyja, nosza begyújtottam a sövény aljában tekergő majd' fél méteres adagot is!

 

Egy valamit nem vettem figyelembe csupán. Mégpedig azt, hogy nyár közepe elmúlt, a szárazság pedig nemcsak az én vattacsomóm hőtűrésére volt "jó" hatással, hanem a sövény aljában összegyűlt száraz ágakra és fűre is! Így lett a jól indult szórakozásból rémület és rettenet. Abban a pillanatban, hogy a vatta tüze fellobbant a bokor is begyulladt. A másodperc tört része alatt harapózott el a tűz! Első döbbenetemben lemerevedtem, mintha az agyam lefagyott volna, de a rémület rögtön újra indította a gépezetet is, és mint az őrült elkezdtem a tüzet…

fújni! 

 

 

Nosza, nem is kellett több, a tűz lángra kapott a friss oxigén hatására! Kétségbeesetten rohantam be az irodába, hogy vizet szerezzek valahonnan, és az első kezem ügyébe akadt TEÁSBÖGRÉT teletöltöttem vízzel, és rohantam tüzet oltani, mint egy eszement. Na, addigra a tűz már méteres lánggal égett és lelki szemeim előtt már a következő napi Blikk szalagcímét vizualizáltam: "A kiégett irodatüzet az egyik alkalmazott okozta!" "Tűzvész a … utcában. A felelős, az iroda dolgozója!". És ez nem volt vicc. Pillanatról pillanatra egyre elkeseredettebb harcot vívtam az elemekkel, miközben csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy esélyem sincs a győzelemre, pillanatokon belül alulmaradok a harcban. Az ingem máris csuromvizes lett a kétségbeeséstől és a stressztől, miközben a kollégák kővédermedve álltak az utcán.

 

És akkor megérkezett a felmentő sereg: a bejáratunkkal szemben van egy buszmegálló. Éppen akkor érkezett oda az egyik menetrend szerinti járat és a busz vezetője felismerte, hogy ennek a fele sem tréfa. Leugrott a járműről és a porral oltójával egykettőre eloltotta a kezdődő lángtengert.

 

Közben én teljesen megrémülve és lebénulva hallottam - már az iroda üvegajataja mögé bújva megszégyenülten - ahogy az egyik utas meséli a másiknak fennhangon- "az a hülye meg bögrével próbálta a tüzet eloltani!"

 

Ez az eset jól sült el, de lehetett volna sokkal komolyabb következménye is. Ma már jókat nevetünk rajta - a kollégák sokszor emlékeztetnek a hülyeségemre finoman, vagy kevésbé finoman célozgatva. A sövényen tavaszra talán már nem fognak látszódni a nyomok, és örökre belevésődött az agyamba Bozody elvtárs figyelmeztetése az Egészséges Erotikából: Vigyázz, ha jön a Vörös Kakas!

 

Ezúton mondok köszönetet a 120-as járat ismeretlen veztőjének hősies magatartásáért!

 

 

 

MATRIX - 25 évvel később

 

 

   Neo fevette a telefont, amely harmadszor csengett már ki. Ez volt a jel, amit megbeszéltek egymás között. Először egy csörgés három másodperc szünet, majd két csengés és újra három másodperc szünet. A következő három csengés után kell felvennie a telefont.

 

   - Itt Morpheus. Találkoznunk kell. Az ötödik és a hetvenkettedik sarkán van egy biztonságos fülke. Egy óra múlva hívást kapsz. Légy ott időben - hangzott el az utasítás, és már bontott is a vonal. Hiába telt el annyi idő a legutolsó háború óta, a törékeny béke bármikor felbomolhat emberek és gépek között. Óvatosnak kellett lenniük. 

 

   Neo kiugrott az ágyból és megdörzsölte a szemét. Az óra hajnali három huszonhetet mutatott. Fél óra kell az útra, ha a konspiráció simán megy. Még maradt harminchárom perce. Igyekeznie kell, Morpheus nem hívta volna, ha a mondanivalója nem élet-halál kérdés.

Kitámolygott a fürdőszobába és belenézett a fémből készült krómozott tükörbe. Egy fáradt, gyűrött arc nézett szembe vele, szemei alatt fárdtság-karikákkal. Látszott, hogy az elmúlt évek felette sem szálltak el nyomtalanul: szemei sarkában, a szája szegletében és a homlokán már elmélyültek a ráncok, egykor sűrű, fekete hajában már rég megjelentek az ősz hajszálak. Szemeiből nem múlt el a fájdalom, pedig már huszonöt év eltelt azóta a végzetes nap óta, amikor Trinity elment. Neo soha nem felejtette azt a napot. Minden éjjel álmodott vele. Sokszor továbbálmodta közös életüket - egy normális család képe bontakozott ki éjszakánként, kis kertes házzal valahol Pennsylvániában, gyerekekkel, a kertben játszótérrel. Hosszú beszélgetésekkel, kirándulásokkal, a gyerekeik felcseperedésével, ünnepekkel. Sokszor ébredt úgy, hogy fájdalommal gondolt az életére. AZÓTA minden más lett. 

