BÚCSÚ

Ne légy szomorú,
ha búcsúzni kell.

Búcsúra szükség van
az új
találkozáshoz.

(R. B.)

DÖNTÉSEK

Minden nap döntenünk kell valamiben. Döntünk akkor, amikor lenyomjuk a vekker gombját és választanunk kell: tovább alszunk még egy picit, felkelünk, vagy ágyban maradunk. Döntünk arról, hogy kinyitjuk-e a szemünket, kimegyünk-e a mosdóba, letusolunk, vagy inkább áztatjuk magunkat a kádban, mit eszünk reggelire, melyik ruhánkat vesszük föl, bekapcsoljuk-e a rádiót, netán a tv-hez lenne kedvünk, vagy inkább csöndben maradunk. Naponta megszámlálhatatlanul sok döntést hozunk. Némelyiket a kényszer szüli - reggelenként akad bőven ilyen -, némelyiket saját elhatározásunkból tesszük. Van amikor úgy érezzük azért kerülünk döntéskényszerbe, mert a létünk a tét, de van amikor csak valakinek szívességet teszünk, vagy épp nem akarunk másokat bántani.

De egy valamit nem tehetünk: nem tudunk nem dönteni. Azzal, hogy egy keresztútnál megállunk, és azt mondjuk, se jobbra, se balra, azt döntöttük, hogy a keresztútban állunk meg. Ha nem akarunk fölkelni az ágyból, akkor azt döntöttük, hogy ágyban maradunk. Ha nem akarunk levegőt venni, akkor a fulladást választottuk. Meglehet, nem ismertük föl a döntéseink következményét azonnal, de attól még az idő síkjában zajló események mennek tovább a maguk útján. És minden egyes döntésünknek - a látszatra "nem döntésnek" is - következményei vannak. Legfeljebb nem rögtön. Nem ott.

Nem könnyű az életünket érintő lényeges kérdésekben jól dönteni, és ez sokakat megrémít. Mert nem tudják, hogyan fognak rájuk hatni a következmények. Vannak, akik ilyenkor ledermednek és azt gondolják, majd az idő mindent megold. Elodázzák a döntést, halogatnak. De ez csupán illúzió: nem az időre bízták a döntést, hanem úgy döntöttek, a döntést kiadják a kezükből és a saját sorsuk irányítását mások kezébe helyezik. És ez is egy jó választás, ha tisztában vagyunk azzal, hogy innentől kezdve nem mi irányítunk; éppen ezért olyan döntések következményeit fogjuk elviselni, ami tőlünk független. Ugyanakkor mégsem, hiszen mi adtunk rá felhatalmazást. Aláírtunk egy biankó váltót. 

Soha nem tudunk tökéletesen dönteni, mert soha nem lesz elég információnk arról, amiben döntenünk kell. Mert a döntéseink eredményei mindig a jövőben fognak materializálódni és a jövő... a jövő képlékeny. Ha aggódunk sem javítunk semmit a helyzetünkön, mert a jövő bárhogyan alakulhat. Hatások fognak érni minket, csakúgy, mint a történetünk - a saját játékrendszerünk: azaz az életünk - minden más szereplőjét. Éppen ezért kiszámíthatatlan, ki, hogyan fog reagálni, mely - tőlünk valamilyen részben, vagy egészében független - esemény merre löki tovább azt a bizonyos billiárdgolyót, mely utunkat leírja.

Nem tudunk tökéletesen dönteni, de ha tudjuk ezt máris könnyebb lehet a dolgunk. Mert dönteni kell, sőt mást nem is tehetünk. Nem vonhatjuk ki magunkat a játékból, legfeljebb véglegesen, de hát az is egy döntés. És ha nem tudunk tökéletesen dönteni, csakis tökéletlenül, akkor ugyan mi lenne az, ami miatt félnünk kellene? Mindenképpen lesz valahogy. Nem kell mást tennünk, mint adni magunknak egy bizonyos időt, amelyet a döntés előkészítésére szánunk - szemhéj felnyitása előtt ez csupán néhány milliomod másodperc, de mielőtt életünkben először kiugranánk szabadesésben egy repülőgép nyitott ajtaján, talán több időt hagyhatunk magunknak - és valamerre elindulunk. Persze jó, ha az adott témában van némi előképzettségünk, különben a lépésünk a - finoman kifejezve - vakmerőség kategóriájába fog tartozni. 

Nehezebb a helyzet, ha a létünk a tét. De ilyenkor sem árt egy apróságot szem előtt tartani mielőtt döntünk, vagy a "nem döntés" kényelmes paradoxonában foglalnánk páholyt magunknak: ha ugyan azt csináljuk, mint amit eleddig tettünk, és az életünk olyan mederben folyik, ami nem tesz minket boldoggá, akkor ugyan hogyan várjuk, hogy a dolgaink megoldódjanak? Mindenképpen döntenünk kell a folytatást illetően, és ha úgy gondoljuk nem döntünk, akkor kontinuitást, a változtatás iránti ellenállást, a régi rend befagyasztását választottuk. Úgy döntöttünk, minden marad a régiben. De akkor tisztában kell lennünk a döntésünk következményeivel legyen ez mégoly fájdalmas is: semmi nem fog változni.

Bárhogyan is döntsünk, a döntésünk mindenképpen jó lesz. Ha nem jobbra megyünk, hanem balra, akkor azon az úton érnek majd olyan benyomások, tapasztalatok, amelyek a másik úton majdnem bizonyosan kimaradnának a megélt élményeink közül, de ugyanez igaz a fordítottjára is. Ha úgy döntünk, nem választunk útirányt, hanem visszafordulunk, az is új tapasztalást hoz, hiszen újra és újra átélhetjük a megszokott dolgainkat. És ha azt választjuk, maradunk a kereszteződés kellős közepén, az is pontosan olyan jó döntés, mert akkor átélhetjük az egy helyben levés élményét.

De a döntéseink következményei mindenképpen a mieink lesznek. Ezt az egyet nem tudjuk megúszni.

(M)ÉRTÉK

A kötelék,

mely igaz családod összefűzi,

nem a vér, hanem

az egymás élete iránti tisztelet

s a benne lelt öröm. 

(Richard Bach)

Tisztelet, őszinteség, megbecsülés. Csupán három egyszerű szó. Nekem mégis zsinórmérték.

Neked vannak szavaid?

JUTALOMJÁTÉK

            "Olyan

gond nincs, amely ne hozna

    kezében ajándékokat

             neked.

A gondokat azért keresed,

    mert szükséged van

        ajándékaikra."

                                       (R. Bach)

  

"... miről szól az élet? Kapirgáld csak meg jobban a felszínt, és ha elég mélyre ásol nem tálálsz mást, csak apróbb, nagyobb ajándékokat - elismerést, fontosságot sugalló érzéseket -, amelyek segítenek átvészelni a boldog pillanatok közötti hosszú szenvedéseket. Egészen különleges, és ritka szerencse az, ha valakinek ezek a pillanatok hosszan tartanak, és csak talán azoknak van benne részük, akik azzá váltak, akik mindig is szerettek volna lenni..."

                                      (J. Arvay)

Sokan gyártottak már különböző elméleteket, filozófiákat az emberi természet törvényeiről (vagy legalábbis megpróbáltak törvényszerűségeket felfedezni benne) és ezek közül - szerény olvasottságomat és műveltségemet figyelembe véve - hozzám legközelebb talán az a fajta megközelítés áll, melyet Erich Berne ír le az emberi játszmák c. könyvében. Hétköznapi emberként mindannyian (de legalább is azok, akik foglalkoznak mások véleményével) igyekszünk válaszokat találni a körülöttünk zajló események, emberi kapcsolataink miértjeire, néha értetlenkedve nézve mások cselekedeteit, néha kétségbeesve a ránk zúduló ellenséges indulatokat látva, de legkevésbé talán azon gondolkodunk el, hogy mi magunk mit, és miért cselekszünk adott helyzetekben. Sokszor csak bizonyos időtávlatból visszatekintve tudjuk meglátni, felismerni az elkövetett hibákat, de legtöbbször inkább ekkor is csak kérdések merülnek föl: vajon miért is tettük ezt, vagy azt, mikor innen már látszik, hogy az akkori viselkedésünk, tetteink egészen érthetetlenek számunkra. Rosszabb esetben persze ilyenkor is csak az önigazolást keressük, másra hárítva a hibázás ódiumát.

