MESÉLŐ KÉP

A kép egy hatalmas terem falán lóg, aranyozott, rusztikus keretben, vastag üvegfal mögött, ami biztosítja számára az állandó hőmérsékletet, fényt és páratartalmat. A kép egyszerű ruhába öltözött nő portréja, szája szegletében sejtelmes mosollyal. Sokan próbálták már megfejteni a titkát, próbáltak rájönni időtlen szépségére és időn túli boldogságára de eleddig még senkinek sem sikerült megfejteni a talányt: mi az a titokzatosság, mely körülöleli ezt a több évszázados rejtélyt.

De lehetne egy teljesen más kép is - profán, hétköznapi emberekkel, művészien kidolgozott keret, üvegfal, állandó páratartalom és évente több millió látogató nélkül, valahol egy füstös, alternatív kocsma udvarán - születésnapot ünneplő emberekről szóló. Lehetne mindegyikről külön-külön, vagy csoportkép arcokkal, tekintetekkel - ki mosolyog, ki éppen hevesen gesztikulálva magyaráz, ki csak ül a sarokban maga elé bambulva bárgyún, félig üres, olcsó savanyú sörrel töltött korsóval, vagy eksztázisban tomboló fiatal lánnyal, aki a zenét a zsigerekig átélve, egy teljesen más, maga teremtette világban éli ki a benne tomboló fiatalság erőtől, indulatoktól feszülő érzéseit.

Mert az időtlen mosoly, a száj szögletében bújkáló titokzatosság, és az eksztázisban, dervisként táncoló, vagy a korsó itallal a sarokban önkívületben, üveges szemekkel bambuló szem is mesél. Mesél egy történetet, talán ugyan azt, csak más szavakkal, más gesztusokkal, más arckifejezéssel, mozdulatokkal, mimikával, érzelmekkel, gondolatokkal, formákkal és színekkel.

Mindegyik mese egy személyes történetről szól. Annak a történetéről, akinek az arca, a szeme, vagy a sejtelmes mosolya adja a mese keretét. Az élete történetéről. Az utakról, melyeket bejárt, az utakról, melyeket éppen most koptat, az utakról, amiket meg akart járni és azokról az utakról amiket akkor, amikor kellett volna nem választott. Olyan utakról, amelyek boldogságot, és olyanokról, amelyek szenvedést hoztak a vándoruk számára.

Mert ha megnézed bármelyik pillanatképet, amit ecsettel, fényképezővel, vagy a retinád által az idő egy töredék pillanatában meg tudsz örökíteni, emberi sorsok egy-egy kiragadott momentumáról kapsz kivonatot. Az idő egy befagyott pillanatát látod, melyet ha jobban, tüzetesebben szemügyre veszel, egy ember életútjának sűrítményét, egy pontba, az idő szövetének egyetlen apró villanásába belesűrített kvintesszenciáját láthatod magad előtt.

Abban az egy pillanatban annak az életnek minden előzménye, minden szépsége és mocskossága megtalálható. Minden szenny és tisztaság, gyönyörűség, igazság és aljasság, őszinteség és hazugság benne van. Az a portré minden addigi eseményről, érzelemről, gondolatról, fájdalomról és gyönyörről tanúskodik. Mert minden addigi tapasztalat és élmény abban az emberben ott, és akkor benne van. Benne az arcában, a mozdulataiban, a teste rezdülésében, a szíve dobbanásában, a mosolyában, a bárgyúságában, és az eksztázisában. Mert ezektől az élményektől és átélt pillanatoktól lett az aki.