 

   Az állandó háborúskodásnak vége, a fegyverszünet azóta is tartott. Zion-t elköltöztették egy másik helyre és az emberek újra felépítették a világukat. Immár a föld felszínén. Sok embert sikerült felszabadítaniuk, a megegyezés része volt ez is. Újra felfedezték a technológiát, amit az emberek a saját szolgálatukba állítottak. Beindult a termelés, az ipar, a mezőgazdaság, a szolgáltatások. Az emberiség létszáma elérte a kétszáz milliót és évről évre duplázódott. Újra létrejöttek a nagyvállalatok, szinte mindenkinek került munkalehetőség: újra fel kellett építeniük a Földet.

 

   Visszatértek a pénz alapú elszámoláshoz és lassan, de biztosan beindult a tőzsde is. Voltak már értékpapírok, és néhány nagyvállalat részvényein sokan már meg is gazdagodtak. Alig egy negyed évszázad telt el, és az itt-ott még éktelenkedő romokon kívül lassan semmi sem emlékeztetett a Régi világra, amit már senki nem hívott Matrixnak. Bámulatosan gyorsan el tudja felejteni az ember a múltját, és az elkövetett hibáit - gondolta sokszor Neo.

 

   Csodálkozott, mennyire képesek elterelni a gondolataikat az amberek arról a tényről, hogy nemrég még mint duracell-nyuszik vegetáltak hatalmas emberi áramgenerátorokban, ami annak a következménye volt, hogy az emberiség szisztematikusan irtotta ki a bolygó növényzetét és állatvilágát, aminek a végére már csak maga az ember maradt, így jobb híján már csak önmagát tudta elpusztítani. Emberek híján pedig a gépek maradtak csak, akik - köszönhetően a mesterséges intelligenciának - nemsokára átvették az uralmat a néhány szétszórtan megmaradt embercsoport fölött. A többit már mindenki tudja: emberembriók tenyésztése szeparált emberfarmokon, és az emberi test által létrehozott elektromosság felhasználása. Mindeközben pedig az emberi energiacellák elméjébe mesterséges világot tápláltak, amit az emberek valóságként éltek meg. Ez volt a Matrix.

 

   Egészen addig, míg nem jött Morpheus. Ilyen ember csak elvétve születik, és csak ezerévente talán egy. De Morpheus felszabadította az embereket, és megtalálta Neo-t. Neo-t, a kiválasztottat. Morpheus még az életét is majdnem feláldozta a hitéért és Neo-ért. Aki Morpheus segítségével megvívta a harcot a gépekkel, és létrejött a tűzszünet gépek és emberek között. A gépek visszavonultak és átadták a Föld felszínének nagy részét az embereknek.

 

   De újra gyülekeztek a viharfelhők, és most nem a gépek voltak ennek okozói.

folyt. köv...

 

Reggeli smink

 

 

Minden reggel autóval megyek be az irodánkba, ahol a napi dolgaimat intézem. Szeretem ezt a reggeli "kirándulást": van idő belerázódni a napi történésekbe. 

 

Az út általában nem tart tovább 10 percnél - persze ez erősen forgalomfüggő is - és az Árpád hidat is érinti. Mire átjutok Budáról Pestre, vagy Pestről Budára a Duna, amolyan meridiánként szétválasztja a napomat: reggel az éjszakától búcsúztat, este pedig a dolgos hétköznaptól. De amúgy is más világ a két oldal nekem. Budához más lélek kapcsolódik, mint Pesthez - Hamvas ezt így írná: más Géniusza van.

 

Az úton, amíg eljutok a célállomásra, szeretek nézelődni. Nézem az utazókat. Nézem az autóban, buszon utazó embereket, vagy a megállókban, gyalogátkelőhelyen várakozókat. Próbálom megfejteni az arcokon tükröződő gondolatokat, érzéseket. Legtöbbször persze csak közömbös, vagy semmibe révedő tekinteteket látok - talán még korán van, és az értelem nem nyílt még meg az új napra.

 

De ami nagyon feltűnő, az a kedvetlenség. Nagyon sok arcon egyfajta fásultság tükröződik. Gondterhelt, vagy éppen közönyös tekintet néz maga elé a szélvédő mögött, vagy a sapka alatt. Lehet, hogy csak a téli világ látványa okozza, de azért tavasszal, vagy nyáron sem sokkal rózsásabb a helyzet, ezért aztán valami mélyebben rejlő okot merészelek feltételezni. Talán azokban az emberekben, akiket nap mint nap látok ez a fajta életérzés nem átmeneti, múló hangulat, hanem a mindennapi életük alapérzése?

 

Nem tudhatom pontosan, éppen ezért mélyenszántó következtetéseket sem szándékozom ebből levonni, minden esetre, sajnálom, hogy sokan ilyen kedvetlenül vágnak neki a napjuknak.

