Boldog Új Évet!

Saliprojekt és a Minden6ó

Ma délután elugrottam egy baráti házaspárhoz egy Győr melletti kis faluba, Nyúlra. Kávéztunk egyet, dumálgattunk, megbeszéltük, mit fogunk csinálni szilveszterkor. Ki, mit főz, mi lesz a virslihez, kinek, milyen pezsgőt kell venni.

Én bevállaltam a majonézes cuccokat: kukoricát és borsót kiválót készítek, héthatárról járnak megcsodálni és megkóstolni, pedig semmi különös nincs benne, az egyik legegyszerűbben elkészíthető finomság annak, aki szereti. Nem kell hozzá semmi különös, csak jófajta alapanyag, mondjuk bonduelle, tejföl, majonéz, fehérbors, és egy pici méz. És ha nagyon díszíteni akarjuk, akkor egy csipet petrezselyem a tetejére, egy darab dió meg egy szelet alma. Nem több semmiből, mert akkor ez már nem az az étel. És a görögsali is az én reszortom lesz, mivel általában én vagyok a salátafelelős. És ezt vállalom.

Miután a második kávét is megittam, és végigpörgettük a régi newyorki képeket, és videókat, elindultam hazafelé. De mielőtt még felhajtottam volna az autópályára muszáj volt beugranom a nagyvárosba, mert az ott töltött huszonpár év után az volt a minimum, hogy megnézzem a karácsonyi fényeket.

Kicsit mindig honvágyam van, ha itt vagyok, de ami elmúlt az elmúlt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és én sem vagyok már az a fiatal srác, aki legszebb diákéveit élte itt, tanulással, bulizással, barátokkal, élményekkel, szerelmekkel és csalódásokkal, romantikával, heroizmussal, hómunkával, csajozással, poén hegyekkel, piázással, diplomázással és tanítással, katonáskodással, és újrakezdéssel.

Aztán beültem az autóba, betáraztam az egyik kedvenc Zucchero cd-met, és hazáig üvöltöztem ezt a nótát:



A tempomat 130-on állt, csendesen duruzsolt a 6 henger, a tetőablakon egy fényes, nagy D-betű kacsintott rám: félidőben vagyunk a teliholdhoz. A bömbölő zene, és üvöltözés közben néha-néha elgondolkodtam és egyszer csak a következő kép ugrott be: a Mindenható ül valahol a fellegekben, lóbálja a lábát, és remekül szórakozik azon, hogy mi, parányi, ámde magunkat annál fontosabbnak, és mindennél és mindenkinél többet tudónak beállító lények hogy küszködünk ezen a gyönyörű adottságokkal rendelkező, ámde általunk lassan teljesen leamortizált csodálatos bolygón a nyomorult kis életünkkel.

És innen nézve tényleg minden roppantul szórakoztatónak tűnt. Jó kedvvel, vigyorogva üvöltöttem tovább, hogy:

Adesso credo nei miracoli
In questa notte di tequila boom boom
Sei cosa sexy cosa, sexy thing, ….. ormai
Ti ho messo gli occhi addosso….. e lo sai

Che devi avere un caos dentro di te
x far fiorire una stella che balla
Inferno e paradiso dentro di te
La luna e' un sole guarda come brilla

Baby the night is on fire
Siamo fiamme nel cielo
Lampi in mezzo al buio…… what you say

Baila, baila morena
Sotto questa luna piena
Under the moonlight
Under the moonlight

Vai chica vai cocca che mi sa cocca
Che questa sera qualche cosa ti tocca
Ho un cuore d'oro sai il cuore di un santo
x cosi' poco me la merito tanto

Baby the night is on fire
Siamo fiamme nel cielo
Scandalo nel buio…… what you say

Baila, baila morena
Sotto questa luna piena
Under the moonlight

Baila, under the moonlight
Sotto questa luna piena

Baila morena…….. yeah yeah yeah
You got me hurtin so bad, so bad
I got to have it, so bad

What you say

Baila, baila morena
Sotto questa luna piena
Under the moonlight

E daila, under the moonlight
Sotto questa luna piena

Baila morena
Sotto questa luna piena
Sotto questa luna piena
Sotto questa luna piena

Under the moonlight 

AVATAR

Figyelem a poszt trailert tartalmaz! Ha még nem láttad a filmet, vagy nem akarod a tartalmát ismerni, akkor ne olvass tovább!

A film története röviden:

2154-ben járunk. Az ember már teljesen kietlen pusztasággá változtatta a Földet. Mivel technológiailag viszont jóval fejlettebb, mint a 2000-es években volt, ezért már nem gond neki nagyon távoli bolygókra is eljutnia. Feltéve, ha ott olyan kicseket találhat, amit megéri kiaknáznia.

A történet ott kezdődik, hogy a Pandora nevű bolygón már bányászati munkálatok folynak. Valamilyen ércet bányásznak, aminek az értéke nagyon sok millió dollár. A bolygónak van saját élő-, és növényvilága - gyönyörű buja természettel és randa ragadozó állatokkal van megáldva - és az emberhez hasonló felépítésű és intelligens faja. Természetesen a földi emberek csak úgy tekintenek az itteni népre, mint a majmokra - emlékezzünk vissza, nemrég még a színesbőrű afrikaiakra is ezt mondták -, és annak megfelelően viselkednek velük. Szeretnének cserekereskedelmet, de itt nem üveggyöngyöket akarnak aranyra cserélni - mint a spanyolok, vagy az angolok az indiánokkal -, hanem utakat, és iskolákat építenének. Pont olyan dolgokat, amikre a Na'vi népnek egyáltalán nincs semmi szüksége.

Ugyanis a Na'vik egyfajta szimbiózisban elnak a bolygójukkal Ey'va-val, és a bolygó szinte mindegyik másik lakójával is; egyfajta Gaia ez, mint a Föld-anya és teremtményei egymásra utaltsága. A Na'vik így élik életüket és semmire nincs szükségük amit a technológiailag igen, de egyéb értelemben meglehetősen primitív emberek adni tudnának.

Üdítő kivétel az emberek között az a néhány kutató, akik azért érkeztek Pandorára, hogy megismerjék a bolygót, és a bolygó népeit, állat-, és növényvilágát.

Ebbe a csapatba kerül a főhős (Jake Sully), aki egy deréktól lefelé mozgássérült, volt tengerészgyalogos. Első körben nem ő volt a kiválasztott, de testvére elhunyt, és a génkészlete szinte teljesen azonos vele, így alkalmas egy emberi és na'vi génből kevert, mesterségesen előállított, de a Na'vikra megszólalásig hasonló lény tudatába egy távirányítón keresztül bekapcsolódni.

A történet folytatásában főhősünk elcsámborog a vadonban, ahol is megtalálja/megmenti őt a Na'vik egyik törzsének leánygyermeke (Neytiri), akiről néhány snitt után kiderül, hogy a törzsfőnök lánya. Neytiri-re bízzák Jake tanítását, akinek ez kapóra is jön, hiszen így tud a bennszülöttek közelébe férkőzni, és elnyerni a bizalmukat. Erre nagy szüksége is van, mert három hónapot kapott a bányászcsapat biztosításáért felelős katonáktól - akiknek a vezetője egy kellőképpen arrogáns, és unszimpatikus tiszt -, hogy rábeszélje a Na'vikat évszázados otthonuk elhagyására, mert természetesen a legnagyobb érclelőhely pontosan a falu alatt terül el.

A szokásos indiánfilm fordulatok következnek: a főhős egyre közelebb kerül a törzsfőnök-varázslóasszony-páros lányához, miközben az minden ismeretre megtanítja. Aztán szerelembe is esnek, amit az ifjú hölgy jövendőbelije nem néz jó szemmel. De még mielőtt kitörhetne köztük a háborúskodás a katonák mindent felülírnak, ugyanis főhősünk videónaplójából kiderül, hogy soha, semmi esély nem lenne a Na'vik elköltöztetésére és immáron a fegyvereké lesz a főszerep.

Természetesen Jake sem rest és szerencsére segítői is vannak, így sikerül a távirányított testet továbbra is, egy eldugott táborhelyről irányítania, és a forradalmárok élére áll. Nagy veszteségek és kalandos események után... a végét nem mesélem el, maradjon valami a mozinak is.

A látványt úgysem tudom visszaadni, hiszen Cameron itt valami olyat tett le a vászonra, ami előtte még soha nem létezett. Lélegzetelállító részletességgel mélyedhetünk el a Pandora látványában: a növények, állatok, és a bolygó felszíne milliónyi csodát rejt. A szakadékok szédítően mélyek, az indák néha az arcunkba csapnak, a ragadozók fogai szinte belénk marnak, az emberek majdnem köztünk járkálnak, és az Élet Fájának magja az ölünkbe hullik. Ez az a mozi amit legalább 3D-ben, de ha lehet, IMAX 3D-ben kell megnézni!

A történet a szokásos konzekvenciákat hozza: mi, emberek csak és kizárólag azokat a fajokat tekintjük egyenlőnek magunkkal, akiket nem tudunk legyőzni, eltaposni, megsemmisíteni. Minden más élőlény vagy értünk van, vagy ha nem, hát feljogosítva érezzük magunkat az elpusztítására, amennyiben valamilyen érdekünk fűződik hozzá. Ezt mára már annyira természetesnek tartjuk, hogy az elmúlt néhány ezer évünk gyakorlata kifejlesztette bennünk azt a mérhetetlen arroganciát, hogy - felülírva a bennünk lévő ősi késztetéseket - nem csupán a fajunk túléléséért és az evolúció érdekében, hanem pusztán anyagi, tehát gazdasági okokból is megtesszük mindezt. Mert ebben a történetben sem a túlélésünk volt a tét, csupán a részvényesek gyönyöre.