És ha körülnézel ebben a kimerevített csoportképben, akkor megláthatod, hogy az összes arc: a szép, a haragvó, a dühös, a boldog, a szelíd, az erőszakos, a gyengéd, a durva, a kedves mind mind a boldogságot keresi. Mindenki, még a leg alávalóbb, de a legszelídebb is vágyik arra, hogy boldog legyen. Minden cselekdetét, minden gondolatát, minden vágyát a boldogság utáni sóvárgás, a kék madár keresése teszi ki. Megláthatod ezt a keresést a birtoklás utáni vágyban, a szerelmes pillantásokban, az alkoholmámorban, a csillogó ékszerek utáni sóvárgásban, a féltékenységben, a tülekedésben, az esti sétában, a drága autók iránti szenvedélyben, a világot beutazni vágyó késztetésben és mindenben, amire van szemed, hogy meglásd.

Van aki sikeresebb ebben a keresésben, és van, akinek az útja göröngyösebb. Láthatod a képeken, hogy ki az, aki már sejti, hogy merre kell mennie, és kik azok, akik mellékutakon próbálkoznak. Láthatod, hogy kinek van szüksége iránymutatásra, és ki az, aki a látványosabb, színesebb, csillogóbb, de lidércfényektől tarkított úton próbálkozik. Láthatod azt az arcot, akinek mosolyát az élvek hajszolása utáni mohóság torzítja, mint azét is, aki fél attól, hogy az úton, mely a boldogság felé vezet, néha nehézségek adódhatnak. Néha pofonokat lehet kapni, néha csalódni, néha megégetni magunkat, és sokszor tüskék fúródnak a meztelen talpba, és a szélesre tárt szívbe, mert senki nem garantálja, hogy az út mindig egyenes és simára taposott.

Néha annak ellenére ki kell tárni a lelkünket, hogy tudjuk, lesz aki beletapos, mert kell neki a hely ugyan azon az úton. Néha elsodornak, lelöknek, félretaszítanak, és gyomron öklelnek, mert nem úgy, nem olyan tempóban, nem olyan eszközöket használva haladunk, amely másoknak tetszene. Sokszor fáj a szívünk, mert azt gondoljuk, másnak legalább annyira fontos, hogy mi boldogok legyünk, mint magunknak, és csak később vesszük észre, hogy az elképzeléseink csak egy álomvilág csalóka képei voltak. Egy olyan álomvilágé, melyben a szereplőket mi ruháztuk fel azokkal a tulajdonságokkal, melyekkel azok soha nem rendelkeztek. És néhányan a rossz tapasztalatok miatt inkább félreállnak, behúzódnak egy pici zugba a lelkük mélyén, és szemüket, fülüket, szájukat eltakarva próbálnak kiszállni a tülekedésből. Élik a mások által elvárt életet nappal, és a tündérkirály, vagy tündérkirálykisasszony életet éjjel. Nappal - a való világban - élik mások életét, és éjjel - az álmaikban - próbálnak azok lenni, akik igazából szeretnének.

A portré - szája szegletében a sejtelmes mosollyal - arról a titokról mesél, hogy az élet múlandó. Csak az számít, amit megélhetünk ezen az úton. A boldogság kék madara mindenkinek a szívében él, csak ki kell szabadítani őt a félelmek, az értéktelen vágyak, a céltalan időtöltés, és a semmitmondó, talmi élvezetek csábító szövevényéből. A mosoly arról énekel, hogy minden elmúlik, és semmi más nem marad csak azok az élmények, amiket a sokszor fájdalommal, meg nem értéssel, küzdelmekkel teli, de saját lábbal taposott, saját lélekkel kikövezett úton és saját szívvel megélt érzéseken, érzelmeken, gondolatokon: örömökön, bánatokon keresztül tapasztalhattunk meg.

(H.B-nak sok szeretettel)

MEGÉRZÉSEK

Véletlenek sorozata? Sors? Mit gondolsz, mi fonja életed fonalát?

Talán a párkák szővik sorsod hálóját, vagy különös egybeesések sorozata az, amit a cselekmények, események egyenes, néha girbe-gurba vonalának látunk? Volt már, hogy visszanéztél sok-sok év távlatából, és felfedezted azt az irányt, melyet akkor, és ott, amikor a dolgok történtek, még nem tudtál egységbe rendezni? 