 

Persze én sem mindig énekelek reggel az autóban, teli torokból üvöltözve valamelyik kedvenc nótámat. Nem mindig, csak tízből olyan nyolc alkalommal. Gondolhatják is a többiek, hogy ki az az eszement, aki kora reggel, mint egy elmeháborodott tátog a kocsijában, miközben a fejét ütemesen lóbálja: Gerappa! De hát ok az mindig lehet a jókedvre, és miért pont reggel ne lenne? Hát nem megint eljött egy új nap??? Élek, van kezem, lábam, kapok levegőt (megint! az orromon keresztül! végre nincs náthám!), hát nem elég ok ez az örömre? Sőt, a Nap is felkelt, és a legfontosabb - lassan írom, hogy mindenki értse -: MIN-DEN NAP-PAL EGY-RE HOSZ-SZAB-BAK A NAP-PA-LOK!!! Közeledik a TAVASZ! Igaz ugyan, hogy még baromi messze van - ha vasutas lennék, akkor azt mondanám, hogy még a mozdony füttye sem hallatszik a kanyar mögül - de azért már január van, túl vagyunk a téli napfordulón, és egyre később jön a sötétség!

 

Szóval ma reggel is ugyanúgy fejlóbálva és danolászva róttam az utam, miközben kíváncsian tekintgettem a külvilágra, és figyeltem ki, hogyan tölti az idejét útközben. Mindanom sem kell, a legtöbb autó egy, legfeljebb két emberes - micsoda lehetőségek rejlenének a tömegközlekedésben…

 

Mára kitaláltam egy versenyszámot, amiben minden általam megfigyelt utazó részt vett. A versenyszámra mindenki nevezett, akit csak megláttam. Nem volt nevezési díj, egyszerűen mindenki bekerült a reggeli tevékenységével. Ugyanis ezt osztályoztam.

 

És most kedves hölgyeim és uraim, elérkezett az eredményhirdetés ideje! Papapapaaaaaaaam! - ez volt itten a kürtök, meg a trombiták, meg az üstdobok helye - a nyertesek fordított sorrendben a következők:

 

4. helyezett:

 

Az az úr, egy Citroen berlingóban, aki a Szentendrei úton hét kilóméteren keresztül a jobb kezében fogva maroktelefonját végig beszélt!

 

3. helyezett:

 

Egy másik úr egy Toyota Corollában, aki a kormányra téve olvasta az újságját!!

 

2. helyezett:

 

Szintén egy úr, aki az egyik piros lámpánál egy fekete színű 5-ös BMW-ben a bal kezével elmélyülten túrta a bal orrlukát!!!

 

És végül az eeeeeeeeeeeeelsőőőőőő helyezetttttttt:

 

Tadam-tadam-tadam! Tadadadammmmmmm!

 

Egy hölgy!!!! 

 

Egy ezüstkék Scenicben!!! 

Az Árpád hídon!!! 

Menet közben!!! 

70 km/h sebességnél!!! 

 

FES-TET-TE A KÖR-MÉT!!!!

 

Gratulálunk a szerencsés nyerteseknek! Nyereményüket - egy jó nagy gratulációt - átvehetik az információs pultnál!

 

További balesetmentes közlekedést kívánunk!

 

 

 

 

Reggeli smink

 

 

Minden reggel autóval megyek be az irodánkba, ahol a napi dolgaimat intézem. Szeretem ezt a reggeli "kirándulást": van idő belerázódni a napi történésekbe. 

 

Az út általában nem tart tovább 10 percnél - persze ez erősen forgalomfüggő is - és az Árpád hidat is érinti. Mire átjutok Budáról Pestre, vagy Pestről Budára a Duna, amolyan meridiánként szétválasztja a napomat: reggel az éjszakától búcsúztat, este pedig a dolgos hétköznaptól. De amúgy is más világ a két oldal nekem. Budához más lélek kapcsolódik, mint Pesthez - Hamvas ezt így írná: más Géniusza van.

 

Az úton, amíg eljutok a célállomásra, szeretek nézelődni. Nézem az utazókat. Nézem az autóban, buszon utazó embereket, vagy a megállókban, gyalogátkelőhelyen várakozókat. Próbálom megfejteni az arcokon tükröződő gondolatokat, érzéseket. Legtöbbször persze csak közömbös, vagy semmibe révedő tekinteteket látok - talán még korán van, és az értelem nem nyílt még meg az új napra.

 

De ami nagyon feltűnő, az a kedvetlenség. Nagyon sok arcon egyfajta fásultság tükröződik. Gondterhelt, vagy éppen közönyös tekintet néz maga elé a szélvédő mögött, vagy a sapka alatt. Lehet, hogy csak a téli világ látványa okozza, de azért tavasszal, vagy nyáron sem sokkal rózsásabb a helyzet, ezért aztán valami mélyebben rejlő okot merészelek feltételezni. Talán azokban az emberekben, akiket nap mint nap látok ez a fajta életérzés nem átmeneti, múló hangulat, hanem a mindennapi életük alapérzése?