Nem egyszerű feladat megmagyarázni a tetteinket, főleg nem abban a pillanatban, amikor a történések kellős közepén vagyunk és emiatt a kívülálló szemével való "tisztánlátás" lehetősége sem adatik meg. Talán azért sem könnyű annak aki erre vállalkozik, mert nincs rá univerzálisan ráhúzható megoldóképlet, nincs egy feloldókulcs, amit - mint egy lyukkártyát - a megfelelő helyre beillesztve kijönne a tökéletes megoldás, a válasz, amit ha megtudunk, akkor minden kézzelfoghatóvá, és varázsütésre megoldottá válna.

Legtöbbször azért sem találunk magyarázatot, mert a saját elsőbbségünk - az egónk által generált fontosságtudat - azt szugerálja belénk, hogy mi nem vagyunk ugyan olyanok, mint a többiek: többek, értékesebbek, magasabb rendűek vagyunk mindenki másnál. Az állandó összehasonlításban, viszonyítási, helyezkedési rendszerünkben minden egyes kapcsolatunkban osztályozzuk magunkat, képzeletbeli hierarchiát alkotunk, ahol elhelyezzük az összes embert, akivel valaha is kapcsolatba kerültünk. Mindenkinek meg van a maga helye: alá-, fölérendelt viszonyokról alkotunk képzeletbeli organigrammot. Lehet, hogy szakmailag valaki jobb nálunk, lehet, hogy értelmi-, érzelmi intelligenciában magasabbak szinten állók is vannak - iskolázottabbak, műveltebbek, empatikusabbak - de szinte biztos, hogy az életünket meghatározó hiedelem-, és elvrendszerben mi vagyunk a legfölső emeleten, a saját értékrendszerünkben mindig mi vagyunk a legfontosabbak és a legfőbb igazság osztói. A beteges személyiségtudattal rendelkező klinikai esetek külön tanulmányt érdemelnek, ezekről itt most nem esik szó.

Mivel fontosságtudatunk - egónk - érzelmileg meglehetősen kimunkált, így a másokkal való összehasonlítás eleve kizárt: hogyan is gondolhatná bárki, hogy engem (ENGEM) egy kalap alá vegyen Jóskával, vagy Marival? Éppen ezért minden tipizálás szinte merev ellenállásba ütközik. Annyiban azért megengedőek vagyunk, hogy másokra persze igaznak láthatjuk a besorolás, de természetesen azért mi vagyunk az üdítő kivételek. Ennyit az egóról...

Abraham Maslow motivációs rendszere szerint a szükségleteknek létezik egy hierarchiája, amelyet egy motivációs piramisban foglalt össze. A piramis legalsó szintjén az alapvető élettani szükségletek, mint például az éhség, szomjúság stb. helyezkednek el, majd a piramis csúcsa felé haladva egyre magasabb rendű motívumokkal találkozunk. Maslow szerint a piramis különböző szintjein található szükségletek csak akkor lépnek fel, ha az alattuk lévő szükségletek részben kielégítettek. Például a piramis második szintjén található biztonság iránti szükséglet csak akkor lép fel, ha az alsó szinten lévő fiziológiai szükséglet részben kielégített. A piramis csak az emberre jellemző szükségleteket is tartalmaz, ilyen a megbecsülés, a kognitív, az esztétikai és az önmegvalósítás szükséglete. Az önmegvalósítás alatt a bennünk lévő lehetőségek kiteljesedését érti. A Maslow által elképzelt hierarchia azonban nem minden esetben érvényesül, például ez a rendszere a motivációknak nem magyarázza meg az éhező tudósok, vagy az éhségsztrájkot folytatók viselkedését, akik alapvető szükségleteiket alárendelik egy magasabb szükségletnek.

 (Forrás)

Maslow eléggé plasztikusan írja le a szükségleti hierarchiát, de kevéssé foglalkozik a belső motiváció kérdéseivel. Azonban az elmondható, hogy míg az "alsóbb" szintű szükségleteiket ki nem elégítő emberek addig nem léphetnek "feljebb", míg részben legalább nem teljesülnek az "elvárásaik", a fiziológiai szükségleteket már átlépő és éppen ezért az "ösztön" szinteken már "felülemelkedett" embertársaik tudatos döntéssel képesek lehetnek akár a természetük - szükségleteik - ellen is fellépni.

De hogyan juthatunk el odáig, hogy megértsük magunkat, vagy legalábbis képesek legyünk egy hangyányit is felfogni abból a belső indíttatásból, amely képessé tesz az önfeláldozásra, vagy az önmegvalósítás kedvéért képessé tesz a fiziológiai szükségletekről való lemondásra? Hogyan tudjuk megérteni azt, hogy miért vonzzuk magunkhoz mindig a hasonló személyiségjegyekkel rendelkező embereket? Miért van az, hogy - bár tudjuk - a házasságunk, szerelmi kapcsolatunk nem működik, mégis sokadszor is megpróbáljuk újrakezdeni, holott azt is látjuk, hogy ha eddig nem volt jó, és semmit nem is változtatunk, akkor ugyan abba a folyóba fogunk újra és újra belelépni?

Az első lépés mindenképpen az önmegfigyelés kell, hogy legyen. Sokan már itt elvéreznek, mert - az egó nagy úr - azt gondolják, hogy tökéletesen tisztában vannak önmagukkal. Pontosan tudják, hogy mit, miért tesznek, tudatosak az életük vezetésében, kialakult véleményük van mindenről és fölöslegesnek, sőt hiábavalónak tartják a gondolatok, ok-okozati összefüggések mögött megbújó szálak kibogozását. Jó esetben csak túlanalizálásnak nevezik a feltárást, vagy inkább szőrszálhasogatásnak minősíthetik az elmélyült kutakodást. Azonban a megértéshez szükséges a türelem, és a lustaság feladása, mert nehéz tetten érni a mozgató mechanizmusokat, mivel természetükből adódik a kiválóan kimunkált mimikri, a rejtőzködés tökélyre fejlesztett tudománya. Sokszor vezethetnek a gondolatkisérletek lidércfénnyel megvilágított, csapdákkal tűzdelt tévutakra, és akkor kell leginkább gyanakodnunk valamilyen cselt feltételezve, ha úgy érezzük, mostmár biztosan jó úton járunk, és nyugodtan hátradőlhetünk a kényelmes karosszékben, mert elértük a források forrását.

Tehát a megfigyelés az első lépés. Figyeljük meg magunkat, és próbáljuk meg vegytisztán, nagyító alatt látni a gondolatainkat, érzéseinket. Vajon mi az, ami motivált minket amikor ezt mondtuk, mi volt az oka annak, hogy azt tettük? Ha kaptunk egy választ, akkor azt is boncoljuk tovább: vajon tényleg ez volt az igazi ok, vagy ezzel csak megpróbálunk valami mélyebben gyökerező indokot elrejteni, a kutakodó szem számára láthatatlanná tenni? Menjünk így szépen végig, akár minden egyes gondolatunkon, érzésünkön. Vegyük a bátorságot, és nézzünk szembe azzal a lehetőséggel, talán nem azt találjuk ott, amire számítottunk: lehet, hogy gyarlóbbak vagyunk annál, mint amit eddig képzeltünk magunkról. Nézzük meg: ha azt mondom : szeretlek, ez a gondolat miről szól? Arról, hogy valaki közel áll a szívünkhöz? De belegondoltunk-e abba, hogy ha valakit valójában szeretünk, akkor az ő érdekeit, érzéseit, vágyait, szavát kétkedés és feltétel nélkül el kellene fogadnunk. Mert mi mást jelent szeretni, mint gyönyörködni valaki, vagy valami létezésében? És ha szeretünk valakit, akkor nem tulajdoníthatjuk őt a magunkénak. Mert ez a fajta "szeretet" már csak a birtoklásra elherdált szó csupán. Ha azt mondom: szeretlek, és ennek ellenére azt akarom, hogy Te azt csináld, amit én szeretnék, hogy csinálj, az nem rólad, hanem rólam szól. Az én érdekeimről, az én vágyaim kielégítéséről. De akkor hol is vagy Te?