De ehhez már lassan hozzászokhatunk, ha az emberiség történetének néhány utolsó évszázadát nézzük: amerika felfedezése, és ami az indiánokkal történt, anglia és a gyarmatbirodalamak, az újragyarmatosítás, és a világháborúk, afrika és a közel-kelet kizsigerlése, és legújabban az iraki olajlelőhelyek fölötti hatalom megszerzése. Bármi áron.

Cameron egy látványos történetbe csomagolta súlyos mondanivalóját, csak félek, a hatásos képek, és a lebilincselő látvány eltereli a figyelmet a katarzisról. De tartok tőle, hogy máskülönben már annyira immúnisak vagyunk a társadalmi kritikákra, hogy e látvány nélkül csupán a történet nem lenne eladható. Meglátjuk így sikerül-e.

Semmit sem tanultunk a válságból!

 

Ma olvastam az Indexen egy érdekes cikket a fenti címen Fórián Szabó Gergely tollából. Ha valakit érdekel itt elolvashatja. A cikkre kommenteltem az alábbiakat.

 

Nagyon tetszett az írás, főleg a "Piramisjáték", és  "Válság, mint lehetőség" részek, és mélyen egyetértek a szerzővel.

Nemrégiben olvastam egy könyvet V. Packard tollából Tékozlók címen. Az ötvenes évek amerikájáról ad érdekes látleletet: többek közt a tervezett avultatásról, és a fogyasztásról, mint a gazdaság mozgatórugójáról értekezik benne a szerző. Ha valakit érdekel, nyilván utána fog nézni. Minden esetre a könyvből számomra csak az derült ki, hogy semmi új nincs a nap alatt: mi most vagyunk ott, ahol amerika volt egyszer. És vajon a fejlődő világ mikor lesz ott? Mert az ott élő népek egyszer azt fogják mondani, hogy nekik márpedig ugyanannyi joguk van ahhoz az életszínvonalhoz, mint az úgynevezett fejlett országban élő embereknek. Miért ne járna nekik plazmatévé, vagy éppen óriás terepjáró, már csak azért is, hiszen a fejlett világ számára éppen ők állítják elő ezeknek a termékeknek a nagy részét.

Nem kell nagy fantázia ennek a következményeit végiggondolni: a természeti erőforrások nem végtelenek, de sajnos erről úgy általában nem vesznek tudomást az emberek. Mintha természetes lenne, hogy ami eddig volt, az majd mindig is lesz. Hiába halljuk például, hogy az olaj majd egyszer ki fog fogyni, amikor mindig találnak még néhány millió hordónyi kitermelhető mennyiséget. És ha sokszor kiáltanak farkast, majd akkor sem fogjuk elhinni, amikor tényleg jön. De az olaj előbb utóbb mégis el fog fogyni, és a jelenlegi társadalmunk erre az ásványkincsre épül. De nagyobb baj, hogy ennek ellenére sem kezdünk igazából más energiaforrásokra áttérni, pedig belátható időn belül nagyon keményen meg fogjuk inni a levét a struccpolitikánknak. Elég csak arra gondolni, ha a felmelegedés miatt a tengerparti részekről elindul a szárazföld belseje felé a népvándorlás, ennek milyen társadalmi-gazdasági következményei lesznek. Arról nem beszélve, hogy radikális csoportok esetleg majd meg akarják torolni a könyezetszennyezés elkövetőin a katasztrófák következményeit.

De azt gondolom, hogy mégsem ezek a legnagyobb gondok, hanem az, hogy az emberiség legnagyobb része elfelejtett gondolkodni. Technokrata világban elünk, és úgy gondoljuk - hiszen ezt sulykolják belénk -, hogy mindenre van valami egyszerű, gyors, fájdalommentes, de legalábbis mindenképpen olyan megoldás, amiért nem kell fáradozni. Elég csak benyomni egy gombot, bevenni egy pirulát, bedobni valamit a mikróba, és már minden meg van oldva. Ha betegek vagyunk, akkor gyorsan megszüntetjük a tüneteket. Ha enni akarunk valamit, akkor gyorsan eszünk valami instantot. Ha elromlik valamelyik háztartási készülékünk, akkor gyorsan veszünk egy másikat. A lényeg, hogy minden most, azonnal, és a lehető legkevesebb erőfeszítéssel a miénk legyen, mert egész életünkben rohanásban vagyunk, azért, hogy aztán beüljünk a tv elé, és bambuljuk órákon keresztül, vagy elutazzunk valahova egy hétre, hogy utána újult erővel folytathassuk onnan, ahol abbahagytuk. Aztán ha valami gond van, akkor azt meg ráfogjuk valakire, mert mindig valaki más a hibás. A média pedig folyamatosan zúdítja ránk az eladandó árucikkek reklámjait. Mert fogyasztani kell, és mi vagyunk a gazdaság mozgatórugói. Mintha csak azért lennénk, hogy ezt a gépezetet működésben tartsuk. Termelünk azért, hogy pénzt kapjunk, és azon megvásárolhassuk a mások által termelt árucikkeket. Tulajdonképpen tényleg nem vagyunk mások, mint egy fogaskerék a gépezetben. És jól érezzük magunkat, mert mások megmondják mit tegyünk, és mi pedig meg tudjuk vásárolni az instant boldogságot különböző kütyük képében.

Ha csak egyszer mindenki körülnézne a saját háza táján és megnézné mennyi kacattal rendelkezik, és elgondolkodna azon, hogy igazából mik az életében a prioritások, és talán egy kicsivel lassabban rohanna, és szánna arra időt, hogy néha gondolkodjon is az élet nagy dolgain, akkor rádöbbenne, hogy lehet, hogy nem a fogyasztás miatt kellene élnie. Igaz, hogy a gazdaság nem dübörögne annyira, de talán nem is élnénk föl a természeti kincseinket - talán azt is észrevennénk, hogy nem biztos, hogy attól leszünk boldogabbak, ha televásároljuk a szekrényeinket, a kamrát és a padlást fölösleges cuccokkal. Lehet, hogy akkor arra is lenne időnk, hogy észrevegyük, ha felkapcsolva maradt a villany, vagy tévénézés helyett több időt tölthetnénk az emberi kapcsolataink megjavításával. Lehet, hogy akkor a gyermekeinknek a tékozlás gyakorlata helyett a tudatosabb és boldogabb élet lehetőségét adnánk örökül. 

És az is lehet, hogy talán több időt töltenénk a természetben és észrevennénk, hogy az emberiségnek azért van nagyobb felelőssége bármely a Földön élő fajnál, mert mi vagyunk az egyedüli élőlények, akik rendelkezünk azzal a képességgel, hogy tönkretegyük az egész bolygónkat.

 

Angyal a tömegben

Testvérem megbízásából nyakamba vettem az egyik nagy hiperszupert, ugyanis elromlott az egyik kütyüjük, és hogy ne maradjanak az ünnepek alatt szórakozás nélkül izibe' beszereztem egyet a rossz helyett.

Miközben tébláboltam a sorok, meg a polcok, meg a rengeteg ember között, szembe jött velem egy nálam vagy egy fejjel magasabb, ősz hajú, fekete, vastag szemöldökű, jóvágású, amolyan 55 körüli úr. Nem tűnt volna fel, ha a szeme nem lett volna olyan vidám. De ahogy ránéztem, és összetalálkozott a tekintetünk, megláttam benne az érdeklődést, és a jókedélyt. Na ne érts félre, nem irántam érdeklődött, de biztosan Te is vagy úgy, hogy elkapsz egy tekintetet, ami a natúrtiszta ürességről árulkodik, vagy egy olyat, amin a totális zavartságot látod, vagy sorolhatnám még, de biztosan láttál már olyan nézést, amiből talán nem is tudatosan, de azt gondoltad, hogy ez az ember akár még közeli barátod is lehetne. Hát ez a tekintet valami ilyesmi volt. De nem akarom tovább ragozni, mert nem az úr volt igazán az érdekes. Ahogy megláttam őt, észrevettem azt is, hogy nem egyedül van. Családi bevásárlás képe bontakozott ki előttem: apa, anya, és olyan huszonpár év körüli lányuk bevásárol a hétvégére. Nem mélyedtem el a kosaruk tartalmában, mert azért ennyire nem akartam az intim zónájukba belemászni, elég annyi, hogy első ránézésre egy általános hétvégi bevásárlás kellékei voltak a kocsijukban. Anya is egy középkorú, kellemes, igényes hölgy képét tükrözte.

És persze ott volt a lány is. Érdekes módon vannak olyan lányok - vagy, ha hölgy vagy kedves olvasóm, akkor gondolhatsz fiúkra is - akiket elsőre talán észre sem veszel. Ő is pont ilyen volt. Először mindössze annyi ragadt meg belőle, hogy hosszú haja van, olyan hátközépig érő egyenes fajta, ami barnából indul és a felétől fokozatosan átmegy világosabba. Mondhatnám azt is, tizenkettő egy tucat. Talán a nyári nap szívta ki, talán egy régi szőkítés eredménye, minden esetre gondolom láttál már ilyet te is.