Miben hiszel? Abban, hogy létednek értelme, eleve elrendelése van, vagy inkább abban, hogy arra mész, amerre az aktuális széljárás fúj?

Történtek már veled olyan dolgok, amelyekre úgy néztél vissza, mint amelyek megtörténte az idő távlatából törvényszerűnek tűnt?

Volt már, hogy úgy érezted fel kell adnod a kényelmesebb, esetleg konfrontálódástól megkímélő álláspontodat, mert egy belülről fakadó, sürgető, vagy nyomasztó érzés inkább az összeütközést választotta, mint a kellemesebb megoldást, és aztán később kiderült, hogy a megérzésed megmentett valami katasztrófától?

Talán többször kellene a belülről jövő - néha túlságosan halkan dörömbölő - hangra hallgatnunk, mint az érvekkel, meggyőzéssel, logikával, vagy éppen a gyengeségeinkre, vagy "ki, ha én nem" egónkra hallgató, külső meggyőződésekre, meggyőzésekre.

Talán érdemes lenne többet figyelnünk belső hangunkra; arra a lényünkre, aki az időn és a téren kívül, talán egy egészen mási dimenzióból óvja sorsunkat...

Életünkbe senki (semmi) nem lép be véletlenül, mert amit véletlennek érzékelünk az részleges vakságunk következménye. Olyan mozzanat, melynek előzményeit nem látjuk, tehát nem ismerjük fel logikáját, elkerülhetetlenségét, és sorsunkat alakító szándékosságát...

                                                                                      Szepes Mária

POFONOK

 Hány szerepet játszottál már el eddig? Összeszámoltad valaha?

Hányszor voltál jó gyerek, hányszor akaratos srác, hányszor játszottál már hős szerelmest, mindent tudót, dicső lovagot, szép királylányt? Voltál már stréber diák, vagy lógós jófej, üzletember, vagy kosztümös hölgy, morcos fúria, vagy megértő barát? Hívtak már sárkánynak, vagy belevaló csajnak, kedves úriembernek, vagy arrogáns disznónak? Volt, hogy tudtad mindenre a megfelelő választ, vagy éppen gyötrődtél egy megoldatlan feladat miatt? Hány és hány arcod van, hány és hány személyiség, hány szerep lapul a tarsolyodban?

Milyen szerepet játszol, amikor kávét szolgálsz fel, vagy segítesz egy idős embernek átmenni az úttesten, vagy egyszerűen csak kiírod magadból a gondolataidat? Amikor úgy érzed körülötted forog a világ, vagy amikor azt éled meg, hogy még az ág is téged húz? Amikor hangosan gesztikulálva adod elő magad, vagy épp a sarokban ülsz, és csak nézed a forgatagot magad körül? Van úgy, hogy körültekintően megfontolsz minden lehetőséget, mielőtt döntesz, de olyan is vagy, aki pillanatnyi megérzésre hallgatva belevágsz valamibe? Mikor játszod azt, hogy magadat adod, és mikor veszed észre, hogy valaki más bőrébe bújtál?

Akármit is csinálsz, mindig hatást váltasz ki. Még ha azt gondolod, hogy nem, akkor is lesz, aki miattad lesz más, mint előtte volt. Van úgy, hogy azért játszod el a szereped, mert pont ezt akarod elérni és van, amikor magad sem tudod, hogy mit s miért csinálsz. Van olyan, hogy meg akarsz felelni másoknak és ezért kitalálod, hogy milyennek is kellene lenned? Vagy azt mondod, hogy nem érdekel mit gondolnak mások, te mégis az leszel, aki vagy? De ki is vagy igazából? Melyik szereped a valós? Mindegyik te vagy? Vagy egyik sem?