Ha szereted a gyermeked, akkor nem tekinthetsz rá a tulajdonodként. Hiszen ő is "csupán" egy másik élet. Egy szubjektum, egy személyiség, aki tőled gondoskodást igényel, és kezdeti útmutatást, vigyázó kezeket, hogy addig, amíg nem képes önmaga ellátására, megóvd az életveszélytől. Hogyan is gondolhatnád, hogy ő a tiéd? Te csupán segítettél egy léleknek, hogy fizikai testet kapjon, és örülhetsz, ha részt vehetsz az első lépéseiben. Ha azt mondod szereted, de mégis te akarod neki megmondani, mit és hogyan csináljon, ha nem hagyod, hogy felfedezze a számára megnyilvánuló világot, akkor kiről is van szó megint, ha nem rólad?

Ha azt mondom: hiányzol, akkor miről beszélek? Arról, hogy űr van bennem, amit te tudsz kitölteni. Hiányzik a tested, a lelked, az érintésed, a mosolyod. De ez megint csak rólam szól akkor, ha azt várom, hogy ezt te add meg nekem. Mert akkor nem benned gyönyörködöm, hanem az én hiányomat elégítem ki veled. Ha szeretem a virág látványát, akkor nem tépem le, mert akkor, amikor el akarom vinni magamnak és megfosztom az élőhelyétől, akkor az életétől fosztom meg. Ha azt akarom, hogy velem légy, akkor ugyan ezt teszem veled is. Megfosztalak attól, amit szerettem benned: hogy olyan voltál a környezetedben, amivel elraboltad a szívem. De abban a pillanatban, hogy bezártalak a falaim közé, abból az élettérből téptelek ki, amiben virágoztál. És ha mellettem nem érzed jól magad, akkor vajon miért ragaszkodom ahhoz, hogy az enyém légy? Hiszen ha már nem lehetsz az, akit megszerettem, akkor az nekem sem jó. Mégis valamiféle kielégüléssel tölt el, ha nem másé vagy. Hanem az enyém. Mert ez is csak rólam, és nem rólad szól.

Érdekes, hogy a kapcsolatainkban még a szóhasználatunk is arról árulkodik: nem rólad, rólam szól a játék. Légy az enyém. Hiányzol. Szeretlek. Szükségem van rád. Nekem, nekem, én, nekem. De ugyan ezeket a motivációkat felfedezhetjük az életünk bármely más területén. Ha vitázunk, mi a fontos? Hogy elmondjuk; nekünk van igazunk. Ha meglátunk valamit az üzletben, ami megtetszik, mit is szeretnénk: azt, hogy a miénk legyen. Ha valamivel meg akarjuk lepni a barátunkat, nem számít vajon, hogy sikerült-e a meglepetés? Mert nekünk okoz örömöt az, ha látjuk az ő örömét. Ha egy rosszakarónknak baja lesz, az vajon nem öröm a számunkra? Lássuk be, bármennyire is különbnek gondoljuk magunkat másoknál, a mozgatórugóink ugyan olyanok, mint másokéi. Semmivel sem vagyunk különbek azoknál, akiket esetleg nem tartunk magunkhoz méltónak. Akiket kevésbé tartunk igaznak, mint saját magunkat.

Kapirgáljunk csak bátran, nézzünk a szőnyeg alá, és vegyük észre: minden csak rólunk, egyes-egyedül csak rólunk szól. Arról, hogy ajándékokra van szükségünk. Arra, hogy elismerjenek, arra, hogy szeressenek, arra, hogy felnézzenek ránk, arra, hogy körülvegyenek. Mert ez mind, mind azt jelenti, hogy fontosak vagyunk. Megajándékozzuk magunkat tárgyakkal, emberekkel, érzelmekkel, játékszerekkel, ígéretekkel, izgalmakkal. Minden nap szükségünk van arra, hogy kielégítsük a boldogság utáni vágyunkat és ehhez minden módszert megengedhetőnek tartunk. Zsarolunk, játszmákat, szerepeket játszunk, elveszünk életeket (mert mások helyett mi mondjuk meg, hogyan éljenek), törtetünk, taposunk csak azért, hogy azt a csöppnyi jó érzést, amire olyannyira szükségünk van kierőszakoljuk magunknak.

Játsszuk a kis játszmáinkat és közben azt sem vesszük észre, hogy csupán egy marionett-báb vagyunk az egónk kezei közt himbálózva. Jutalmat várunk mindenért, és egész életünkben csak az ajándékokra hajtunk, mint a gyermekek, akik listát írnak december elején a Jézuskának. Vegyük észre, hogy nem vagyunk különbek: hiába nőttünk föl, ugyan azok a gyerekek maradtunk fölnőtt korunkra is.

Van aki kicsiban, van aki nagyban játszik, de a játék lényege változatlan.

5 PERC

 Néha jó lenne 5 perccel előre meglátni a jövőt, azért, hogy az előző 5 percben ne tudjunk hibákat elkövetni...

   

AZ IGAZAK

Egyszerű a történet, bárkivel előfordulhatott volna. Ha nem mesélte volna el Richard, akkor nem is gondolkodom el rajta, hiszen annyira banális, hétköznapi, hogy egyébként szóra sem lenne érdemes. De Richard a barátom, és mivel vele esett meg a dolog így eljutott az ingerküszöbömig és gondoltam papírra körmölöm a kedvéért.  

Tehát a történet egyik szereplője Richard, akivel jó cimborák vagyunk. Sokat dolgoztunk együtt - főtt a fejünk a nap alatt, máskor meg az eső cibálta a kapucninkat, amikor a hajó fedélzetét súroltuk az Indiai óceánon, vagy éppen a tatvitorlákat kellett szélbe állítani a viharban, valahol a Jóreménység-fok körül. Együtt ittuk a kikötőkben a grogot, és volt úgy is, hogy az örömlányon is megosztoztunk, akit valamelyik távoli kínai kikötő sarában, hullarészegen szedtünk fel. Mondhatom, hogy Richard közel áll hozzám. Már amennyire egy magamfajta vén tengeri medvéhez közel állhat egy csikó éveit taposó, pelyhedző szakállú matrózsegéd. 

Richard egy könnyen befolyásolható gyerekember, aki egyszer elkövette azt a hibát, hogy a szülei (és persze egy ravasz kis céda) erőltetésére megnősült, és rögtön gyereket is csinált. Aztán később persze rájött, hogy elhamarkodta a dolgot, de akkor már késő volt: agyő legényélet, kocsmázás, cimborák, lengén öltözött, de annál forróbb vérű mosogatólányok! Beindult a napi robot, ami egy idő után annyira terhessé vált számára, hogy pont kapóra jött a "Szent Borbála" nevű kereskedelmi scooter toborzója, így Richard nemsokára az afrikai partok közelében találta magát, sok ezer tengeri mérföldre a ködös brit birodalom határaitól. Ezen a hajón találkoztam vele, és itt vettem a szárnyaim alá. Ma meg már úgy nézek rá, mintha a saját fiam lenne, mert sajnos nekem csak lányaim születtek, pedig vagy háromszor is próbálkoztam az asszonynak igazi gyereket csinálni.

Szóval Richarddal történt meg a dolog, de megtörténhetne mással is, mert az emberek bizonyos dolgokban egyformán, vagy legalábbis nagyon hasonlóan viselkednek. Nekem pedig az Ő pártján kell állnom, még akkor is, ha nem feltétlenül értek vele egyet, hiszen Richard a barátom, sőt olyan, mintha a fiam lenne. Ha igazán pártatlan és igazságos akarnék lenni a dologban, persze megkérdezném a másik felet is, de ez már nem arról szólna. Akkor lehet, hogy a barátom ellen kellene állást foglalnom, de azt nem tehetem meg. Még akkor sem, ha netán nem lenne neki igaza.  