A család vidámsága valahogy odaragasztotta rájuk a tekintetem, mert nem nagyon tudtam elszakadni a képtől. Volt egyszer a sürgő-forgó tömeg - biztosan nem nagy képzelőerő kell hozzá, milyen lehet egy hiperszupermarket így karácsony előtt néhány nappal - másrészről meg ez a család, a saját, külön világukkal. Kényelmesen, nem sietve, már-már szinte ráérősen válogatták a kosárba valót, és közben látszott rajtuk, hogy teljesen egyben vannak. Nem tudom, megfigyelted-e, de nagyon sokszor lehet látni olyan csoportokat - szándékosan nem használtam most a család szót -, ahol vagy mindenki külön intézi a dolgait, vagy éppen együtt, de látszik rajtuk, hogy az együttlét csak külsőség, egyébként meg mintha idegenek lennének egymás mellett. Aztán látni olyat is, amikor valamelyik szülő van szinte külön és a másik meg jól elvan a csemetéjével. Lányos családban inkább apa-lánya na és anyuka külön, fiús családoknál meg fordítva. Persze ne essünk általánosításokba, de lehet ilyet látni bőven. Az igazán ritkaság - és éppen ezért volt számomra üdítő a látvány -, hogy itt teljes volt a harmónia. Na ne azt képzeld el, hogy mindenhova egymáshoz tapadva mentek, de a laza kapcsolat ellenére is látszott köztük a szoros kötelék. És a "találkozási pontoknál" pedig apa, anya, és a lányka együtt bolondoztak.

Tehát ott tartottam, hogy a lány először nem tűnt fel, de ahogy egyre jobban belemélyedtem a megfigyelésükbe, mintha egy virágot látnál kinyílni, úgy bontakozott ki a szépsége. A haja után tűnt fel, hogy mennyire szép az arca, majd észrevettem a szemeit, rögtön utána a kedves mosolyát, majd a szép, hosszú ujjait, ahogy megigazította a haját. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem…

Később a pénztárnál két sorral arrébb, és kicsivel hátrébb álltak, így jó alkalom és perspektíva volt a további szemlélődéshez. Figyeltem őket, ahogy bolondoznak egymással, és folyamatosan mosolyognak. Majd valami vicceset mondhatott az apa, mert a lány összegörnyedve nevetett. Aztán fölpakolták a kocsi tartalmát a szalagra és én közben a lányon legeltettem a szemeimet. Hamarabb értem a kasszához, és elkezdtem reménykedni, hogy majd kifelé menet talán sikerül megnéznem merre tartanak, vagy legalább az autójuk rendszámát megjegyezhetném; ki tudja, mikor sodor az élet egy olyan ház elé, ahol meglátom parkolni azt a bizonyos rendszámú autót?

Persze a sors útjai kiszámíthatatlanok, az előnyöm hamarosan hátránnyá változott: nem tudott visszaadni a pénztáros hölgy és várnom kellett, mire hoznak neki váltópénzt. Csak álltam a pénztár mögött a folyosón, és minden perccel közelebb kerültem a végzetemhez. Hiába volt vagy öt perc előnyöm, a váltópénz csak nem jött. Csak álltam, és álltam, és morzsolódtak a másodperceim, miközben ők már fizettek a kasszánál. Még néhány jegesteás üveget külön zacskóba is pakoltak, de az a fránya váltópénz csak nem akart ideérkezni.

Itt veszítettem el a türelmemet, és éreztem ahogy elkezd a gyomrom környékén az a bizonyos gombóc formát ölteni. A váltópénz nem jött, a család, és a gyönyörű lány pedig elindult a kijárat felé. Jeges kéz markolta meg a szívem környékét, és éreztem, hogy veszítettem. Nincs esély. Erről a lehetőségről végleg lemaradtam. Tudom, hogy hülyeség, amire gondoltam: majd utánuk megyek, és megnézem merre fordulnak el, vagy talán pont arra mennek, amerre én… Ilyenkor aztán az adrenalin tud okosabbnál okosabb tanácsokat adni, de mégis… Legalább a remény meglegyen, hogy egyszer talán, hátha… De a remény ennél a bizonyos pénztárnál, itt és most meghalt. A gyilkosa pedig négy darab papír ezerforintos képében csigalassúsággal vánszorog valahol, ki tudja hol… És ez a nagyon szimpatikus család a huszonvalahány éves, barna hajú, barna szemű, gyönyörű, karcsú lánnyal szép kényelmesen kisétált az életemből.

De mielőtt még nagyon eltávolodtak volna, a lány hátrafordult, rámnézett és egy viszlátot intett a szemeivel egy pajkos mosoly kíséretében…

  

  

Egymással szemben ültek. A lány háttal az ablaknak, a fiú vele szemben - az ablakon keresztül jól látta a körút forgalmát. Az asztalon a két kávéscsészén kívül csak egy szénsavas ásványvíz és egy rostos őszibaracklé pohara árválkodott. Mást nem rendelt egyikőjük sem, pedig a felszolgáló reménykedett benne. Biztosan több borravalóra számíthatott volna, ha ebédelnek is, így viszont csak az ital fogyasztása után kaphat jattot, és a 10% ekkora összegnél nem túl sok. A hely kávézó néven futott, mégis inkább egy elsőosztályú étteremre hasolított. Sötét, mahagóni színű fa burkolta a falakat, a belmagasság legalább négy méter. A bejárattól jobbra kis boxok nyíltak, de abban a részben dohányfüst terjengett. A fiú nem szeretette volna ha a beszélgetés miatt napokig kellett volna a kabátját szellőztetnie - hála istennek ezzel pont így volt a lány is. Azért választották ezt a helyet, mert a lánynak dolga volt a rádióban és a kávéház mindössze egy saroknyira nyílt onnan. Két perc alatt oda tud érni, így tovább tudnak beszélgetni. A fiú nem ismert a közelben egy vendéglátóhelyet sem, ezért a választást a lányra bízta.

- Mi az amiben igazán biztos lehetsz? - kérdezte a fiú a lányt.

- Hát például abban amit látok, ami most körülöttem van. Itt van például ez a kávéház, az emberek körülöttünk, a kávéscsésze, a zajok, az utcán a villamos, az autók. Ezekben például teljesen biztos lehetek. Ezek vannak, látom őket, hallom őket, érzem a kávé ízét, vagy éppen a füstszagot, ami a kávézó másik feléből jön át. De éreztem kint is a hideget, amíg vártam, hogy ideérj.

- Ez most talált! - nevette el magát a fiú. - Értem a célzást! De te meg mondhattál volna egy olyan helyet is, ahol lehet parkolni - élcelődött.

- Na jó, tényleg mehettünk volna máshová is, de akkor hamarabb el kellett volna indulnom.

- De térjünk csak vissza az előző gondolatmenethez - vette át a szót a fiú. - Mondd csak miért vagy biztos abban, hogy például most nem álmodsz?

- Hát persze, hogy nem álmodom. Az álom nem valóság. Itt minden kézzel fogható. Amikor felkelek, és kinyitom a szemem rögtön tudom, hogy addig csak álmodtam, feltéve ha emlékszem rá - mosolyogta el magát a lány. Már csak azért is különbség van az álom és az ébrenlét között, hiszen az álmaimra nem is mindig emlékszem.

- Ok, de emlékszel-e olyan álmodra, amiben mondjuk elsírtad magad? - kérdezte a fiú.

- Persze, álmodtam olyat is.

- És olyan volt-e, amikor arra ébredtél, hogy rettenetesen félsz, vagy hirtelen annyira megijedtél, hogy fel is ébredtél tőle?

- Igen, persze ilyen is volt, de voltak olyan álmaim is, amikor valami nagyon szórakoztatót álmodtam. Vagy egyszerűen csak úgy ébredtem reggel, hogy jó kedvem volt - mondta a lány.

- Nahát, ilyet én is tudok Neked mesélni - szólt közbe a fiú - volt egyszer egy olyan álmom, amiben hangosan röhögtem, miközben csapkodtam a combjaimat, és ezt annyira viccesnek találtam, hogy tényleg hangosan nevetve ébredtem éjnek évadján. Persze aztán jó sokáig nem tudtam visszaaludni, mert annyira viccesnek találtam azt, hogy hangosan nevetve ébredjek…

- De visszatérve a témához. Amkor sírtál álmodban, akkor azt mennyire érezted valóságosnak? Amikor felébredtél rá, hogy zokogsz, milyen volt a lelkiállapotod? - kérdezte a fiú.

- Hát… nagyon zaklatott voltam, az biztos… - gondolkodott el a lány - Emlékszem, hogy könnyes volt az arcom, szinte remegtem és még a szívem is gyorsabban vert.

- Látod, mennyire valóságosnak érezted azt is? - tette fel a kérdést a fiú. Akkor és ott, abban az álomban ugyanannyira volt valóságos a félelemed, vagy az örömöd, mint most, amikor ébren vagy. De mondd csak - kérdezte - álmodban emlékszel arra, hogy mit csináltál ébren?

- Nem. Általában nem. Illetve szerintem nem szoktam rá emlékezni - Szóval nem emlékszem, hogy valaha is emlékeztem volna arra álmomban, hogy milyen ébren lenni, vagy arra, hogy mondjuk lefeküdtem és most alszom, de ez az egész csak álom - válaszolta a lány.