Néha úgy gondolod, hogy őszinte lehetsz. Őszintén adhatod magad: azt a magad, amelyik szerepedről azt hiszed, hogy az igazi. Az igazi, legmélyebb és legmagasabb, a legszakrálisabb és legintaktabb önmagad. Aki kiállhat bátran a fényre, mert szeplőtelen és nincs akinek joga lenne rá követ vetni, mert születéstől fogva bűntelen. Akinek a céljai és a szándékai mindig csak a legmagasabb erkölcsi normákat képviselik, a valódi Bárány, aki csak az egyetlen és létező Igazságnak felel meg: Ő az Ember Fia, aki azért jött a világra, hogy önmagára vegye mások bűneit, aki megvált minket gyarló embereket. A felsőbbrendű lény, aki titkon mindig szerettél volna lenni.

És nem érted, hogy ezekben a pillanataidban néha kőfalakba ütközöl. Vasajtók, zsilipek állják az utadat, akkor, amikor a leginkább szeretnéd magad odaadni a világnak. Amikor te vagy a víz, és te vagy a kenyér, amikor a testedet adod, hogy egyenek belőle. Amikor te vagy az ostya az áldozók nyelvén, és te vagy a misebor, amit az oltárról nyújtanak a megtisztulni vágyóknak.

Ritka pillanatai az életednek, amikor annyira átlátszó vagy, hogy úgy érzed az egész világ elfér benned, és mindazt a szépet és jót szeretnéd kiadni magadból. Szeretnél jó lenni, jól szeretni, jól élni az életed, jót tenni az emberekkel, vagy legalább azokkal, akik közel állnak hozzád. Úgy érzed folyó vagy, amely megtermékenyíti a szikkadt földet, életet visz az élettelenbe, kisarjasztja a rügyeket, virágba borítja a mezőket, termőre fordítja a fákat; fa vagy amely ellát mindenkit zamatos gyümölccsel, méz vagy, aki megédesíti a süteményt, só vagy, aki ízt ad az ételnek. Legszívesebben kebledre ölelnéd az egész világot, és úgy babusgatnád, mint szerető anya az újszülött gyermekét.

De elég egy rosszul ejtett szó, egy félreértett mondat, és mindaz, amit magadból mások elé vetsz, drágakő helyett színes kaviccsá válik, a virágos mező gazos rétté lesz, a gyümölcsfák kiszáradt cserlyékké silányulnak, és az áradó víz elmossa a mesebeli tájat. Az ostya megkeseredik a szájban, a bor helyett habzó vér csorog a szájak szegletében és a kenyéren ocsmány zöld penész terjeng. Amit te gyönyörűnek gondolsz, az a félreértés csápjai között szörnnyé degradálódik, a szeplőtelen gyermek gonosz törpének látszik, mindaz a szép és jó, amit kizúdítasz magadból förtelmes vámpír képét veszi föl, és te csak állsz bénán és nem érted mi történik körülötted.

Pedig a szándékod tiszta volt. Szép, és valódi. A pofon váratlanul ér, és mélyen megérint. Mit rontottál el? Mit tegyél, hogy megértesd magad? Mit tegyél, ha az ajtók becsukódtak, ha a folyódat zsilip téríti el, ha várfalak vannak a nyitott kapuk helyén? Mit tehetsz, ha nincs esélyed az üzenetet célba juttatnod: ha befalazták az ablakokat, ahová a hírmondó galambod beejthetné a lábára csatolt fecnit? Mit tehetnél, ha bezárultak a fülek, ha elfordulnak az arcok, ha a kiáltásod nem hallatszik el a hegyek túloldalára?

Add fel a szereped? Tanuld meg, hogy többé ne hagyd játszani azt az éned, aki a valódi arcod veszi fel? Vagy lépj tovább és ne foglalkozz azokkal, akik nem hallgatnak meg? Légy megalkuvó, vagy hagyd magad megégni akkor is, ha az egész világ bolondnak néz is? Máskor játssz meg kisebb tétet, ne tégy föl mindent rögtön all-in? Vagy légy magad akkor is ha utána néha fáj?

Azt mondják, a pokolra vezető út jó szándékkal van kikövezve. Te hány irányból tudsz oda eljutni...?