Mint a mondandóm elején említettem, Richardnak van egy felesége valahol a messzi Angliában. Takaros kis menyecske volt fiatal korában a fehérnép (nem mintha most már öreg lenne, hiszen alig múlt még huszonöt), nem csodálom, hogy elcsavarta a fiú fejét. Hamar be is költözött Richardékhoz a családi kalyibába, és szépen be is kvártélyozta magát. Végül - ha már ott lakott - hát muszáj volt egybekelniük, mert még szó érte volna a ház elejét. Nem beszélve arról, hogy hamar teherbe is esett a cafka, és meg is szülte a fiúgyereket. Amíg el volt foglalva magával a leányzó, addig nem is volt túl sok probléma. Persze, ha az amolyan hétköznapi apróságokat nem vesszük figyelembe. Mert hát azok mindenhol vannak. Még a jobb családokban is. De ennek a fehérnépnek mindig volt valami, ami nem tetszett. Egyszer az anyóssal gyűlt meg a baja (mert hogyan is gondolja az, hogy csak úgy bejár a házba kopogtatás, meg köszönés nélkül?), másszor meg Richard testvérével nem jött ki. Vagy éppen az volt a nyűge, hogy Richard túl későn jön haza, vagy az, hogy néhanapján elmegy a cimborákkal az ivóba, neki meg egyedül kell a gyerekkel lennie. De mi más dolga is lenne egy fehérnépnek? Hiszen nem csinál semmit az? Csak otthon őgyeleg, sertepertél, meg néha főznie kell az urának! De hát az nem akkora dolog, amit ne lehetne kisujjból megcsinálni! 

Szóval az asszonynak mindig volt valami baja. Amolyan házisárkány-féle lett belőle, pedig mindent megkapott, amit csak akart. Szép ruhát, cipőt, még ékszert is, pedig Richardnak keményen meg kellett dolgoznia minden egyes pennyért. Nem csoda hát, ha nem ugrálta mindig körül az asszonyt, és nem ugrott rögtön, ha az akart megint valamit. De az meg mindig csak nyaggatta valamiért. Vagy azért, hogy költözzenek a városba, mert az anyóst nem bírja ki, vagy azért mert meg kellene javítani valamit, ami állítólag már hetek óta nem működött. Sőt, azt is Richard fejéhez vágta mindannyiszor, ha az elment és segített valamit a szomszédnak, vagy valamelyik jó cimborának! Pedig tudhatná a fránya fehérnép, hogy a barátok előrébb valók, mint bárki más! Bezzeg az én asszonyom tudja a dolgát! Próbálna csak visszabeszélni, megtudná, hogy ki az úr a házban! Persze tudja is az, azért nem szól vissza. Richardnak is az a baja, hogy nem vágta néhányszor jól képen. Nem lenne ott semmi baj, ha tudná a neje, hogy hol a helye egy asszonynak. 

Nem csoda hát, hogy amíg Richard keményen küzdött a széllel, nappal, viharral a messzi tengereken, az asszony összeszűrte a levet valami jöttment tanítófélével. Gondolom az meg jól teletömte a fejét mindenféle szép szóval, a némber meg elhitt mindent, amit hallott. Persze tudom én azt, hogy messziről jött ember azt mond amit akar, de hát a fehérnép meg mindent elhisz, amit a szája íze szerint mondanak neki. Elég egy-két szép kacifántos mondat, pár telekörmölt papírlap, egy bakkecske-rím versike, az meg elalél, hogy őt milyen királylánynak nézik. Bezzeg az ura meg semmibe se' veszi. Semmilyen ígéretét nem tartotta be, amit még a menyegző előtt tett! Mert persze azokat az ígéreteket is az a céda préselte ki belőle! 

Hát így esett meg ez Richarddal is. És most ott van, hogy az asszony fogta a sátorfáját, oszt elcihelődött otthonról szégyenszemre. Az egész falu meg erről sustorog. Szegény Richard, nem csoda, hogy próbálja visszaédesgetni az asszonyt. Még a végén szégyenben marad! Az egész pereputtya is róla fog beszélni, meg mindenki a környéken. Hogy milyen ember az, akit otthagy az asszony a gyerekkel együtt? Még jó, hogy mostanában a "Szent Borbála"-nak csak rövid útjai akadnak, így Richard tud időt szánni a dolgai rendbetételére. 

Említettem már, hogy Richard a barátom, sőt, mintha az édes fiam lenne. Éppen ezért neki kell igazat adnom, még akkor is, ha esetleg nem lenne neki. Mert az asszonyt persze nem kérdeztem meg, meg azt a tanítót sem. Nem mondták el, hogyan látják ők a történteket. Nem kérdeztem rá, mert hogyan is nézne ki, ha meghazudtolnám Richardot? Azok nem jelentenek nekem semmit, miért is lennék kíváncsi a véleményükre? Mit is tehetnének ehhez a történethez hozzá? Hogy az asszonynak igaza volt? Hogy nem foglalkozott vele az én barátom eleget? Vagy esetleg azt, hogy a tanító tényleg komolyan szereti azt a cafkát a gyerekével együtt? Talán még az is kiderülne, hogy igazából nem is akarja a gyereket elszakítani az apjától? Ki tudja? Nem beszélgettem velük soha, nem ismerem őket. De nem is érdekelnek igazán. Mert nekem csak az én igazi barátom számít. Az a lényeg, hogy az asszony visszamenjen hozzá és minden úgy legyen, mint rég. Nem kell itt semmiféle blikkfangos szócséplés, semmi változtatás. Az egész csak egy újabb vihar volt a biliben, hogy az asszony elérjen valamit. De majd úgyis visszajön, mondtam is Richardnak. Neki lesz igaza. Szurkolok neki.

  

BONYOLÍTÁS

 ‎"Sokszor azt gondolom, hogy minden egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl a dolgainkat. Ez egy alapvető igazság, de ettől még a dolgok nem lesznek egyszerűbbek. Mert ahányan vagyunk, annyiféle képpen bonyolítjuk az életünket. És nehéz másoknak a bőrébe bújva megérteni az Ő bonyolultságukat. Éppen ezért oly sok a félreértés és a félremagyarázás. Jó lenne, ha mindnyájan egy nyelvet beszélnénk, talán akkor lenne remény a félreértések elkerülésére, de ez persze csak illúzió. Addig is maradnak a haragos szemek, és az őszinte, megbocsátásra váró tekintetek."

(J. Arvay)

VÁLTOZÁS

"Ha ma is mindent ugyan úgy csinálsz, mint már évek óta, akkor hogyan is várhatnád, hogy megváltozzon az életed?"

(J. A.)

A változáshoz nem elég csak az elhatározás - figyeld meg magad: hogyan telnek a napjaid? Változott a hozzáállásod? Változtattál a szokásaidon? Változtattál a gondolkodásodon?

Ha nem, akkor miért gondolod, hogy hirtelen minden jobb lesz? Ha ugyan azt teszed, amit eddig, akkor miért is lenne most más?

Mondják: a tett halála a gondolkodás. A változásé pedig a nem-cselekvés.

MONDANI KÖNNYŰ

"Sokszor egyszerűbb a körülményekre, vagy másokra fogni, hogy az életünk boldogtalan, mert nem úgy történnek a dolgaink, ahogy elterveztük, vagy inkább, ahogy álmodoztunk róluk.

Mert a cselekvés helyett csak vártuk, hogy a dolgok megtörténjenek úgy, ahogy számunkra kényelmes lenne és nem tettük meg az egyetlen helyes és fájó lépést: nem változtattuk meg önmagunkat.

Ezért egyszerűbb megmagyarázni, hogy az élet igazságtalan, és máris megkaptuk a feloldozást saját felelősségünk alól, hiszen rajtunk kívül álló, éppen ezért befolyásolhatatlan eseményeknek estünk áldozatául. Így aztán kényelmesebb számunkra, ha kijelenthetjük: csalódtunk, és immár nem bízunk meg másokban.