- És látod - folytatta a kérdezést a fiú -, hogy mégis, amikor alszol mennyire valóságosnak fogod fel az álom világát? Akár annyira is, hogy sírj, vagy nevess és még a párnád is könnyes lesz tőle! Nekem sokszor voltak ismétlődő álmaim, amikor üldöztek. Ez annyira felzaklatott minden alkalommal, hogy rendszeresen halálfélelemben ébredtem föl. És a szervezetem pontosan úgy reagált, mintha ébren történt volna mindez.

- Akkor most hogyan is lehetnél biztos abban, hogy mindaz valós, ami most körülötted van? - szegezte a lánynak a kérdést a fiú - csak azért, mert kézzelfogható? Az előbb pont arról beszéltünk, hogy az álmaink is lehetnek teljesen valóságosnak tűnők. Honnan tudod, hogy amikor álmodsz, akkor nem éppen olyan valóságosnak fogod fel AZT a világot, mint most EZT? Csak azért, mert nem emlékszel most rá? - kérdezte a fiú.

- Álmodban meg pont arra nem emlékszel, hogy mit csinálsz most itt - folytatta. - De ettől még pont annyira valóságosnak ÉRZED. És pont ezen van a lényeg - mondta a fiú. - Mindent az érzékszerveinken keresztül fogunk fel!

- Persze, hogy az érzékszerveinken keresztül - mondta erre a lány -, de pont ettől valóságos, hogy érzem. Látom, meg tudom fogni, hallom. Tudom, hogy mit látok, hallok, minek érzem a szagát!

- Így van - értett egyet a fiú. - Érzed mindazt amit mondtál, sőt, még el is tudsz rajtuk gondolkodni. De ettől még lehetsz egy nagy tévedésben is - mosolyogta el magát.

- De miért is? - kérdezte a lány.

- Pontosan azért, amit mondtál. Mert mindent az érzékszerveiden KERESZTÜL fogsz fel a világról. De nem az érzékszerveiddel érzékelsz.

- Hát mivel? - kérdezte a lány

- Hát az agyaddal, te kis butus - mosolygott a fiú. - Minden, amit érzel, az agyad egy bizonyos részében képeződik le. Minden egyes érzetnek, ingerületnek van egy megfelelő agyi területe. Nagyon egyszerű példát mondok: ha például az agyad egy bizonyos területe megsérül, nem látsz. Pedig a szemed teljesen ép is lehet még ettől. Vagy egy még látványosabb példa: láttál már kerekesszékes embereket…

- Persze, sajnos túl sokan is vannak - vágott közbe a lány.

- Egyetértünk! Jó lenne, ha nem kerülnének ennyien ennyire kiszolgáltatott helyzetbe - mondta a fiú - de, csak hogy szemléletesebb legyen a példa azért hoztam fel pont a kerekesszékeseket, sokan azért kerülnek tolószékbe, mert valami balesetet szenvednek, és mondjuk a gerincükkel, pontosabban a gerincvelővel történik probléma. Ilyenkor a gerincvelő nem viszi tovább az ingerületeket például a láb felől az agyba, de fordítva sem.

- Világos - jegyezte meg a lány.

- Tehát aki eddig járni tudott, annak ellenére, hogy a lábával semmi szervi probléma sincs, mégsem tud már járni, azért, mert a gerince, pontosabban az ingerületeket átvivő idegcsoport sérült meg. Ugye már érted az összefüggést? - Hiába van lábad, ha nem a lábad érez! - mondta a fiú. Vagy egy másik péla: sokan mondták, akiknek levágták valamelyik lábát, hogy érzik még a végtagjukat. - És ez igaz az összes többi érzékszervedre! - folytatta. - Minden érzet, minden érzés, érzelem csupán az agyadban létezik! Minden! Amit látsz, amit hallassz, ami illatot érzel, minden tárgynak a körvonala, amit megfogsz, mind mind csupán az agyadban létezik!

- Teljesen logikus amit mondasz - mondta a lány -, de attól még valóságosak!

- Igen, az agyad számára azok! - válaszolta a fiú - De gondold csak végig. Ha minden csak az agyadban létezik, akkor honnan a fenéből lehetsz abban biztos, hogy nem csak egy álom az egész? Vagy nem csak egy hallucináció káprázatába csöppentél bele?

- Hát, például Te is itt vagy, meg a többi ember - mondta már egy kicsit bizonytalanabbul a lány.

- Csak azért gondolod ezt, mert látsz engem, és beszélsz velem - mosolygott a fiú - de épp az imént beszéltük meg, hogy mindez, csak az agyadban létezik… Hogyan lennék én, vagy akárki más picivel is jobban létező, mint az a gondolat, ami akkor jár a fejedben, ha épp valamivel komolyabban foglalkozol. Csak azért, mert engem meg tudsz fogni? - vigyorgott a fiú - de biztos vagy abban, hogy tényleg engem fogsz meg? Vagy a kávéscsészét? És honnan vagy egyáltalán abban biztos, hogy kinyújtod a kezed a kávéscsésze felé? Azért, mert látod a kezed, ahogy megmozdul?

- Hát… - bizonytalanodott el a lány - ebben a megvilágításban tényleg egészen máshogy fest a dolog… De tudod, nem is nagyon akarok ebbe belegondolni, mert csak belehülyülök - nevetett a lány.

- Na ja. Igen, sokáig nem is érdemes belemélyedni, mert tényleg eléggé felfoghatatlan. - De azért néha elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen amikor valakivel beszélgetek, akkor ki, kinek a fejében létezik? Én a tiédben, vagy épp pont fordítva? Ki, kinek a világának a része… Sőt, ha emlékszel még a Mátrix c. filmre… - gondolkodott el egy pillanatra a fiú -, talán még az is lehet, hogy tényleg duracell nyuszik vagyunk… És az egész világunk csak egy jól felépített álomvilág, miközben magatehetetlenül fekszünk valahol… talán nem is emberi formában… - Szóval az is lehet, hogy egyáltalán nem is vagyunk itt… Vagy, ha igaz, hogy minden, az egész világunk az agyunkban létezik, akkor vajon ki teremti ezt a világot? Talán mi magunk? Na, ez megint egy izgalmas kérdés… Ha én teremtem ezt a világot, akkor milyenre is teremtem? És akkor ki az oka az örömömnek, vagy épp a szenvedéseimnek? És ki tud rajtuk változtani?…

- …

Aztán témát váltottak. A lány elmesélte, hogy nagyon jól érzi magát az új munkahelyén. Végre kapott lehetőséget arra, hogy bizonyítson, és arra is, hogy - előző munkahelyi problémáiból okulva - mivel itt ő van magasabb pozícióban megadhatja a lehetőséget másoknak is a kibontakozáshoz. Pont ez az, ami miatt nem érezte jól magát eddig. Neki sosem adtak lehetőséget. De őt más fából faragták. És élvezte ezt az új helyzetet. Látszott is rajta. Futottak még néhány udvariassági kört, de lejárt az idejük, és a lánynak mennie kellett. A fiú hivta a felszolgálót, és fizetett. Felállt, majd miután felvette a kabátját, a lányra is rásegítette az övét. Kisétáltak a kávéházból és a sarokig még együtt mentek. A forgalom cseppet sem csökkent a körúton, és közben az idő is egy picit szürkébbre váltott. A sarkon elbúcsúztak, és mindenki folytatta az útját a dolgai felé. A fiú átvágott a múzeum mögötti utcán, és elsétált a rádió épülete előtt a szomszéd keresztutcáig. Közben az járt a fejében, hogy végülis jó dolog, hogy érzi a lábait, ahogy megy, az arcába csapó szelet, a város zajait, a szagokat, a fényeket. Mégha az is lehet, hogy nincs is itt….

 

Mai evangéliumom - a Megváltó hét szava a keresztfán

Lehet humor nélkül is élni.

De minek?

Mindennapi közhelyeim

Te szabod meg saját szerepedet az ÉLETED nevű játékban. Ha akarod, teljesen belemerülhetsz, de választhatod azt is, hogy végignézed az egészet a pálya széléről, sőt, ha úgy gondolod, akár ki is szállhatsz idő előtt. Dönts okosan

∗

Az, hogy milyen vastag életed könyve, csupán a betűmérettől és a sorköztől függ

∗

A legnagyobb bátorság: tükörbe nézve szembesülni önmagunkkal. Sokunknak nagyobb a félelme, mint a kíváncsisága

∗

Életed legnemesebb és legszebb pillanatai azok, melyek fájdalommal járnak együtt. Ezek, melyek legnagyobb hatással vannak Rád, melyekre az idő távlatából úgy emlékszel vissza, mint ritka kincsekre: nyomás alatt alakul a gyémánt

∗

Az igazi hősiesség: ha úgy áldozod fel életed egy jó ügy érdekében, hogy tisztában vagy vele, áldozatodat soha, senki nem fogja megtudni

∗

Az idő megszépíti a múltat. A távolság pedig a jelent

∗

Ne vedd természetesnek, hogy akik szeretnek, mindig melletted lesznek. Egyszer mindenképp eljön az elválás napja. Csak az idejét nem tudja senki

∗

Igazságtalan, hogy néhányan jókor, jó helyre születnek. Mindjárt más lenne a helyzet, ha egyikük én lennék