 

Nem tudhatom pontosan, éppen ezért mélyenszántó következtetéseket sem szándékozom ebből levonni, minden esetre, sajnálom, hogy sokan ilyen kedvetlenül vágnak neki a napjuknak.

 

Persze én sem mindig énekelek reggel az autóban, teli torokból üvöltözve valamelyik kedvenc nótámat. Nem mindig, csak tízből olyan nyolc alkalommal. Gondolhatják is a többiek, hogy ki az az eszement, aki kora reggel, mint egy elmeháborodott tátog a kocsijában, miközben a fejét ütemesen lóbálja: Gerappa! De hát ok az mindig lehet a jókedvre, és miért pont reggel ne lenne? Hát nem megint eljött egy új nap??? Élek, van kezem, lábam, kapok levegőt (megint! az orromon keresztül! végre nincs náthám!), hát nem elég ok ez az örömre? Sőt, a Nap is felkelt, és a legfontosabb - lassan írom, hogy mindenki értse -: MIN-DEN NAP-PAL EGY-RE HOSZ-SZAB-BAK A NAP-PA-LOK!!! Közeledik a TAVASZ! Igaz ugyan, hogy még baromi messze van - ha vasutas lennék, akkor azt mondanám, hogy még a mozdony füttye sem hallatszik a kanyar mögül - de azért már január van, túl vagyunk a téli napfordulón, és egyre később jön a sötétség!

 

Szóval ma reggel is ugyanúgy fejlóbálva és danolászva róttam az utam, miközben kíváncsian tekintgettem a külvilágra, és figyeltem ki, hogyan tölti az idejét útközben. Mindanom sem kell, a legtöbb autó egy, legfeljebb két emberes - micsoda lehetőségek rejlenének a tömegközlekedésben…

 

Mára kitaláltam egy versenyszámot, amiben minden általam megfigyelt utazó részt vett. A versenyszámra mindenki nevezett, akit csak megláttam. Nem volt nevezési díj, egyszerűen mindenki bekerült a reggeli tevékenységével. Ugyanis ezt osztályoztam.

 

És most kedves hölgyeim és uraim, elérkezett az eredményhirdetés ideje! Papapapaaaaaaaam! - ez volt itten a kürtök, meg a trombiták, meg az üstdobok helye - a nyertesek fordított sorrendben a következők:

 

4. helyezett:

 

Az az úr, egy Citroen berlingóban, aki a Szentendrei úton hét kilóméteren keresztül a jobb kezében fogva maroktelefonját végig beszélt!

 

3. helyezett:

 

Egy másik úr egy Toyota Corollában, aki a kormányra téve olvasta az újságját!!

 

2. helyezett:

 

Szintén egy úr, aki az egyik piros lámpánál egy fekete színű 5-ös BMW-ben a bal kezével elmélyülten túrta a bal orrlukát!!!

 

És végül az eeeeeeeeeeeeelsőőőőőő helyezetttttttt:

 

Tadam-tadam-tadam! Tadadadammmmmmm!

 

Egy hölgy!!!! 

 

Egy ezüstkék Scenicben!!! 

Az Árpád hídon!!! 

Menet közben!!! 

70 km/h sebességnél!!! 

 

FES-TET-TE A KÖR-MÉT!!!!

 

Gratulálunk a szerencsés nyerteseknek! Nyereményüket - egy jó nagy gratulációt - átvehetik az információs pultnál!

 

További balesetmentes közlekedést kívánunk!

 

 

 

 

Születésnap

 

Vannak az évben olyan "jeles" napok, amik alkalmat adnak arra, hogy egyfajta számvetést készítsünk. Ilyen az újév, a karácsony, és a születésnap. Az újév mindig valami új kezdetének az izgatott várásával telik: fogadalmak, elhatározások, célkitűzések születnek a legegyszerűbbtől kezdve a világmegváltókig. Aztán ott a karácsony, a "szeretet ünnepe", ezzel az elcsépelt névvel, és a forintokon megváltott egyszeri figyelemmel. Azt hiszem, amiből ünnepet csinálunk azt már azért tesszük, mert valami elveszett, amire egy évben legalább egyszer illik figyelmeztetni magunkat. Ha a mindennapokban ünnepelnénk a szeretetet, ugyan mi szükség lenne külön ünnepnapra...?

Aztán itt van a születésnap. Ünnepeljük a születés misztériumát: a tisztátalan anyagból, mint valami alkímista kemencében kotyvasztott elegyből egy új, és éppen ezért tiszta, ártatlan és bűntelen élet /lélek születik a világra. De minden születésnap egyszersmind mementó is: ami megszületett, az egyszer meg is hal. Ebben a megvilágításban a születés-halál ünnepe éppen egy időpontra esik, hiszen minden egyes újjászületett sejtünk az éppen elpusztuló árán kel életre. Megújuló-pusztuló testünk így változik az idő megállíthatatlan folyamában - új élet, új halál követi állandó áramlásban egymást egészen addig, míg a test megszolgálja a maga idejét és a benne lakozó Élet továbbáll.