Merthogy természetesen ők a hibásak, nem mi."

(J. Arvay)

CITROMOS MIGNON

Volt már néhány születésnapod eddig is:

Volt kerek, és volt ker-telen.

Volt, melyre emlékszel, és némelyre nem: 

Volt sikeres, és sikertelen.

Néhányra küldtem üdvözletet, de volt ami kimaradt:

néhányat elfeledtem, de emlékem így is maradt.

Nem számít most, hogy mennyi éveid száma,

mert nem a számoktól lesz jobb kedved a világra:

légy mindig boldog, én "csak" ennyit kívánok,

s amit tudok érte tenni, megteszem, meglátod!

Légy vidám és jókedvű: felejtsd el a gondod,

mert az életed így lehet felszabadult és boldog!

A bajokat - ha vannak - oszd meg velem is, szépen kérlek,

ha bánatod van, ne fojtsd magadba, inkább velem beszéld meg:

öntsd ki a szíved, hisz néha tele van búval,

nem jó a lelkednek, ha küzd a háborúval!

Tárd ki a szíved, légy vidám, élj inkább a mának,

a szomorúságot pedig hagyd meg annak a fránya világnak!

Hisz nem tudhatjuk mit is fog hozni kezében a holnap,

de ezen se rágódj, mert nem lesz szívedben helye a jónak!

Légy hát boldog mindig, amíg csak e Földön élhetsz,

mert nem tudjuk napját, mikor ér el minket a végzet,

használjuk ki ezt a pár órát ezen a világon,

hogy gond nélkül éljünk, mint méhek a virágon.

Süssön királylány lelkedben a napsugár fénye,

mint gyermeked szívében a szép élet reménye,

ünnepelj, dalolj hát vidáman ezen a jeles napon,

ne feledd, erre csak egyszer van egy évben alkalom!

Bonts bort, pezsgőt, csilingeljen a pohár, perdülj táncra,

gyújts gyertyát, harapj tortát, kacagj csak, nevess a világra!

(Bocsáss meg nekem ezért a pár kín-rímért:

nem tudtam mást kinyögni, csak ennyit!

Jövőre, ígérem veszek Neked hídpillért,

vagy írás előtt - bor helyett - iszom egy korty bambit)

   

(Kedves B! Boldog 31. születésnapot!)
  

LENNON 70

2010. október 2-án, a soproni Zeneiskola udvarán elhangzott, John Lennon szobor avató beszéde:

 Sokáig hezitáltam, mit is illene mondani, vagy mi az az elvárható minimum, amit egy szoboravatás kapcsán illő lenne elmondani egy méltán világhírű emberről, annak életútjáról. Kell-e egyáltalán beszélni róla, tudok-e olyan információt megosztani Önökkel, amit valahol, valaki már ne mondott volna el, ne írt volna le, vagy ne tudnának Önök az internetkorszak kellős közepén néhány kattintással saját maguk is megszerezni.

Mi az a néhány fontos momentum, amit én, egyszerű halandó megoszthatnék abból az életműből, aminek ne lehetne utánajárni otthonról, egy kényelmes karosszékben, vagy éppen a számítógép előtt ülve, csak beütve az internetes keresőbe a megfelelő kulcsszavakat.

Ez a feladat jóval fölötte állt az én szerény képességeimnek, ezért jó időben lemondtam róla. Ha bárki életrajzi információkra éhes, csak fellapoz néhány könyvet, vagy megkeresi az internetes enciklopédiákat és százával, ezrével talál érdekesnél érdekesebb olvasnivalókat.

Engedjék meg hát, hogy ezért inkább néhány személyes gondolatomat osszam meg Önökkel arról a hatásról, amit John Lennon és zenéje bennem hagyott.

Egy tanárom mondta még zeneművészeti főiskolás koromban a következő mondatot, ami nagyon megragadt bennem: hangszerjátékra bárkit meg lehet tanítani. Még egy széklábat is. Csak elég türelem, kitartás, és megfelelő technika kell hozzá. Nem ez a nehéz. A gondolkodásra megtanítani. Na, ez az igazi kihívás.

Sokáig nem értettem, mire is gondol a tanárom, de aztán az évek folyamán észrevétlenül megváltoztatott bennem valamit. Megtanította, hogy a zene jóval több annál, amit a hangszerjáték jelent. Hogy John Lennon szavaival éljek: "Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni"

A zene nem egyszerű szórakoztatás. A zene nemcsak hangok egymásutánja. A zene több, mint dallamok, ritmus, mozgás, harmóniák. A zene a lelkünk rezdüléseit hangosítja fel, mint a hangszer teste a húr rezgését. Zene nélkül is lehet élni. De minek? Mit ér az élet zene nélkül? Milyen az élet zene nélkül? Milyen az élet, ha csak pénz van, ha csak rohanás van, ha csak gondok vannak, ha csak a megélhetés a cél? Ha azért élünk, hogy dolgozzunk, és megteremtsük a betevőre valót? Ha azért dolgozunk nap, mint nap, hogy legyen lehetőségünk a következő napot is megélni, túlélni? Mit ér az életünk, ha mindent megadunk a testünknek, miközben a lelkünk éhezik?

Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, zenére szükségünk van.

Mint ahogyan annak a kisgyermeknek is szüksége volt zenére, aki valaha én voltam. És a meghatározó zenei élményem a Beatles nevű együttes játéka volt, amit tíz éves koromban hallottam először. A szomszéd srác német rokonai hozták a bakelit lemezeket, amit aztán az orosz lemezjátszónkon hallgattunk reggeltől estig. És annyira magával ragadott az a fajta életöröm, ami ezekből a dalokból szólt, hogy magam is meg akartam tanulni zenélni. Elmentem hát egy barátommal a zeneiskolába, hogy gitározni tanuljak. Most már elárulhatom Önöknek, hogy soha nem lettem gitáros – talán jobb is így -, mert nem volt akkor hely a gitár tanszakon. De a zeneiskolába mégis beiratkoztam, mert egy nagyon jó emberrel találkoztam ott, aki azt mondta, hogy kürtösnek jó leszek.

Nem akarom Önöket untatni a további részletekkel, biztos sokuknak vannak hasonló élményei, vagy ismernek olyan embereket a környezetükben, akik a könnyűzene kapcsán kerültek kapcsolatba a komolyabb műfajokkal. 

Mert azért azt is látnunk kell, hogy zenésznek nem születnek az emberek. A komoly zenét nem az anyatejjel szívjuk magunkba, azt tanulni kell. Kevés ember van, aki úgy születik, hogy rajongana az operáért, vagy a kórusművekért - és itt kérek elnézést azoktól, akik operával, vagy kórussal foglalkoznak, a példa csak esetleges volt. Mondhattam volna kürtversenyeket, vagy fuvolakvártetteket is. De a nap mint nap hallott, a rádióból, a tehetségkutató televíziós műsorokból ránk ömlő könnyűzenéből néhány fiatal többet akar kihozni, mint pár perc hírnév.

És itt kezdődik a mi felelősségünk. A tanároké, a zenét oktató, hangszeren játszó, elméletet tanító pedagógusoké. Mert nekünk olyan növendékeket, olyan – és had használjak most az üzleti életből kölcsönzött szavakat – fogyasztókat lenne jó kinevelnünk, akik majd később érteni, értékelni fogják a komolyzenét. Nem biztos, hogy profi zenészeket kell képeznünk, de zeneszerető, zeneértő, zenét igénylő embereket bizonyosan.

Mert a mai világban sajnos egyre kevesebb értékkel lehet találkozni. Ránk, művészekre, művészetekkel foglalkozó pedagógusokra hárul az a feladat, hogy megtanítsuk a felnövekvő nemzedéket szavak nélkül imádkozni. Megtanítani a gyermekeinket arra, hogy a világ több, mint aminek első ránézésre látszik. Megtanítani őket az együttjátszás kapcsán a türelemre, a toleranciára, az egymásra figyelésre, az együttérzésre. Arra, hogy egyenlőnek születtünk, hogy a teljes emberi élethez, az alkotáshoz békére és szeretetre van szükségünk. Ha ki akarjuk teljesíteni magunkat, akkor azt ne mások kárára tegyük. A szabadságunk ne járjon mások elnyomásával. Az anyagi boldogulásunk nem eredményezheti azt, hogy eladjuk a lelkünket az anyagi javak múló káprázatának.