CSAK AZ ÁLOM KAPUJÁBAN...

Mikor lehúnyod szemed s lelked az

álom csillámló ösvényén halad túl a vágyakon:

leküzdesz minden földi béklyót

s pillangó-könnyű álomszárnyakon

lebbensz át a lét-nemlét határon.

 

Akkor nem köt többé az anyag súlyos nyűge

és egy szempillantás alatt keresztülszáguldsz

galaxis-távokon a távoli múltba s jövőbe,

és átlátsz minden okon-okozaton

az Atya jobbján derűsen ülve -

 

                      mindenttudón szemlélve kínt s a szenvedést,

                  boldogságot, szerelmet, gyönyört,

                  fájdalmat és megvetést.

 

Mikor már mindenen túl vagy,

mit tapasztalni lehet,

és nyugtalan gondolat-formáid

atomvilannás-sebességgel

szóródnak szét a távoli űrbe,

és mint boldogságcsillag

százezer évet egyetlen másodpercbe gyűjtve

milliárd fénylő szikraként

a Végtelennel egyesülve

vegyülsz el az azúrkék égbolt alatt,

 

Akkor lehetsz az, ki titkon mindig is akartál:

 

Igazi Tenmagad.

 

(sire-lancelot)

   

PILLANATKÉPEK

Győr - Budapest, 2010. június 5-6.

HOLNAPUTÁN

A széllel kezdődött. Először észrevétlenül változott meg az iránya. Nem is tűnt fel senkinek, az öregek - akik valaha együtt éltek a természettel - pedig már régesrég elveszítették a képességüket, hogy megérezzék a változást. Pedig a szél a változást hozta magával. Apró, szinte észrevehetetlen változást. Az erdők mélyén élő állatok vették észre elsőként, hogy valami történt, de addigra már minden késő volt. Túl késő.

A változás nem történt nagy sebességgel, az állatok is csak picit váltak nyugtalanabbá - olyanná, mint a rovarok, amikor megérzik a vihar előtti csendet. Aztán jöttek a városi madarak, ők mindig érzékenyebbek voltak. A nyugtalanság szellőként söpört végig a városokon és lassanként minden melegvérűt megfertőzött. Csak az emberek nem vettek észre semmit.

Lassan eltelt az esős tavasz, aztán jött a hosszú, forró nyár. Szelekkel, portölcsérekkel, néha viharokkal, és hirtelen záporokkal, amik mindenhova eljutottak a föld teljes felszínén. Nem maradt ki egy kontinens sem, a szél és a víz bejárta az egész bolygót. Egy év leforgása alatt a szelek megkerülték a földet és visszaértek a kiindulási pontra. Ekkorra már a fertőzés mindenhol megtelepedett.

A következő nyár máshogy kezdődött, mint a többi. A tavasz utolsó hónapjától folyamatosan esett mindenütt. A kisebb folyók és patakok kiléptek medreikből, és a víz beszivárgott mindenhová. Elérte a legmélyebben fekvő édesvíz készleteket is és nem volt olyan hely, ahová ne vitte volna magával azt az apró, elektronmikroszkóppal is szinte észrevehetetlen parányi molekulát, ami aztán szép lassan bekerült a teljes táplálékláncba.

A genetikai mutáció nem volt minden élőlényre azonos hatással, csak egy bizonyos részét érintette a DNS-nek: azt a részét, ami csak az emberre jellemző. Egy apró molekula következménye volt minden, amely beépült az emberek génkészletébe és csak a mitokondriumot támadta meg. Az emberiség még nem is sejtett semmit, és arról meg végképp senki sem tudhatott, hogy ez a pici molekula épp az embernek köszönhette létezését. Ha bárki is tudott volna a létéről, akkor sem biztos, hogy vissza lehetett volna követni az útját az eredetig. Az emberek soha nem tudták volna meg melyik kísérletük, vagy mesterséges úton előállított termékük egyik alkotóeleméből mutálódott. Annyi vegyi anyag volt már az életükben, hogy ha akarták sem tudták volna megállapítani a vég kezdetének okát.