Soha nem szoktam visszatekinteni a múltra, de a ma reggeli tisztálkodásom közben eszembe jutott, hogy ma épp alkalom lenne rá. Ma van ugyanis a születésnapom. Sok évvel ezelőtt egy hideg januári napon egy vidéki kis bányászváros szülőszobájában éjfél előtt öt perccel jöttem világra anyám és apám első közös gyermekeként. Szerelemgyereknek születtem, nagy reményekkel, és büszkeséggel töltve el a szüleimet.

Aztán eltelt sok-sok év, és innen - Nemzetünk Fővárosából (ahogy Forrest Gump mondaná) egy dunaparti lakásból - nézek vissza az eltelt közel négy évtizedre. Ha igaz, amit a genetikusok mondanak, akkor életem első harmadát fejeztem be. Ha a mai Magyar valóságot nézem, akkor túl vagyok a felén. És ha a tudatosság szempontjából tekintek vissza, akkor azt kell mondjam, épp a szemeimet nyitogatom. Milyen furcsa is: fél életem fele szinte csak alapozás volt, most amikor elkezdhetném, akkor már nagy részén túl is vagyok.

De mi értelme is van egy visszatekintésnek? Mi az, ami miatt újévkor izgalommal vegyült várakozással tekintünk előre? Ártatlan, érintetlen lélekkel próbáljuk meglátni a ködös, de kihívásokkal és reményekkel teli jövendőt? Mi miatt nézünk vissza születésnapunkon életünk előző szakaszaira, és próbáljuk kibogozni az események ködbevesző és olykor érthetetlen láncolatát?

Talán, ha visszanézünk a múltunkba észrevesszük Ariadné fonalát, ami ez esetben nem a visszafelé utat mutatja, hanem az elmúlt események puzzle-darabjaiból kirakja azt a néha kacskaringós, egyeseknek talán nyílegyenes utat, amit akkor és ott, amikor az események megtörténtek, még a közelségük miatt nem voltunk képesek észrevenni. Menj csak be nyáron a búzamező közepére és nézz körül: csak a szél lengette szálakat látod közel, s távol, és meg tudod érinteni a kalászok tetejét, ahogy körbefordulva kinyújtott kezeiddel végigsimítasz rajtuk, mintha a viz felszínén fodrozódó hullámokat símogatnád. De szállj csak a mező fölé egy repülőgéppel, és máris sakktáblát látsz magad alatt, ahogy keresztülszeli a látóhatárt, a néha tavakkal, vagy csalitokkal tarkított tájon át.

Az életed eseményei között a repülőgép szerepét az idő veszi át. Az idő, akire/amire azt mondják nagy úr! Nagy úr, mert sokmindenhez ért! Meggyógyít, mert befedi a lelked sebeit, tanítómester, mert bölcsességet ad, példakép, mert alázatra nevel: milyen kis semmiség az a néhány évtized, amit eltölthetünk ezen a parányi bolygón, jól-rosszul gazdálkodva életünk óráival.

Minden hét évben testünk összes sejtje kicserélődik: a születés-halál-újjászületés misztériuma egyetlen földi életünk alatt is többször megismétlődik. Első hét évemben legalább annyira különböztem a következő hétben élő önmagamtól, mint most az előző hét évemben élőtől. Mintha minden egyes periódus más és más emberrel történt volna meg: van köztük kapocs, de néha csak annyi, mint két távolba szakadt és éppen ezért teljesen más környezetben, kultúrában, élmények között nevelkedett testvér között. Megvan a vonzalom, de egy-egy közös élményen kívül szinte minden más.

Ilyen közös élményünk magammal a ZENE. Csupa nagy betűvel és nem véletlenül. A zene szeretete szinte egész eddig életemen végigfutott: az elején viszonylag egyenesben tartva azt a bizonyos Ariadné-fonalat, később már girbe-gurbán, hogy másik fonalak is elindulhassanak mellette.

Az első zenei élményem, amire egészen pontosan emlékszem olyan 8-9 éves koromból a következő: testvérem egyik barátja, aki egyben a szembe szomszédunk is volt, nagyon sok Beatles lemezt kapott a nagy NSZK-ban élő rokonaitól. És a lemezek sokszor megfordultak nálunk is. Emlékszem, ahogy egy mono lemezjátszó levehető hangfalára tett mikrofonnal vettük át őket a természetesen szintén mono kazettás magnóra. Nagyon csendben kellett lenni felvétel közben, mert ugye a mikrofon minden zajt felvett... Így találtam rá a Beatlesre, ami a további évek meghatározó élményévé vált. Tíz évesen e nagyszerű zenekar miatt iratkoztam be zeneiskolába. Mert gitározni szerettem volna! Furcsa fintora (?) az életnek, hogy gitározni a mai napig sem tudok. Viszont a zeneiskola nem maradt ki, csak mivel gitár szakon nem volt hely ezért hát kürtös lettem. Hogy hogyan? Hát annak egy külön története van. De most röviden elmesélem. Merthogy a történet roppant rövid, és eléggé profán is: a tanár, akihez küldtek rámnézett és azt mondta: "te kürtös leszel". A barátom pont ugyanígy lett tubás. Ígyhát nemsokkal a zeneiskolai beiratkozásom után - talán fél év sem telt el - már az ifjúsági zenekarban fújtam a hangszert. Talán egyszer bővebben is írok a kezdeti élményekről, és hogy ezek hogyan határozták meg azt a pályát, amire kerültem, de most legyen elég annyi, hogy innentől kezdve az út szinte egyenes volt: zenetanárként diplomáztam.