Hiszem, hogy ha valaki zenét tanul, ha valaki zenél, abból jobb ember válhat.

És erre kiváló példa lehet John Lennon, aki egyszerű munkáscsaládból származott, saját erejéből küzdötte föl magát a csúcsra, és miután hires emberré vált, a világbéke szószólója lett. Aki számtalan alkalommal tett tanubizonyságot a tolerancia iránti elkötelezettségéről, aki dalt írt a nők elnyomásáról, aki nemzedékek példaképe lett a háború elleni fellépései miatt, akinek a zenéje ma is milliók életére van hatással. 

És aki néhány nap múlva lenne hetven éves.

Itt, ezen a helyen köszönöm meg neki, hogy elindított egy olyan pályán, amit bár elhagytam, de mégis meghatározó élményekkel, eseményekkel lettem gazdagabb általa. 

Egy Hamvas Béla idézet kívánkozik ide: "Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom"

Valahogy így vagyok én is és jó lenne, ha sok emberről mondhatnánk ma ezt el. Sokan tanulnák meg a zenét, és értéssel hallgathatnák.

Vagyunk világszerte jó néhányan, akik ma nem azok lennénk, akik vagyunk, ha John Lennon nem lett volna közöttünk. Mert bár sokan mondják, hogy nincs pótolhatatlan ember, mégsincs igazuk.

Bizosan vannak Önök között is olyanok, akik felteszik a kérdést: vajon mit keres egy rockzenész szobra egy komolyzenei oktatással foglalkozó közintézmény udvarán?

Nekem erre saját válaszom van, amit természetesen nem szeretnék senkire sem ráeröltetni. Mégis elmondom, mert ez is egy vélemény a sok közül és talán valakinek hasonló érzései vannak John Lennon életműve kapcsán. 

A zene mindenkié, mondta Kodály. Nem sajátíthatjuk ki magunknak annak a jogát, hogy megmondjuk mi az ami jó, és mi az ami nem. Komolyzenével foglalkozó, ahhoz értő emberek nem tehetjük meg, hogy valamiféle általunk elképzelt hierarchiába helyezzük el a zenei irányzatokat és megmondjuk mi az, ami értékes, és mi az, ami nem. Ahogyan az általunk komolynak titulált zene is folyamatosan változott az évszázadok folyamán, úgy a könnyebben emészthető műfajok is folyamatosan változtak, fejlődtek. Vannak kevésbé sikerült produkciók és vannak olyanok, melyek sok embernek tetszenek. De a zene nem választhatja el az embereket, hanem inkább összeköti őket. Mert a zene szavak nélküli imádság. Van aki szépen, változatosan tud szavalni, van akinek meg-megbotlik a nyelve. De az érzés, a mondanivaló ugyanolyan szép, ugyanolyan értékes, mélyről, az emberi lélek legmélyéről jön.

John Lennon zenéje pedig mindig mélyről jött. A saját harcáról, a világhoz, a szeretethez, szerelemhez, családhoz, gyermekekhez való viszonyáról szólt. A küzdelmeiről, az önmegismeréséről, a békéről, az együttérzésről. És bár nem mindig fejezte ki szépen magát, amit el akart mondani, az volt szép.

Ha csak annyit ért el a zenéjével, hogy néhány embernek boldog, vagy elgondolkodtató perceket szerzett, már megérte őt jobban megismerni. Csak remélhetem, hogy a következő nemzedék még sok örömöt fog lelni abban a sok harmóniában és dalszövegben, amit életművében ránk hagyott. És remélem, hogy ez a szobor, ami ezentúl itt áll a zeneiskola udvarán, mindig emlékeztetni fog minket arra, hogy a világ több annál, aminek első ránézésre látszik. Mert mindig szükségünk lesz arra, hogy szavak nélkül is tudjunk imádkozni.

Végezetül még egy idézet Lennontól:

"Az élet az, ami megtörténik veled, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögetsz"

Éljük hát az életünket boldogan, és gyönyörködjünk a zenében. Mindegy ki az előadó, csak az a lényeg, hogy a szívünkhöz szóljon a dal.

Köszönöm, hogy meghallgatták ezt a néhány gondolatot, és most szóljon néhány dal és néhány szöveg John Lennontól!

A BÖLCSESSÉGRŐL

Ma olvastam:

A bölcs észrevehetetlen: tudásával nem hivalkodik, csak érezzük jelenlétét;

mértéktartó: mélységeit nem herdálja kis dolgokra;

szerény: e mélység számára, akár egy vízcsepp;

méltósága senkit nem bánt: nem örül, ha ünneplik, és nem fáj neki, ha gúnyolják;

természetes, akár a felkelő nap: tudása tiszta égbolt, melyet nem zavar a felhők átvonulása;

hallgatással többet ér el, mint száz beszéddel: nem szava, hanem lénye a példaadó;

élő tükör: ha a szemébe nézel, megpillanthatod a mindenséget;

ajtaja mindig nyitva áll: ha belépsz rajta, kitárul előtted a világ.

(Hioszi Tatiosz)

EGYENES BESZÉD

Ha egyszer találkoznék valakivel, aki megkérdezné tőlem, mit választanék (és Ő teljesíthetné a kívánságomat): okos akarok-e lenni, vagy inkább bölcs, akkor azt hiszem, én inkább az utóbbit választanám. Még akkor is, ha a választás végleges lenne. Mert okoskodással csak magyarázatokat találhatunk és ettől még lehetünk boldogtalanok, de a bölcs ember derűsen szemléli a világot, és tudja: minden úgy van jól, ahogy van. Még, ha nem is látszik ez mindig tisztán az adott pillanatban.

Vajon az, hogy a bölcsességet választanám arra vall, hogy okos lennék, vagy arra, hogy már bölcs?

Sajnos még nem találkoztam azzal a Valakivel, aki megadhatná ezt a lehetőséget, így máig sem értem például a virágnyelvek többségét, csak az egyenes beszédet. Ebből látszik, hogy még csak okos sem vagyok igazán, nemhogy bölcs.

Te hogyan beszélsz? Virágnyelvet használsz, vagy úgy, hogy mindenki megértse - talán még én is?

Tudom, nem egyszerű, mert óhatatlanul is fel kellene fedni a valós szándékainkat, de talán érdemes lenne mégis mindannyiunknak az egyenes beszéddel próbálkozni. Biztos vagyok benne, hogy kevesebb lenne a félreértés.

Más kérdés persze, ha pont ez a cél...

SZÁNDÉKOK

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

(ismeretlen szerző)

Voltál már úgy, hogy bármit tettél, bármilyen jó szándék is vezérelt, mégis úgy érezted, mintha minden kicsúszna a kezeid közül? Minden a visszájára fordult, te meg csak álltál megkövülten, értetlenül, és azon morfondíroztál, vajon hogy a fenébe van, hogy senki nem érti meg, mit is akarsz?

Bevallom férfiasan, velem már történt így. És bármennyire is fájdalmas felismerni: nem is egyszer.

És gyakran elgondolkodom azon, vajon hogyan lehetséges, hogy ha mindent megteszek azért, hogy valakivel jót tegyek, mi okozza, hogy mégis oly sokszor félresiklik a szándék, és a jó, amit tenni szeretnék csak egy jóval nagyobb galiba okozójává válik. Vajon miért van az, hogy a szíved, lelked kiteszed, mégis csak pofonokat kapsz, pedig a szándékod tiszta volt és nemes...