∗

Te döntöd el, mit akarsz az Élettől. Ő pedig azt, hogy ebből mit kapsz meg

∗

Ha lehet választani két szép lány közül, akkor azt választom, amelyik engem választ. A választás szabadsága

∗

Valamivel szeretnék kimagasodni a szürke tömegből. Ezért vastagabb talpú cipőt hordok

∗

Nem tudom eldönteni mi a szomorúbb: ha egy szép lány hangosat szellent, vagy, ha egy csúnyával tökéletesen megértjük egymást. Kinek-kinek ízlése szerint

∗

Biliárdgolyó létünk örökös koccanásai határozzák meg életünk halvány hétköznapjait

∗

Ha már nem tudsz felébredéskor rácsodálkozni a Világra: kőbálvány-sors

∗

Földi létünk alapja a cselekvés. Ige

∗

Szeretnék találkozni egy másik álomban egy másik álmodóval

∗

Milyen szerepet játszol a saját életedben? Statisztát, vagy főszereplőt? Ne feledd, a rendező is Te vagy, a szerepeket Te osztod

∗

Te viszonyulsz másokhoz, vagy mások viszonyulnak hozzád? Relativitás elmélet

∗

Attól közhely, hogy igaz. Közhely

∗

Nem mondok nemet. Abszurd

∗

Normál esetben percenként több száz gondolat villan át agyunkon. Szerencsére az Anyatermészet előrelátó volt: lassú szájat és kezet adott

∗

Ha hagynám, hogy megoszd velem a gondolataidat, hagynád, hogy megosszam veled a gondolataimat. Eldöntendő kérdés

∗

Soha nem fogjuk megtudni, végülis ki fog győzni: Sziszüphosz, vagy a szikla

∗

Hangos beszéddel vagyunk kénytelenek kitölteni az üresség harsogó némaságát. Néhányan csendben is maradhatunk

∗

A világirodalom tele van nagy szerelmekkel. Egy baj van csupán: a főhősöknek vagy el kellett válniuk, vagy – legalább egyikük - idő előtt meghalt. Ezek szerint nincs remény

∗

Mindig tudok örülni egy új nap reggelének

∗

Legfőbb kérdésem: mit tennél, ha tudnád, ez földi léted utolsó napja?

∗

Alkottam ma valamit, vagy csak eltöltöttem egy napot? Hányszor tudsz pozitív választ adni erre a kérdésre?

∗

Hogy miként éled le életed, nagyban befolyásolja, kikkel veszed körül magad. Biztos, hogy jól választottál?

∗

Memóriánk szelektív. Jobbára azokat a pillanatokat jegyezzük meg, amikor nekünk volt igazunk. Szerencsére ez mindig így van

∗

Mások általában azokat a hibáinkat veszik észre, amik szerintünk a legjelentéktelenebbek

∗

Kicsinyesség: életfukarság

∗

Néha jobb két végén égetni a gyertyát, mint sötétben lenni az idők végezetéig

∗

Szívesebben emlékezem tartalmas percekre, mint unalmas órákra

∗

Gyermekkoromban különleges embernek képzeltem magam. De már elmúlt

∗

Ha valakinek nem tudsz megbocsájtani, képzeld őt védtelen kisgyermekként, aki valaha volt. Ha ezek után sem megy, benned van a hiba

∗

Van Isten! Monty Python egy bokszmeccsel eldöntötte

∗

Esti imám: hálát adok a Sorsnak, hogy ma is szerethettem másokat

∗

Csak az abszolút igazságok keresésével foglalkozom. (Remélem legalább egyet találok)

∗

A felhők fölött mindig süt a Nap

 ∗

--------

"Mit érdekel a mások véleménye?"

Elolvastam ma egy könyvet*  Richard P. Feynman** tollából. A könyv végén, a sok-sok érdekes írás után egy afféle hitvallással fejezi be az író a művet: ebből a dolgozatból ragadtam ki néhány sort. Az írás a "Mit ér a tudomány" címet viseli.

„A tudós sok tapasztalatot szerez a tudatlanság, a kételkedés, a bizonytalanság területén, és ez a tapasztalat, úgy hiszem, nagy jelentőségű. Amikor a tudós nem ismeri a választ a kérdésére, akkor tudatlan. Ha már megsejti, hogy mi lehet az eredmény, olyankor bizonytalan. És amikor már teljesen, sőt fenemód biztos abban, hogy mi lesz az eredmény, akkor is van benne némi kétely. Bebizonyosodott, hogy a fejlődés szempontjából rendkívül fontos felismerni a tudatlanságunkat, és teret hagyni a kételkedésnek. A tudományos ismeretek tára valójában változó bizonyosságú állítások tömege – némelyik nagyon bizonytalan, némelyik majdnem biztos, de abszolút bizonyosság egyik mögött sincs.

         Mi, tudósok ehhez hozzászoktunk már. Elfogadjuk, hogy a bizonytalanság összefér a tudással, a nem tudás az élettel. Mégsem tudom, hogy mindenki tisztában van-e ennek az igazságával. A kételkedéshez való jogunk a tudomány korai időszakában a tekintély elleni harcból született. Mélyreható és ádáz harc volt ez: legyen szabad kérdeznünk – legyen szabad kételkednünk – hadd legyünk bizonytalanok. Szerintem fontos, hogy ne felejtsük el ezt a küzdelmet, mert akkor esetleg azt is elveszíthetjük, amit megnyertünk. Ebben rejlik a társadalom iránti felelősség.

         Mindnyájan elszomorodunk, ha arra gondolunk, milyen csodálatos lehetőségek birtokában van az emberiság, és ahhoz képest milyen keveset sikerült elérnie. Az emberek újra meg újra arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal előbbre is tarthatnánk. A régiek látomásaikban a jövőről álmodtak. Mi, akik az ő jövőjükben élünk, azt látjuk, hogy az álmaikat bizonyos téren túlszárnyaltuk, de sok tekintetben álmok maradtak. A jövőre vonatkozó mai remények java része még a múltból maradt ránk.

         Valaha úgy vélték, hogy a lehetőségeink azért nem fejlődtek ki, mert az emberek többsége tudatlan volt. Az általános közoktatás korában mindenkiből Voltaire lehetne?

         A rossz legaláb olyan hatékonyan tanítható, mint a jó. Az oktatás hatalmas erő, de rosszra és jóra egyaránt felhasználható.

         Az országok közötti kommunikáció előmozdítja a megértést – mondta egy másik álom. A kommunikáció gépezetei azonban manipulálhatók. Igazságot és hazugságot egyaránt lehet kommunikálni. A kommunikáció is hatalmas erő, de ez is egyaránt használható jóra és rosszra.

         Az alkalmazott tudományoknak legalább az anyagi problémák alól fel kell szabadítaniuk az embereket. Az orvostudomány féken tartja a betegségeket. Az egyenleg itt egyértelműen a jó oldalára látszik billenni. Csakhogy ma is vannak, akik nagy türelemmel munkálkodnak azon, hogy holnapra új járványokat és mérgeket állítsanak elő hadászati célokra.

         A háborút szinte mindenki gyűlöli. Ma is a béke az álmunk. Az ember békében tudja leginkább kibontakoztatni óriási lehetőségeit. De lehet, hogy valamikor a jövőben felismeri: a béke lehet jó is, rossz is. Lehet, hogy a békében az emberek unalomból nyúlnak az italhoz. Akkor meg az ital lesz a legnagyobb probléma amely elválasztja az embert mindattól, ami szerinte a képességei alapján megilleti.

         Világos: a béke óriási erő – csakúgy, mint a józanság, az anyagi jólét, a kommunikáció, az oktatás, a becsületesség és a gondolkodók többi álma. Ma már többet tarunk ellenőrzésünk alatt ezekből az erőkből, mint őseink. És talán kicsit jobban is sikerül nekünk, mint közülük legtöbbnek. De tétova kis eredményeink eltörpülnek amellett, amire képesnek kellene lennünk.

         Miért van ez? Miért nem tudjuk legyőzni önmagunkat?

         Azért, mert azt tapasztaljuk, hogy még a legnagyobb erőkhöz és képességekhez sem tartozik egyértelmű használati útmutatás. Egy példa: a fizikai világ működéséről felhalmozott óriási tudásanyagunk csak arról győzi meg az embert, hogy ez a működés értelmetlen. A természettudományok nem tanítanak meg arra, hogy mi jó, mi rossz.

         Az emberek múltunk minden korszakában igyekeztek megfejteni az élet értelmét. Felismerték, hogy ha cselekedeteinknek valamilyen irányt vagy célt lehetne szabni, óriási emberi erők szabadulnának fel. Ezért hát nagyon sok válasz született az élet értelmének kérdésére. Csakhogy a válaszok sokfélék voltak, és egyik válasz támogatói elszörnyülködve tekintettek a másik híveinek tetteire – elszörnyedve, mert más nézőpontból szemlélve azok az emberiség hatalmas lehetőségeit hamis és kilátástalan zsákutcába irányítják. Valójában éppen a tévhitek nyomán bekövetkezett szörnyűségek története ébresztette rá a filozófusokat az ember látszólag határtalan, csodálatos lehetőségeire. Az álom az marad, hogy megtaláljuk a továbbvezető utat.

         Mi hát az értelme ennek az egésznek? Mi olyat mondhatunk, ami szétoszlatja a létezés titokzatosságát?