A nagyvárosok váltak először célponttá. Az első időkben senki nem gyanakodott, mert jobbára csak az öregeken jelentkeztek a tünetek. Gyengeség, étvágytalanság, szédülés. Alvásproblémák. A megszokott öregkori tünetek. Aztán lassanként kezdett a középkorúakra is átterjedni, majd jöttek a fiatalok is. A hivatalos szervek persze nem vettek tudomást az eseményekről, csak akkor kiáltottak járványt, amikor már a népesség közel negyede levertségtől és fáradságtól szenvedett. De hiába is próbáltak okokat találni, egyetlen vizsgálat sem vezetett eredményre. Nem volt vírus, nem volt baktérium, mégcsak láz, vagy hőemelkedés sem. Szép lassan veszítették el az életerejüket, először csak hónapról hónapra, majd napról napra lettek gyengébbek, végül csendben meghaltak.

Talán azok jártak legközelebb az igazsághoz, akik réges-rég óta próbálták a hangjukat felemelni a mindent át meg átható genetikai és finomítási eljárások ellen. Mert az emberiség az eltelt kétszáz év alatt szinte mindent megváltoztatott, amit a környezetében csak talált: az ételeit, a földet ahol lakott, a vizet, a tengereket, a levegőt. Minden, amihez csak hozzányúlt a keze nyomát viselte: nem voltak már érintetlen területek sehol a világon. Az egész földet úthálózat és épületek, beton és bitumen borították, a városokban már talpalatnyi zöld terület sem volt, az esőerdők átadták a helyüket az ipari ültetvényeknek, a hegyek oldalai erodálódtak a túlzott kitermelés miatt, a folyók vize és a tengerek tele voltak a különböző gyárak és olajfúró tornyok által kibocsátott szennyező anyagokkal, a levegő pedig sűrű volt az ipari területek és a közlekedés által elfüstölt vegyi anyagok garmadájától. A gyerekek már régen nem tudták milyenek az élő állatok, milyen illatuk van a földből növő virágoknak, miből és hogyan készül a kenyér, honnan van a tej, milyen az, amikor a természet ellát a kincseivel. Instant, és gyárak által előállított, finomított, ízesített, színezett és formázott, kemikáliákkal kezelt ételen nőttek föl, és már senki nem tudta milyen íze van annak a gyümölcsnek, ami fán termett.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy az emberiség akkor ért el a véghez, mikor azt gondolta épp most van fejlődése csúcsán. Elérték, hogy az életet a lehető legvégsőkig meghosszabbítsák: ha valakinek volt elég pénze, akár százharmincöt évig is élhetett egészségesen, mert az orvostudomány megoldotta az elhasználódott szervek cseréjét, egyedül az aggyal nem tudtak mit kezdeni, az elbutulás mindenképpen bekövetkezett. A technikai fejlődés soha nem látott kényelmet teremtett azoknak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megfizessék. Azt csak kevesen tudták, hogy a nyersanyagok és az erőforrások kihasználása már a kimerülés szélére kergette a bolygót, talán ezért is gondolta néhány önjelölt próféta, hogy az ismeretlen eredetű, járványszerű tünetegyüttes csakis Isten büntetése lehet.

Azok a népcsoportok tartottak ki legtovább, melyek a lehető legközelebb éltek a természethez és a lehető legtávolabb a civilizációtól. De a szél és a víz hozzájuk is eljuttatta a halált. Előbb-utóbb mindenki az áldozatául esett, nem volt menekvés sehol a bolygón. Az utolsókat már nem temette el senki. Az első esetek megjelenésétől mindössze negyvenkét hónap telt el, és már nem volt élő ember a földön.