Pedig hányszor voltunk már úgy - te is és én is -, hogy jót szerettünk volna tenni a szeretteinkkel? Csak a legjobbat, a legszebbet, a legkülönbet kívántuk nekik, és mégis talán azzal okoztuk nekik a legnagyobb fájdalmat. Megpróbáltuk az általunk helyesnek tartott utat megmutatni nekik, sagíteni őket, ha bajban voltak, talán még össze is súgtunk a barátainkkal, összedugtuk a fejünket, hogy kitaláljuk, mi lenne a tökéletes megoldás, az igazán járható út, ami megkönnyíti a döntéseiket, kihúzza őket a bajból. És hiába a jó szándék, hiába a sok okosság, hiába a helyesnek vélt cselekvés, csak egyet értünk el: a szeretett személy csak még nagyobb bajba került. Próbáltuk megkímélni valamitől és még több bajt zúdítottunk rá.

Egyszer olvastam valahol, hogy mindegy mit teszünk, a Nagy Megmérettetéskor - amikor majd számot kell vetni tetteinkkel és azok következményeivel - csak az fog számítani, hogy a szándék, ami vezérelt, az jó volt-e, vagy sem. Hogy önzetlenek voltunk-e vagy sem. Hogy amit tettünk, tiszta szívből tettük-e vagy sem. De rá kellet jönnöm, hogy a jó szándék édeskevés. Mert hiába cselekszel a szándékod szerint jól: önzetlenül, helyesen, tisztán, és tiszta szívből, ha a tetteid következményei mások számára balul sülnek el.

Mert mi is a jó szándékod? Mi is a jó? Az, ami szerinted az. Ami a te életedben, neked jóként nyilvánul meg. Ami a te tapasztalataid, megélt döntéseid következményeiként neked bevált. Amiről a sok-sok küzdés, tanulás árán rájöttél, hogy segít a saját életedet könnyebben, szebben, helyesebben, okosabban, tudatosabban, hasznosabban, boldogabban élni. Ezek mind-mind jók számodra. De csak a számodra. 

Mert mindaz a tapasztalat, mindaz a tudás, amire életedben szert tettél, az a te életed tapasztalatai, eseményei, átélt küzdelmei után maradt meg benned konzekvenciaként. De ahogyan a te életedet egyedül te élheted meg, a te tapasztalataid csak és kizárólag számodra megélt valóságok. Aki nem ugyan azt az életet éli percről-percre, óráról-órára, évről-évre, az nem fogja ugyanúgy szemlélni a világot és ezért nem fogja ugyan úgy megélni azokat a dolgokat, mint te. És ha még esetleg ikrekként születtek is meg, akkor is egészen más személyiségek vagytok egészen más érzelmekkel, akár egészen más világlátással, lehet, egészen más értelemmel, de ami biztos: egészen más emberek vagytok. Különbözőek. Hogyan is élhetné meg valaki a világát ugyan úgy, mint te, amikor akár ugyan azok az élmények, események, érzések, környezet máshogyan hat rá, mint rád?

Ritka szerencse az életben, ha két olyan ember útjai keresztezik egymást, és vezetnek egymás mellett - mégha rövid ideig is -, akik hasonló élményeken mentek keresztül és hasonló gondolatokkal, világlátással, eszmékkel, értékekkel rendelkeznek. Talán ezer évenként ha egy ilyen konstelláció adódik. Éppen ezért érdemes óvatosnak lennünk a jó szándékainkkal. Mert legyenek bár a legnemesebbek vagy a legszebbek is, nem biztos, hogy azt érjük el velük, amit szeretnénk. De ha el is érjük, mi a biztosíték arra, hogy amit szeretnénk, hogy a másiknak jó legyen, az nem csupán elveszi tőle azt a lehetőséget, hogy saját maga hozza meg a saját életének a saját döntéseit?

Amikor azt tapasztalod, hogy a jó szándékod ellenére balul sülnek el a dolgaid, érdemes egy pillanatra megállni, és elgondolkodni azon, mit mutat a tükörképed. Amit a másikban látsz. Mert ha valakitől - annak ellenére, hogy te csak jót akarsz neki - elutasítást kapsz, akkor nem benne van a hiba. Több, mint valószínű, hogy benned. És ilyenkor jól teszed, ha elgondolkodsz azon, vajon mit tettél, mert az elutasítás csak egy jelzés. Jelzés arra, hogy valamit rosszul értettél. Egy segélykiáltás, hogy állj meg, mert nem arra haladnak a dolgok, amerre menniük kellene. A tükörképed nem tud máshogy kommunikálni veled csak úgy, hogy megmutatja a tetteid következményeit. És ez a szembenézés kiváló alkalom lehet arra, hogy észrevedd: tanulnod kell valamit, amit eddig nem tudtál.

És csak reménykedhetsz abban, hogy nem rontottál-e el valamit véglegesen...

FELELŐSSÉG

Mindenkire hatással vagy, akivel valaha is kapcsolatba kerültél bármikor és bármilyen formában.

Lehet, csak egy mosoly volt, lehet, hogy csak egy pillantás. Ami akár mindent meg is változtathat.

De azon elgondolkodtál-e már, ez mekkora felelősséget jelent?

És van-e jogod mások életét megváltoztatni...?

SZERETET

Akit szeretünk, abban bízunk.

Feltétel nélkül. 

Bármit is mondjanak mások, bármit is mondjon róla a világ.

Bármit is gondoljunk akkor, amikor a jelek mást mutatnak. 

Tudjuk, hogy aki igazán szeret bennünket, csak jót akarhat nekünk.

Bármit is mondjon a külvilág, bármit is mutassanak a jelek.

Akit igazán szeretünk, annak nem kell magyarázkodnia. 

Mert megbízunk benne. 

Tudjuk, hogy akár az életünket is a kezébe helyezhetnénk. 

Mert ő még nálunk is jobban vigyázna rá.

Akik igazán szeretik egymást, azok között ritka a félreértés, mint a fehér holló.

Mert tudják egymásról, hogy ha valamit nem értenek, akkor azt bármikor megbeszélhetik.

Aki igazán szeret akkor sem hagy cserben, ha úgy érzi félreértetted.

Akkor sem hagy cserben, ha ellenedre kell érted cselekednie. 

Aki igazán szeret, akkor is szeret, ha nem bízol benne. 

Mert reménykedik, hogy egyszer megtiszteled a bizalmaddal.

Aki igazán szeret akkor is szeret, ha eltaszítod magadtól. 

És akkor is szeretni fog, ha te már nem szereted őt.

Mert nem a viszonzásért szeret, hanem önmagadért.

Mert téged jobban szeret, mint saját magát.

FÓKUSZ

Érdekes cikket olvastam ma az egyik internetes bulvárlap hasábjain. A bolygók hatásait elemzi, melyek így vagy úgy, de a cikkíró szerint befolyással rendelkezhetnek felettünk, hatásuk lehet életünkre is. Nagyon nem hiszek az ennyire általános horoszkópokban, de nem vallana túl éles elmére, ha élből utasítanék el olyan gondolatokat, melyek magyarázatát nem értem, nem foglalkoztam velük mélyebben és csak azért nem figyelnék rájuk, mert a hétköznapi, anyagi világon túlmutató eszmékről van szó. Elég csak arra gondolni, hogy a Hold milyen hatással lehet a női szervezet ciklusaira, máris elgondolkodtató, hogy ha a hozzánk legközelebbi - csillagászati szempontból szinte elhanyagolható méretű - égitest, mely naponta többször képes az óceánok és tengerek szintjét méterekkel megemelni, az olyan bonyolult és érzékeny szervezetekre, mint az ember teste bizonyosan okozhat - legalább is átmeneti - változásokat. Miért lenne akkor olyan elrugaszkodott agyszülemény hinni abban, hogy sokkal nagyobb planétáknak esetleg mégiscsak lehet befolyásuk ránk. Attól, hogy valami nem kézzelfogható, vagy túl van az érzékszerveink által leképezhető világunkon akár még igaz is lehet.

A cikket itt teljes terjedelmében el lehet olvasni, azonban a kicsit lustábbak kedvéért összefoglalom pár szóban, mi az, ami számomra konzekvenciaként lecsapódott belőle.