         Ha számításba veszünk mindent – nemcsak azt, amit az őseink tudtak, hanem azt is, amit már mi tudunk, de ők még nem –, akkor, azt hiszem, őszintén be kell ismerjük: fogalmunk sincs róla.

         Ám ha ezt elismerjük, talán megtaláltuk a továbbvezető utat.

Nem új gondolat ez: a felvilágosodás korában keletkezett. Ez a filozófia vezérelte azokat, akik megteremtették a demokráciát, amelyben élünk. A felismerés, hogy igazából senki sem tudja, miként kell kormányozni, elvezetett a gondolathoz, hogy teremtsünk egy olyan rendszert, amelyben új gondolatokat lehet kifejleszteni, kipróbálni, ha kell, kihajítani, helyet teremtve újabb gondolatoknak – egy próbálkozásoknak és tévedéseknek is teret engedő rendszert. Ez a módszer annak a ténynek volt köszönhető, hogy a természettudományok a 18. század végén már sikerekkel kecsegtető vállalkozásoknak bizonyultak. A társadalmi felelősséget érző emberek számára már akkor világos volt, hogy a lehetőségeket nyitva is lehet hagyni, hogy a kétely és a vita elengedhetetlen az ismeretlen felé tartó folyamatban. Ha olyan problémát kívánunk megoldani, amelyet még sohasem oldott meg senki, akkor az ismeretlenre nyíló ajtót tárva-nyitva kell hagynunk.

Még az elején járunk az emberiség történetének. Érthető, hogy problémákkal küszködünk. A jövő azonban még sok tízezer évből áll. A mi felelősségünk, hogy tegyünk meg mindent, amit csak lehet, tanuljunk meg mindent, amit csak lehet, javítsunk a megoldásokon, és adjuk őket tovább. Az is a mi felelősségünk, hogy a jövő embereinek szabad kezük legyen. Az emberiség hebehurgya ifjúságában olyan súlyos hibákat is elkövethetünk, amelyek hosszú időre visszafoghatják fejlődésünket. Ezt tesszük akkor is, ha ifjonti tudatlanságunkban kijelentjük, hogy máris kezünkben vannak a válaszok. Ha elfojtjuk a vitákat és a kritikát, kijelentve: „Itt a válasz, barátaim, ez itt az ember megváltása!”, azzal hosszú időre a tekintély béklyójába verjük az emberiséget, mert határait a jelenlegi képzelőerőnk fogja megszabni. Oly sokszor történt már ez.

A mi felelősségünk, tudósoké, akik tisztában vagyunk vele, milyen hatalmas fejlődés származik a tudatlanság egészséges felfogásából, és ez a fejlődés a gondolat szabadságának gyümölcse, egyszóval a mi felelősségünk, hogy hirdessük e szabadság értékét. Megtanítsuk, hogy a kételytől nem félni kell, ellenkezőleg: üdvözöljük, és vitassuk meg azt. A mi felelősségünk megkövetelni ezt a szabadságot, mert az eljövendő nemzedékeknek tartozunk vele.” 

                                    

                                   (Az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának 1955. évi őszi ülésszakán elhangzott beszéd)

* Richard P. Feynman: „Mit érdekel a mások véleménye?” Park Könyvkiadó

**Richard P. Feynman (1918-1988) a 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai fizikusa. 1954-ben Albert Einstein díjjal tüntették ki, 1965-ben fizikai Nobel-díjat kapott.

Artúr Király hátast dobna

“Bámulatos, hol tart már a tudomány” – mondaná Artúr Király a Gyalog Galoppban, ha lenne mobiltelefonja, és egy megfelelő programmal be tudná olvasni a lenti képet! Egy próbát mindenképp megér :)

Minden és mindenki egy (Richard Bach után szabadon)

CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!!!

Az alcím egy kis magyarázatra szorul: néhány barátomnak már meséltem az élményeimről, és volt olyan visszajelzés ami miatt azt mondom, csak az olvassa el ezt a posztot, aki meditált már azon, hogy vajon mit is keresünk ezen a világon.

Akinek ez még nem jött el az életében, vagy hülyeségnek tartja, vagy csak egyszerűen fárasztja a dolog, nyugodtan lépjen tovább. Tényleg komolyan gondolom, hogy nem akarok senkire semmit ráerőltetni – pont az a szép az olvasásban, hogy ami nem tetszik, nyugodtan ki lehet hagyni.

Ezek után gondold meg jól kedves olvasó, hogy nem szórakoztatnád-e inkább magad valami könnyed olvasmánnyal, vagy néznéd meg a TV-ben az aktuális sorozat soron következő részét..

Nos tehát, elszántak utánam!

2009 tavaszán értesültem arról, hogy valamikor július végén - augusztus elején egy vidéki városban szerveznek egy 10 napos elvonulást. Az eseménynek „Csend Tábor” a hivatalos megnevezése, és mint gondolhatod a cím ebben az esetben eléggé beszédes. Nagyon nem mehetek bele a részletek leírásába, egyrészt mert nem a FORMÁRÓL fogok most leírást adni, hanem arról a TARTALOMRÓL, amit számomra nyújtott, másrészt pedig a tábor tematikája jogvédett, így nem is írhatok róla. Harmadik okom, amiért nem írok a formáról részletesebben, hogy Te, aki esetleg még nem vettél részt ilyen elvonuláson, valószínűleg nem is tudnád értelmezni az eseményeket, hiszen saját magadnak még nem volt hasonló TAPASZTALATOD. Negyedik okom pedig az: ha már voltál, akkor Neked erről legalább annyi tudomásod van, mint nekem. Ha nem több...

Annyit elmondhatok talán, hogy a név ebben az esetben PONTOSAN fedte a valóságot, ugyanis a tábor 8+ napja teljes némaságban telt el. Annyira némán, hogy még az étkezőben a konyhások, akik az ételt adták, sem szólhattak hozzánk, és természetesen mi sem hozzájuk. Mindenfajta kommunikáció tiltott: se telefon, se TV, se rádió, se zenehallgatás, sem újságolvasás. De még csak mutogatás sem, sőt a szemkontaktus is kerülendő volt. És ha most értetlenül csóválod a fejed, hát gondold végig, mikor tudsz IGAZÁBÓL a külvilágból-külvilágtól (és itt ne csak fizikai értelemben gondolj a külvilágra, hanem mindenfajta külső, feléd, vagy felőled irányuló kommunikációra is) elvonulni, ha nem akkor, ha MINDEN zajt, ami kívülről jön kizársz. Azért, hogy végre egyszer TELJESEN magad legyél. CSAK magad, és semmi/senki más.

Természetesen semmi sem kötelező; én sem, és mások sem azért mentek Csend Táborba mert ezeket a szabályokat ne tudták volna előre. PONT azért mentünk, mert tudtuk, hogy ez lesz. Aki már korábban is volt már nemcsak tudta, hanem át is élte – számukra nem volt újdonság olyan értelemben, hogy a tapasztalat tudása, a megélés már mögöttük volt. Nekem viszont ez volt az első olyan alkalom egész eddigi, a tudatosság felé tartó utamon, amikor ennyi időre teljesen kivonultam a világból. Nem emlékszem, hogy valaha is két-három napnál többet ne beszéltem volna, azt is csak akkor, amikor még ifjúkorom nyarain külföldre utaztam szerencsét próbálni, mint utcazenész. De egészen más nem beszélni mert nincs kivel, mint MINDENFAJTA kommunikációt megszakítani. Csak gondolj bele mennyi információ ér napról-napra, percről-percre,  ami folyamatosan éri az agyadat: szinte rád borul az egész világ, amiből nem tudod kivonni magad. Talán csak akkor (de ebben sem vagyok annyira biztos), amikor az igazak álmát alszod.

• Annyit azért hadd meséljek magamról – csak hogy értsd a dilemmámat, miért tartott két hónapig, mire végleg elhatároztam magam –, hogy szerintem rólam lehetne mintázni a „Technikai Kütyük Feltétlen Imádója” szobrát. A fegyvertáramban megtalálható az aktuális legokosabb telefon, ami persze internetezésre, sokmegapixeles kép és videó készítésére, zene hallgatásra, feliratos mozifilm lejátszására, és természetesen még navigálásra is alkalmas. Rendszeresen küldök képüzeneteket, vagy éppen aktuális helyzetemről információt a barátaimnak. A szöveges üzenet nálam a mindennapi élet nélkülözhetetlen eleme – laptop, asztali számítógép, félprofi digitális fényképező, hifitorony, videókamera, mind az eszköztáram részei, csak, hogy a lényegesebb kütyüket említsem (itt kérlek meg kedves – mások javainak eltulajdonításával hivatásszerűen foglalkozó – embertársam, hogy légy szíves ezt a felsorolást most kivételesen ne kihívásként éld meg!). Naponta többször olvasom on-line a híreket, etetem a közel kilenc éves virtuális tevémet, néha megnézem a híradót, e-maileket napi szinten több tizet olvasok és írok, futáshoz pedig távolság, kalória, és sebességszámításra, valamint több ezer zeneszám tárolására alkalmas zenelejátszót viszek magammal. Ebből talán láthatod, hogy ezekről lemondani majd’ tíz teljes napra, szinte a testi kínzással volt egyenértékű nekem.