Harminchárom földi nyár telt el azóta, hogy az utolsó ember is meghalt. A természet először lassan, majd egyre növekvőbb tempóban foglalta vissza az ellopott területeket. Nem volt egyszerű áttörni a méteres beton és aszfalt rétegeket, újra birtokba venni a gázolajjal átitatott földet, beszőni a kopár hegyoldalakat, de a három évtized megtette a magáét. Az időjárás még néha produkált furcsa jelenségeket, de ahogy a légkör kezdett tisztulni, és a betonrengeteget behálózó zöld szép lassan visszafogta a visszasugárzott hőt, a csapadék is egyre kiegyensúlyozottabb lett. Megszűntek az örökös forgószelek, és már nem kapott föl a szél sehol elszórt szemetet. Az állatok elfoglalták a kiürült városokat, és eltisztítottak minden hulladékot. Lassan hirmondója sem maradt annak, hogy valaha egy ember nevű faj népesítette be a földet. Ittlétéről mindössze a csontvázként kiürült városok, ipari csarnokok, repülőterek, erőművek és gyárak maradványai árulkodtak.

A harmincnegyedik nyár vége felé egyszerre tizenkét helyen jelent meg érdekes légköri jelenség a Föld különböző területei fölött. Mindegyik három kilométer átmérőjű gömb volt, melyek kékes, áttetsző színben villództak.  A tizenkét gömb pontos geometriai alakzatot vett föl a felszín felett mintegy hét kilométer magasságban lebegve, és százhúsz földi napon keresztül szisztematikusan, méterről méterre átrepültek a teljes bolygó fölött, miközben infravörös tartományú fénnyel pásztázták folyamatosan a Föld felszínét. 

A negyedik hónap végén az összes gömb egy pontosan meghatározott koordináta felett találkozott majd egymásba olvadt. Öt napig látszólag nem történt semmi, de az ötödik nap végén egy nagyon erős, kékésfehér energiahullám szakadt ki a gömb belsejéből, ami a világűr felé vette az útját. Ezután a gömb felülete hirtelen hullámozni kezdett, megremegett minden oldalán, majd egy szempillantás alatt elpárolgott, és nem maradt a helyén semmi.

Tizenkétezer fényévvel arrébb egy hatalmas csillag felületét egy kékesfehér energiahullám érte el, amely beleolvadt a csillag felületén hullámzó energiamezőbe. Az ott élő lények kódolt üzenetet kaptak az egyik felderítő egységüktől, mely egy naprendszer harmadik bolygóját térképezte föl. Hatalmas adatmennyiség érkezett, melynek a feldolgozása azonnal megkezdődött. Földi nappal mérve nem tartott sokáig az adatok elemzése, mindössze tizenhárom órára volt szükség, hogy az irdatlan mennyiségű információt elhelyezzék a tárolóegységekben, majd az utolsó fázisban elkészüljön egy rövidített értékelés. A néhány soros üzenet egy központi adatbankba került, tartalma mindössze ennyi volt: 

A bolygó életkora hozzávetőleg - a központi csillag körüli teljes fordulatot egységnyi időnek véve - 4,6 milliárd. Szén alapú élőlények népesítik be a szilárd felület mintegy 55%-át. Előző szkennelés óta eltelt időszakban értelmes intelligencia kifejlődésének nincs nyoma. Körülbelül százharmincezer és ötven egység közötti időszakban (a bolygó életkorához képest 0,000028 egységnyi idő alatt) egyfajta életforma fokozatosan eluralkodott, majd saját életterét és önmagát megmérgezve kipusztult. Tevékenysége leginkább a vírusokéhoz hasonlítható. Élő példány nem fellelhető, hatása a bolygóra nem végleges, az őshonos fajok életlehetőségei kielégítőek. A szkennelések közötti időszakot csökkenteni nem szükséges, intelligencia esetén a túlélési idő legalább bolygóidő szerinti standard - ötszázezer teljes fordulat. Az ennél rövidebb ideig fenmaradott fajok nem számíthatóak be az értelmezési ciklusba. Következő szkennelés időpontja bolygó idő szerint kétszázezer egység múlva esedékes.