KÖNYVEK. Még a zenénél is korábbi élményem az olvasás szeretete. Még nem voltam kisiskolás, amikor apám felolvasta nekem Fekete Istvántól a Vuk-ot. Nekem a rajzfilm, ami sokkal később készült csak ismétlésnek számított. És miután elolvasta, én is el akartam olvasni. Így hát még iskolás korom előtt megtanultam olvasni. Onnantól nem volt megállás: szinte az összes Fekete könyvön átestem, majd később a szokásos gyerekkönyvek jöttek sorra egymás után. Arra is emlékszem, hogy mekkora rettegéssel töltött el az iskola egy könyvélményem kapcsán: már addigra elolvastam a Kincskereső kisködmönt, és egy hideg estén, ahogy a konyhában a fatüzeléses tűzhely mellett hallgattuk a rádiót, a műsorban arról volt szó, hogy nemsokára kezdődik a kisdiákoknak az iskola. Hát én erre rémülettel eltelve és rettegve bújtam anyámhoz, mert én nem akarok DIÁK lenni! Értitek? Diák! Mert a Kincskereső kisködmönben a diákoknak sanyarú volt a sorsuk és én nem akartam árva gyerek lenni! 

Aztán jött Winnettou és barátai, A Vörös kalóz, Jan Marten, Nagy indiánkönyv, Nils Holgersson, lovagregények, közben persze a kötelező olvasmányok, aztán a "Világirodalom remekei" sorozat, Dumas, Huxley, Maugham, később Robert Merle, Joseph Heller. Középiskolában megjelentek az első ezoterikus könyvek: Éld az életed, Vörös oroszlán, számmisztika, asztrológia, aztán még később NLP, meg persze filozófia, Rudolf Steiner, Hamvas Béla. De a legmeghatározóbb élményem egy körülbelül A5-ös méretű, puhakötésű, kék borítójú könyvvel kapcsolatban ért, melynek a címlapján egy kék madártoll látható.

Általános iskola nyolcadik osztályában mint mindenkinek, így nekem is pályát kellett választanom. Több dolog is érdekelt, mint mindig (társadalomkutató versenyen, rajzversenyen indultam, amikor még voltak ilyenek általános iskolában, de imádtam a gyakorlati foglalkozásokat is, ami ma ha jól tudom technika néven fut, és természetesen elmaradhatatlanok voltak a zenekari, kamarazenei fellépések, versenyek is), így eléggé érdekesen alakult a jelentkezési lapom: első helyen zeneművészeti szakközépiskola, második helyen meg - ha esetleg az elsőre nem vennének fel - egy finommechanikai technikum szerepelt. De felvettek a zeneművészetire és elkezdtem a szülők óvó tekintete elől immáron elfedett, szabad, és néha szabados "felnőtt" életemet. A kezdeti rombolás után aztán eljött az építkezés időszaka is: ekkor szinte minden ezoterikus könyvet, amit csak találtam megvettem magamnak. Idővel rájöttem, hogy nem minden arany, ami fénylik, és elkezdtem válogatósabbá válni. Már bele is olvastam a könyvekbe mielőtt megvettem volna őket. De volt egy, amivel nagyon sokáig csak szemezgettem. Többször belelapoztam, beleolvastam, de mindig ott maradt az utcai árusnál. Hetek, hónapok teltek így el, láttam, hogy még ott van a könyv, nem izgultam, hogy el fogják kapkodni előlem az utolsó példányt is. Aztán egyszer, egy nagyon jó barátomnál megláttam a polcon, és elkértem tőle. Így, ha mégsem tetszik, hát nem dobtam ki rá fölöslegesen a pénzem. Még aznap este elolvastam a könyvet, aztán másnap újra, és aztán mégegyszer. Így kezdődött a barátságom Richard Bach-hal és az Illúziókkal...

Legközelebbi meghatározó élményem, amikor abba kellett hagynom a zenélést. Nem azért, mert én így akartam, de néha a sors olyan utakra taszít, amikről soha nem gondoltuk volna, hogy mi valaha is arra fogunk menni...

Főiskolás koromban rengeteg szép és jó tapasztalatom és sikerélményem volt: megismertem egy olyan embert - akit ma is úgy hívok: A Tanárom - akinek a gondolkodásából rengeteget tanultam; de ő megismertetett olyan összefüggésekkel is, amikre soha nem jöttem volna rá magamtól, vagy más nem mutatta volna meg őket. Nyáron zenei táborokba mentem, iskola idő alatt pedig országos főiskolai rézfúvósversenyekre, ahol egyszer harmadik, egyszer pedig második helyezést értem el.