Elkezdődött hát az első nap abból a tízből, ami addigi hétköznapjaim teljes feladását jelentette. A délelőtti „nem-beszéléssel” nem volt semmi bajom. Reggel, felkelés után amúgy sem vagyok bőbeszédű, még hatással van rám talán az álmom, amire általában nem emlékszem, vagy csak a szervezetemnek kell több idő a munkába lendüléshez, nem tudom. De az biztos, hogy ilyenkor szeretek csendben lenni. Nem szoktam a reggeleket túl sietősre venni, a reggeli kávé mellé általában még egy kis olvasás belefér – ilyenkor tudok időt szánni az elmém pallérozására. Amire legalább annyira szükségem van, mint másnak az első étkezésre. Nálam ezt az olvasás helyettesíti. Utána általában gyümölcs jön – délelőtt valahogy nem bírom a száraz étkeket, és nekem a gyümölcsön kívül minden más annak számít. El nem tudom képzelni a full english breakfast-et tükörtojással, kolbásszal, sonkával gombával, toasttal, és paradicsommal. Amúgy a paradicsomot imádom, de reggelre legfeljebb valami jó lédús és édes gyümölcsöt tudok elképzelni – a banán is csak kivételes alkalmakkor jöhet: ha nincs más otthon.

Délig még minden rendben is volt – lezajlott az ebéd, és tudtam, hogy a legközelebbi étkezés este hatkor lesz. Valahogy elfoglalom majd magam. A tábor területe még ismeretlen volt, kapóra jött az alkalom, hogy feltérképezzem. Aztán néhány óra múlva, ahogy csak bambultam ki a fejemből egy megtermett tölgyfa alatt ülve, hirtelen rámtört a kétségbeesés. Úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Talán egyszer volt ilyen érzésem életemben, amikor katonaság után ott álltam üres kézzel a Nagybetűs Élet kapujában egy árva picula nélkül, úgy hogy semmi, de semmi lehetőségét nem láttam, hogyan fogom a következő kilenc hónapot túlélni. Zenetanári diplomával január végén az álláskeresés enyhén szólva is kilátástalannak tűnt, és hát állás nélkül, pénz nélkül hónapokat kibírni... Csak a csoda menthetett volna meg. Persze aztán nem történt csoda, de ez egy más történet.

Tehát ott ültem a tölgyfa alatt és elöntötte az elmémet a kétségbeesés – dübörgött a vér a dobhártyáimon, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Egyre csak az a kérdés járt az eszemben: „mit fogok kezdeni tíz napig magammal, hiszen még az első nap felén is alig haladtuk túl???” „MIT FOGOK KEZDENI MAGAMMAL???”

Eltartott vagy jó tíz percig a kétségbeesés, de mivel még ÓRA SEM LEHETETT nálunk, hát ezt inkább csak egy erős saccnak vedd. Az elme képes a szép dolgokat egy másodpercnyi időbe sűríteni, a rosszakat viszont úgy érzékeli, mintha az idő ólomlábakon járna...

Aztán felülkerekedett a józan ész, és mintha csak egy számítógép lenne a fejemben az agyam helyén, elkezdtem tisztán, lépésről-lépésre áttekinteni a helyzetemet. Azt már tudtam, hogy a délelőttökkel nem lesz baj, fél napig biztosan nem fogok megőrülni. Az ebédet jól el tudom húzni, majd legfeljebb minden falatot vagy hatvanszor megrágok. Úgyis az lenne az egészséges, ha a gyomorba már a lehető legjobban előkészített, pépes étel kerülne, mert mint azt jól tudjuk az emésztés már a szájban, a nyál keveredésével megkezdődik. Itt is nyertem már vagy egy órát! A vacsora hatkor kezdődik, tehát már csak öt órát kell valahogy kibekkelnem. Ezt felosztottam több részre: ebéd után iszom egy kávét (negyed óra), aztán kifekszem a napra (25-25 perc a két oldal). Aztán jön egy kis séta, majd egy jó óra torna: felülések, lazító, nyújtó gyakorlatok. Utána pici mozgás, séta, nézelődés, hidratálás (sok folyadékot kell inni a meleg miatt). Aztán megint egy kis napozás, és torna, és mászkálás. Vacsora csak finoman, szépen komótosan, megrágva minden falatot jó alaposan, ezzel is elmegy megint egy jó háromnegyed óra. Aztán egy kis sziesztázás, mert este jön a fő fogás: fél-egy óra futás. Futás után nyújtás-lazítás, hidratálás, majd fürdés. Este pedig a gyönyörű, csillagos égbolt bambulása. Alvás kint a szabadban szivacson, hálózsákban, jól befújva szúnyogriasztóval. Mert a szúnyognál kevés KELLEMETLENEBB élőlény létezik. Gonoszabb, veszélyesebb, fájdalmasabb ezernyi, de kellemetlenebb nem hiszem, hogy sok. Mert aludni nem hagy. Szerintem szúnyoggal sokkal hatékonyabban lehetne embereket kínozni, mint egyéb furmányos eszközzel. Elég csak hagyni, hogy döngicséljen a füledbe éjjel, és néha jól megszúrjon. Garantált a kínszenvedés.

De persze gondolhatod, hogy nem azért vonul el valaki 10 napra a külvilágtól, hogy be tudja osztani az idejét étkezés és sport között. TERMÉSZETESEN nem erről szólt nekem sem, de az én agyam KERETEK közt tud működni. Amint felismertem, hogy nem egyben kell látnom az egész időintervallumot, hanem belátható szakaszokra tudtam osztani az IDŐT, elöntött egyfajta megkönnyebbülés, és immár TUDTAM, hogy ki fogom bírni ép ésszel a verbális elzártságot. Mert eleddig az ellenkezője is ott volt az opciós listán...

A tábor egyébként a FIGYELEMRŐL szól. Arról, hogy legyen egy viszonylag jól körülhatárolt, és a világ zajától kellően elzárt helyed és megfelelő mennyiségű időd gyakorolni a figyelmet. Erről bővebben egyébként több könyvben is olvashatsz, én A. J. Christian „Mit keresett Isten a nappalimban” c. Könyvét ajánlom Neked, ha el akarsz merülni jobban a témában.

A napok pedig csak mentek egymás után, minden nap más és más megfigyelni való volt. Ezek részletezésébe most a korábban említett okok miatt nem mehetek bele, de annyit mondhatok, hogy a kezdeti félelmeket felváltotta az érdeklődés, majd később a tapasztalás vágya. Vagy inkább a kíváncsiság? Igen, talán egyfajta kíváncsiság ütötte fel a fejét bennem, de ebből sem az a fajta, amikor nagyon tudni akarsz valamit – mi lesz a születésnapi ajándékod, vagy milyen lesz a szálloda amit hónapokkal korábban lefoglaltál a tengerparti nyaraláshoz. Inkább csak valami érdeklődő várakozás, amikor nincsenek elvárásaid: nem képzelsz el előre semmit, csak vagy, és befogadod a dolgokat. Olyannak, amilyennek adják magukat és ennek örülsz. Nem annak, hogy beteljesítették, amire vártál, egyszerűen csak annak, hogy VANnak. Vannak zajok, amiket megfigyelsz. Aztán később már nemcsak megfigyeled, hanem hagyod, hogy magukkal ragadjanak. Vannak élőlények: fák, fű, bokrok, rovarok, virágok, vannak érzetek: illatok, ízek, szagok, színek, formák, hangok, vannak érzések, vannak gondolatok, vannak érzelmek, van föld, és levegő, és szél, és napsütés, eső, kabócák, és baglyok, kakukk, és feketerigó, erdei pinty, és tücsök, Nap és Hold, és felhők, és fény és sötétség, és árnyék, és nedvesség, és ezernyi minden, amit a nagyvilág rohanásában szinte észre sem veszünk.

Hányszor gondolkodsz el azon, mekkora kincs, hogy van lábad. Talán tudomást sem veszel róla, amíg meg nem fájdul egy hosszú, átrohangászott nap után. Vagy hogy van kezed. Vagy éppen arról veszel-e tudomást, milyen szerencsés vagy, hogy látsz! Minden nap felkelsz, teszed a dolgaidat, de vajon eszedbe jut-e, hogy mindezt egy elképesztően bonyolult, ugyanakkor sokszor elképesztően bután figyelmen kívül hagyott rendszernek, a saját testednek köszönheted? Valamikor biztosan tanultad, hogyan működik egy-egy szerved, de vajon elgondolkodsz-e azon, hogy amikor például dohányzol hogyan befolyásolod ezt a hihetetlenül összetett és bonyolult rendszert? Vajon eszedbe jut-e egy hétfogásos vacsora közben, hogy amit megeszel, a tested azzá válik, hiszen annak az ételnek az alkotóelemeit fogja magába beépíteni. És nem mindegy, hogy mennyit, és főleg milyen minőségben.

Arra gondolsz-e napközben, amikor csak ülsz az íróasztalod előtt, vagy épp fizikai munkát végzel, hogy az ebédre elfogyasztott ételben lévő tartósítószereket hogyan tudja a májad kiválasztani és semlegesíteni, vagy éppen a kólában oldott cukorral mit kezd a hasnyálmitrigyed? Vagy a víz, amelyet iszol, és olyan palackban szállítják, amiből hő és fény hatására rákkeltő anyagok szabadulnak ki, hogyan mossa át minden sejtedet?