A Merkúrról, mint a kommunikációra erőteljesen ható bolygóról van szó, mely a következő néhány hétben látszólagosan hátráló mozgást végez, és ez általában hátrányosan érinti a kommunikáció, az emberi kapcsolatok, érzések területét. Dolgaink, melyek az elmúlt időszakban előrefelé haladtak, most megakadhatnak, újra reflektorfénybe kerülhetnek, és a kudarctól való félelmeink, aggodalmaskodásaink gátjai lehetnek a megoldásra váró problémáinknak. Kidomborodhatnak szorongásaink, és akár még keményebb kritikákat is megfogalmazhatunk magunkkal, vagy másokkal szemben.

Bizonyos jegyekre, vagy aszcendensű emberekre ez a hatás fokozottabb lehet, így ők még érzékenyebben reagálhatnak a velük történő negatív eseményekre, történésekre, gondolatokra.

Ugyanakkor most van időnk mélyebben elemezgetni, felismerni az összefüggéseket, megérteni az ok-okozat kérdéskörét, és akár az életünket is könnyebben megváltoztathatjuk e felismerések birtokában.

Annak ellenére, hogy egy bulvárlap hasábjain olvastam a cikket - és ez számomra már eleve hendikepnek minősül -, elgondolkodtam a benne foglalt gondolatok ránk vonatkozó felismeréseiről. Magam számára is tanulságként szolgál, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a számunkra szükséges tudást csak egyetemek vagy elit iskolák padjait drága pénzért koptatva lehet megszerezni: aki nyitott szemmel jár, bárhol, bármikor értékes gyöngyszemekre bukkanhat. Érdemes hát az elménket nem hagyni ellustulni, és csak azokat az információkat befogadni, melyek személyes hitrendszerünkhöz, a belénk oltott világképhez közel állnak, hanem venni a fáradságot, és szinte minden pillanatban éberen, figyelemmel, mondhatni az újszülött szemével tekinteni a körülöttünk lévő világra, mert soha nem tudhatjuk, hogy mikor és honnan kapunk számunkra értékesnek, akár a saját belső képünk megváltoztatásához szükségesnek érzett információkat, élményeket, késztetéseket.

Mit is jelent számomra ez a néhány mondat, amely a Merkúrról, ill. annak hatásáról szól?

Azt, hogy vannak az életünkben olyan időszakok, mikor úgy érezzük a világ összeesküdött ellenünk. Amikor bármit teszünk - legyen bár az a legjobb szándékkal "elkövetett" tett -, mintha minden kicsúszna a kezünk közül. Ilyenkor értetlenül nézünk a környezetünkre, mert felfoghatatlan számunkra, hogy senki ember fia, még a hozzánk legközelebb állók sem értik meg azt, amit mondani, vagy tenni akarunk. Ha meggebedünk sem értik meg a környezetünkben, hogy a szándékaink őszinték és a lehető legtisztábbak, minden szavunkat képesek félreérteni, vagy egészen máshogy magyarázni, mint ahogy mi szántuk őket.

Az is lehet, hogy néha egyszerűen csak teljesen kétségbe vagyunk esve, mert úgy látjuk az életünk olyan pályára került, amikor teljesen elveszítettük a kontrollt felette. Kicsúszott a kezünkből a gyeplő, és a vágtató lovak arra rohannak őrült és életveszélyes tempóban, amerre kényük-kedvük viszi őket, rá sem hederítve, hogy a kocsis a bakon rémülettől elfehéredett, remegő testtel a teljes összeomlás határán legszívesebben az egész rémálmot csak átaludná, vagy szeretne inkább pár napig egy másik dimenzióba kerülni, ahol a boldog semmit-tudás állapotában lehetne míg a vihar elül, a száguldás lecsendesedik, a lovak végre elfáradnak és lehetőleg sem tengelytörés nem történt, sem egy szakadék nem volt az őrült vágtatás útjában.

Ha ilyen helyzetbe kerülünk, hajlamosak vagyunk teljesen feladni a kontrollt. Sokan úgy éljük meg az ilyen időszakot, mintha a kilátástalanság és a kétségbeesés egészen a lelkünk mélyéig beette volna magát, és annyira valóságos ez az érzés, hogy talán az elviselhetetlenség határát is megközelíti, ha épp meg nem haladja. Feszültek vagyunk, ingerültek, mindenben összeesküvés-elméleteket keresünk és azokat is hajlamosak vagyunk bántani, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem azért, mert meg AKARJUK bántani őket, csak egyszerűen most valahogy minden rosszul sül el.

Sokszor átéltem én is már hasonló helyzeteket és nem tagadom voltam már végtelenül, reménytelenül kétségbe esve. Annyira, hogy azt gondoltam ebből már nem lesz kiút, és csak remegve, összekuporodva vártam a végső kegyelemdöfést. Aztán elmúlt ez a rettenet is, mint minden rossz dolog ami csak történhet velünk, és a következő hasonló élmény már abban a tudatban ért, hogy egyszer már túléltem és ha azt túléltem, akkor innentől már csak könnyebb lehet. És így jöttek egymás után és a sokadikra már csak legyintettem. Ez is elmúlik egyszer. Meglehet, hogy úgy érzem, beledöglök, de elmúlik.

Azt vettem észre a sokadik ilyen megpróbáltatásomkor, hogy bármennyire sötét is a helyzetem, mégis van valami kapaszkodó amibe belecsimpaszkodva ha nem is könnyedén, de a remény parányi szikrájával felvértezve tudom a halálos rémségeket túlélni. Amikor már el tudtam jutni olyan szintre, hogy a rémület és a kétségbeesés -mely először a hatalmába kerített és végtelenül kilátástalannak, majdhogynem végzetesnek éreztem az életemet olyannyira, hogy szinte a halál is megváltásnak tűnt volna - már nem bénított le teljesen és valamennyire össze tudtam szedni a gondolataimat észrevettem, hogy Ariadné fonalaként húzódik végig a hosszú sötét barlang rideg, nyirkos padlóján, vagy méginkább egy pislákoló mécses fényeként világít a kietlen, kopár és bűzös alagút végén egy jelzőfény: a céljaim.

Abban a pillanatban, hogy fölfedeztem: az életemnek céljai vannak, a sötétség hirtelen szétoszlott, és kiderült, az egész csak káprázat, az agyam szüleménye - délibáb, mely az elmém oly részeit borította el, melyek a dolgok valós értékeit mutatják -, csupán egy illúzió, mely a bennem lakozó kétségekből, a változás iránti félelemből, az önbecsülés hiányából fakadnak, és abból, hogy azt gondoltam, a környezetem, a világ határozza meg, hogy ki is vagyok, és ennek a képnek szerettem volna megfelelni egy olyan rendszerben, melyet nem én alkottam, szükségképpen a szabályait sem ismertem és nem tudtam nekik megfelelni.

De amint megláttam a céljaimat - ehhez persze jó, ha vannak céljaink -, és a fókuszt elvontam a félelmekről - ezáltal megszűnt a rettegés-energia utánpótlásuk - és a céljaimra helyeztem, elpárologtak a félelmek és újult energiával főnixként feléledve tudtam a romokból újjáépíteni önmagam.

Számomra a történetnek egy nagy tanulsága van - ami lehet, hogy Neked nem újdonság, hiszen Te ennél sokkal jobban boldogulsz a saját életedben -, hogy vannak időszakok, amikor át kell gondolni honnan és hová tartunk. Kell adni időt néha arra, hogy megálljunk, megnézzük a nagy rohanásban nem előztük-e meg azt, ami felé elindultunk, esetleg nem tévedtünk-e rossz útra. Ilyenkor sokszor rájöhetünk, hogy az út amin járunk nem biztos, hogy a miénk, vagy éppen megerősíthetjük magunkat az út követésében. De egy valami biztos: legyenek céljaink melyeket el akarunk érni, és ha bajban vagyunk, ne a rémületnek adjunk gondolat-energiákat, hanem helyezzük a fókuszt a célra, és ne törődjünk a félelmekkel. Haladjunk csak bátran tovább, és az alagútban nem fogunk eltévedni, ha mindig a fényt követjük.

Persze jó ha tudjuk, a fényt nem egy lidérc bocsátja ki...