De egy valamit nem sikerült elkerülnöm, hiába is húztam, halasztottam, kérvényeztem, és szereztem be orvosi igazolásokat: a katonaságot.

Ez az egy év, amit ott eltöltöttem, pont elég volt ahhoz, hogy a zenei "karrierem", ami mégcsak most indult volna, pont derékba is törjön.

Innentől viszont egy teljesen új életem kezdődött. Alapvetően egy zárkózott, csak a saját közegében megnyílni tudó ember voltam, aki a nagy kaland előtt állt: belemerülni az emberi kapcsolatok és kommunikáció, pénzügyek, és személyes értékesítés világába. Mindenféle előképzettség nélkül, fejest ugrani a zárt, szinte klauzulával körülvett és egymásból, egymásnak élő világból egy sokkal szélesebb, de talán éppen ezért sokkal veszélyesebb és kíméletlenebb világba. Ami ugyanakkor sokkal izalmasabb, szédítőbb, perspektivikusabb is. Bizonyos szempontból.

Minél inkább megismertem az anyagi világot, annál mélyebbre merültem bele. Pénz, lehetőségek, vágyak, kielégülések, törvényszerűségek, technikák. Tudomány, kommunikáció, befolyásolás, reklám, marketing, termékek, szolgáltatások, árrések, kamatok, marzsok, autók, házak, közgazdaság, konferenciák, meetingek, tervek, brainstorming, konkurencia, analízis, public relations, és a munka megérdemelt gyümölcse: kütyük, kacatok, utazások, bónusz, stressz.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy ülök egy negyedik emeleti tetőteraszon, egy üveg vörösbort szopogatok, Sting szól halkan a CD játszó hangszórójából, miközben a telihold fényesíti be az alvó város tetőit, és a sarkcsillag pont szembenéz velem a fák gyenge szélben hajladozó koronája fölött, és azon gondolkodom, mintha valamit elfelejtettem volna... de mi lehet az?... Gondolj, Micimackó, GON-DOLJ!

Akkor, ott, azon a félszoba nagyságnyi tetőteraszon döbbentem rá, hogy elfelejtettem egy fontos dolgot. Elfelejtettem, hogy gyerekkoromban különleges embernek képzeltem magam... 

Különlegesnek! Egy Grál lovagnak! Valakinek, aki majd megváltja a világot! Nem úgy, mint Don Quijote, hanem egy igazi, vérbeli lovagnak, aki a gyengék segítségére siet, akire támaszkodhatnak a nők, aki egymaga megküzd minden természetfelettivel és legyőzi még a hétfejű sárkányt is!

És ott, azon a teraszon, a telihold megtisztulást és felismerést hozó fényében megfogadtam, hogy soha többé nem feledkezem meg arról, hogy mit szerettem volna még gyermekként!

Azóta megint csak sok víz lefolyt a Dunán, és a dualista lényem néha skizofrén módon éli meg a való (?) világot - egyik oldalról az anyagi lét és minden velejárója foglalkoztat. Vajon meddig mehet el az emberiség azon az úton, melyen most jár: minden tőle telhetőt megtesz, hogy bolond, és önbecsapó, fejét a homokba dugó és az élvezeteket hajhászó, buta, és az összefüggéseket nem látó, ugyanakkor tudományos dogmák tömkelegével a saját agresszív igazával győzködő, rákos sejt módjára saját magára is pusztulást hozó magatartásával a saját környezetét dönti romlásba és írja ki magát e tettével az Élet könyvének a margójára.

Másik oldalon pedig ott a szellemi világ lehetséges valósága: a gondolat teremtő ereje, a vonzás törvényei, az emberi elme anyagot megváltoztató hatalma. A mindent betöltő és körülvevő isteni szellem, a kozmikus tudás, és az Élet, mint öröktől való és ezáltal soha meg nem szűnő, és belőlünk, bennünket alkotó energia léte. Az eszme, hogy mi alkotjuk a saját világunkat, és hogy Isten képére teremtettünk, miáltal mi is teremtők vagyunk, és az a világ, amiben élünk, a mi általunk vágyott és éppen ezért a mi általunk alkotott világ. A tanulópálya. A beavatás egyik próbatétele.

És most itt tartok. Megtanultam sok mindent. Megtanultam megszületni, befejezni, újrakezdeni, elesni, felállni. Szeretni és szeretve lenni, teljesíteni és elvárni. Gondolkodni. Érezni. Tenni. Beleérezni. Átérezni, és meggondolni. Elfogadni, küzdeni, akarni, és feladni. Nemet mondani. Igenelni. Elengedni. Tanulni. Figyelni.