• Egyszer olvastam egy kínai tanmesét, ami így szólt: Kérdezi a tanítvány az öreg mestert, miért van az,     hogy annyi baj és gond, és boldogtalanság van az életben? A mester erre így válaszolt: Amikor fekszetek, már ültök. Amikor ültök, már álltok, amikor álltok, már mentek. Az elmétek soha nem arra gondol, amit éppen tesztek, mindig már a következő lépésen gondolkodik, ezért nem élitek az életeteket, mert mindig a jövőben vagytok. És mivel a jövő nincs, ezért Ti soha nem éltek igazán. Attól féltek, hogy mi lesz, és ezért az egyetlen valóságos pillanatot feláldozzátok a rettegés oltárán.

És csak jöttek a gondolatok, és az érzések. Először minden csak ömlött rám zavarosan, tele volt a fejem kavargó összevisszasággal. Olyan gondolatokkal, amik nap-mint nap foglalkoztattak. Olyan gondolatokkal, amiket fel sem ismersz, amikor nagy a zaj körülötted, és mindig van valami amit csinálnod kell. Mert miről is szól a mi világunk? Tegyél, cselekedj, fogyassz, dolgozz, éld a vágyaidat, vásárolj, termelj, vond az igát, taníttasd a gyereked, teremtsd meg a mindennapi betevődet, ruházkodj, légy divatos, legyél fiatalos, láttasd magad, legyél több, mint a többiek, hívd fel magadra a figyelmet, add el magad, nyomulj, győzz, felelj meg a kihívásoknak, légy nemzeti, légy érzékeny, versenyezz. De nézd meg, ezek az elvárások nem belőled fakadnak. Nagy többségüket a környezeted aggatja rád. Harsog a médiából, hogy milyenné kell válnod ahhoz, hogy a többiek felett légy. Több legyél, mint mások, ha mással nem, hát a TV-d képernyőjének az átmérőjével, vagy az autód nagyságával.

Közben meg eszedbe sem jut, hogy a sok bába közt elvész a gyermek. Épp csak arra nem figyelsz, ami igazán lényeges. A jövőtől való félelmeid meggátolnak abban, hogy megéld a jelenedet. Az egyetlen VALÓSÁGOS pillanatodat. Mert nincs azzal semmi baj, ha rajongsz a legújabb, legszebb, legkényelmesebb, legbiztonságosabb, vagy épp a leggyorsabb autóért. De akkor már érdemes elgondolkodnod, hogy talán nem annyira egészséges ez a vonzalmad, ha semmi másról nem lehet veled beszélgetni, mint az autókról. Vagy épp a cipőkről, és a ruházkodásról, vagy arról, hogy ki-kivel csalta meg a férjét, vagy a feleségét, vagy ki, milyen partit adott a múlt héten, és ott hány fogásos volt a vacsora.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, néha – igaz, hogy csak a pillanat tört részére – hirtelen elcsendesedett minden és abbamaradt az állandó kattogás. Napról napra lassult a pörgés, és néha egy-egy gondolat, vagy egy érzés már nemcsak pillanatokra bukkant föl, hogy aztán hirtelen átadja a helyét egy másiknak, majd egy harmadiknak, majd az ezrediknek és így tovább, hanem sikerült teljes intenzitásában megérezni, vagy belemerülni, és aztán hagyni, hogy szépen szétfoszlódjék, mint a felhőpamacs a nyári égbolton, hogy aztán valami más forma alakuljon ki belőle. Kezdett átjárni a nyugalom. Az egész testem lelassult. Az élmények egyre intenzívebbek lettek és a gondolatok néha úgy jöttek elő, mintha nem is az én elmémben születnének, meg, hanem egy időkapun szívárognának át egy másik dimenzióból.

Egyik nap pont az Életről elmélkedtem. Nem arról az életről, amiben a hétköznapi életemet éltem, sőt nem is az élet, az életem értelméről. Az Életről, ami minden élőlényt átlényegít. Ami a kézzelfogható, tehetetlen matériából spirituális valóságot teremt. Mert, ha az anyagot visszabontjuk elemi részekre, akkor előbb utóbb olyan határokba ütközünk, ami nem ad magyarázatot arra, hogy mitől nyílik ki a hóvirág minden tavasszal, vagy épp miért tetszik meg az a szőke, kékszemű lány, és miért taszít valami miatt az egyébként jóképű, sármos középkorú világfi. Mi az a megfoghatatlan valami, ami különbséget tesz a rothadó anyag, és a viruló szépség között?

Ahogy átadtam magam ennek az érzésnek, egyszer csak azt tapasztaltam, hogy az Élet mindenben ott van. Az Élet halhatatlan, és mivel nem tud meghalni ezért születnie sem kell, és mivel nem születik meg, ezért meghalni sem tud. És mivel minden élőben ott az Élet, és az Élet van minden élőlényben, ezért mindannyian az Élet részei vagyunk. Mindannyian mi, akik a Föld nevű bolygón élünk: emberek, állatok, növények, rovarok, csúnyák és szépek, hasznosak és haszontalanok, jók és rosszak, kedvesek, és kedvetlenek, vidámak, és szomorúak, agresszívok, és tehetelenek. Mindenki, nemtől, fajtól, vallástól, formától, színtől, szagtól, tehetségtől függetlenül az ÉLET megnyilvánulásai vagyunk. Azé az Életé, aki nem tesz különbséget a „gyermekei” között: egyformán szereti a tudós elmét, és az óceán mélyén élő egysejtűt, az égig érő sudár fát, és a földben lakó rágcsálót, a madarakat, és a hangyákat, a pókot, és a gyomnövényt. Számára minden egyforma, mert maga az Élet. És az Életnek teljesen mindegy, hogy az emberi faj túléli-e a következő néhány évtizedet, vagy megsemmisíti önmagát, mert az Élet élni fog továbbra is, csak legfeljebb más formákban. Állatban, növényben, rovarban, vagy ki tudja milyen létformában. De élni fog tovább. Legfeljebb mi nem leszünk itt, hogy mindezt dokumentáljuk. De ez sem baj, mert dokumentálásra is csak nekünk, embereknek van szükségünk.

Ahogy megszállt ez az érzés, egészen más megvilágításban néztem a környezetemre. Már tudtam, hogy nem kell, hogy minden élőlény az általam elvárt viselkedési formákkal rendelkezzen. Nem kell, hogy a szúnyog ne csípjen, hiszen ő így éli meg saját magát. Vagy a bagolyhuhogás sem fog bosszantani, amikor szeretnék csendben elaludni, mert a bagolyban is az Élet nyilvánul meg, ahogy bennem is. És mivel mindannyiunkban a legfontosabb, a leglényegesebb elemünk közös, ezért...

Ezért rokonai vagyunk egymásnak. Igen, mindannyian rokonai vagyunk egymásnak. Mi emberek testvérei vagyunk a „fejletlenebb” emlősöknek, de nemcsak nekik, hanem MINDEN állatnak és növénynek és rovarnak. Mindenkinek a testvérei vagyunk, minden ÉLŐNEK.

Mi, emberek vagyunk a felelősek a bolygónkon élő minden élőlényért. Nem azért, mert mi vagyunk a legfejlettebb életforma. Mert mi számít legfejlettebbnek? Minden csak viszonyítás kérdése... Viszont mi tudjuk a leginkább megváltoztatni a környezetünket. Akár annyira is, hogy sok más létforma számára élhetetlenné tegyük. És vegyük észre: amellett, hogy az Élet megnyilvánulásai vagyunk, egyben az Élet számára a legnagyobb veszélyt is jelentjük. Éppen ezért sokkal nagyobb a felelősségünk, mint bárki másnak ezen a bolygón. Nagyobb a felelősségünk, de az intelligenciánk miatt talán jobban élvezhetjük mindazt az örömöt is, amit az összes élőlénnyel való rokonságunk jelent. Mert egészen máshogy nézed annak a lénynek a felcseperedését, vagy épp a kibontakozását, aki a „véredből” van.

Egyszer valakivel beszélgettem arról, hogy milyen az, amikor az ember csak úgy boldog. Mert lássuk be, hajlamosak vagyunk a boldogságot sokszor valami, vagy valaki mástól függővé tenni. De erről már sokan, sok helyütt írtak. Itt most csak azért jött elő megint a gondolat, mert én a saját életemben itt fedeztem fel azt a fajta belülről jövő boldogságot, amit eddig csak néha, leginkább öntudatlan pillanataimban tapasztaltam meg. Például egy koncerten. Vagy egy jó beszélgetés közben. Vagy egy szerelmes pillanatban, vagy épp egy gyönyörű napfelkeltében. De amikor a testvériségnek ezt a különös érzését átéltem akkor újra átjárt a boldogság. És azóta elég csak arra gondolnom, hogy az egész világ, és annak minden lakója a részem és én is a részük vagyok, és mindannyian az Élet egy-egy piciny részei vagyunk, akkor ez az érzés újra eltölt. Már tudom, hogy van egy részem, ami mindig volt, és mindig is lesz, mert most is rám mosolyog minden virágban, és minden gyermek arcában. Minden testrészemben, minden sejtemben, és minden dalban, minden tücsökciripelésben, minden gyönyörű nőben és minden egyes napfényes reggelben.

Remélem egyszer Te is megérted miről beszélek, és reggel, amikor a tükörbe nézel eszedbe jut, hogy az Élet öröme csak egy kéznyújtásnyira van Tőled. Csupán Rajtad áll, megragadod-e.