Lassan egy újabb élet végéhez érek, és egy mégújabb veszi majd a kezdetét. A sejtjeim ismét a megújulás küszöbén állnak, és a régi át kell, hogy adja a helyét az újnak. Az út, amin járok, néha kanyargós. A fonalak közt van amelyik véget ér, van amelyik most veszi kezdetét, a Párkák soha nem állnak meg a szövéssel, csak amikor az út végleg megszűnik, mint ahogy földi testét, mint egy levetett kabátot az út vándora is elhagyja. De addig azt hiszem még lesz néhány izgalmas évük. Nekik is, nekem is. Egy fonalat pedig biztos kézzel kell szőniük, mert az úton egy szál biztosan fut végig, és az az Önismeretre való törekvés útja. Ez az út, ami biztosan látszik akkor is, amikor a többi néha a ködbe vész: a kíváncsiság, kétely és a tudásvágy fáklyája mutatják, még a legnagyobb sötétségben is.

Mit is kívánhatnék születésnapom alkalmából?

Talán csak annyit, hogy a két világ, ami bennünk lakik, a következő néhány évben kerüljön egyre közelebb egymáshoz. Ismerjék meg egymást, és ismerjék fel, hogy emberi mivoltunk alapfeltétele a fizikai lét, de szellemi lényünk ennél magasabbra törekszik! Magasabbra és egyben mélyebbre is: átélni az anyagi lét élményét, a test és a lélek gyönyöreit-gyötrelmeit, és a purgatórium tüzében megtisztulva egy szebb és minden gyarlóságtól mentes világra EGYségben újjászületni!

De még ebben a létben, ha lehetséges...

     

Út a vadonba

 

Végre, nagyon sok idő után rászántam magam, hogy megnézzek egy szép-szomorú filmet, amire már legalább fél-, de az is lehet, hogy egy éve készülök. Eddig azért nem néztem meg, mert tudtam, hogyan fejeződik be a történet. De ma erőt vettem magamon, és végignéztem. 

 

Nem hiszem, hogy vannak véletlenek, de még engem is megdöbbent, hogy a dolgok néha mennyire összevágnak... 

 

De talán az is közrejátszott abban, hogy pont ma vettem elő a bontatlan dvd-t, és vettem rá magam a filmnézésre, hogy ma reggel (vagyis inkább délután) úgy ébredtem, hogy csömöröm van. 

 

Csömöröm attól a világtól, amiben élek. Attól, hogy reggelenként szigorú arcú embereket látok az utcákon. Attól, hogy agresszívak az emberek az utakon. Attól, hogy egy gyönyörű telihold nem csal mosolyt az arcokra. Attól, hogy 30 év fölött valahogy a nők megkeményednek. Attól, hogy sablonszövegeket mondunk. Attól, hogy annyira komolyan vesszük magunkat. Attól, hogy nem törődünk a környezetünkkel. Attól, hogy nem törődünk a kapcsolatainkkal. Attól, hogy annyira felszínesek vagyunk. Attól, hogy elfelejtettünk gondolkodni. Attól, hogy elfelejtettünk szeretni. Attól, hogy nincs bennünk kedvesség. Attól, hogy merevek vagyunk. Attól, hogy nincs bennünk humor. Attól, hogy mi vagyunk a legfontosabbak. Attól, hogy a pénz az úr. Attól, hogy nem tiszteljük a másik embert. Attól, hogy nem tiszteljük a többi élőlényt. Attól, hogy mindig mások a hibásak. Attól, hogy mástól várjuk a boldogságot. Attól, hogy elvesszük egymás életét. Attól, hogy nem hagyjuk a gyerekeket, hogy maguk fedezzék fel a világot. Attól, hogy mindent jobban tudunk másoknál.  Attól, hogy nincsenek példaképeink. Attól, hogy nem vagyunk példaképek. Attól, hogy nem bízunk senkiben. Attól, hogy nem nyitjuk ki a szívünket. Attól, hogy hazudunk másoknak és magunknak is. Attól, hogy mindig nekünk van igazunk. Attól, hogy magasabb rendűeknek hisszük magunkat másoknál. Attól, hogy nem a saját életünket éljük, csak megpróbálunk olyanokra hasonlítani, akiket a hazug világ felmutat elénk, és buta módon elhisszük ezt a cukormáz-világot... Attól, hogy nem tiszteljük az Életet...

 

Szeretnék tenni valamit azért, hogy a világ jobb legyen.

 

Ez a 2010-es fogadalmam.

 

És a saját világomat én alakítom, tehát ez így is lesz.

 

Tudom, hogy egyedül kevés vagyok ehhez, de szeretném, ha sokan csatlakoznának. Mindenki a saját világában, a saját világával. Legyünk az idén jobbak, szeretetreméltóbbak, figyelmesebbek, kedvesebbek, rugalmasabbak, türelmesebbek, empatikusabbak, szerényebbek, alázatosabbak, humorosabbak, nyitottabbak, békésebbek, vidámabbak, járjunk nyitottabb szemmel, vegyük észre, hogy a Föld ahol élünk, egy csodálatos hely. Őrizzük meg ezt a csodát másoknak is.