A PRÓFÉTA

Mára két rövidke idézet jutott Kahlil Gibran, A Próféta c. művéből.
Az első a szeretetről szól:

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:
Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt.
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek a szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.


Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésetek segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.


Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.


Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket és elmentek a szeretet szérűjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.


A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem is vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.


Amikor szerettek, ne mondjátok: „Isten a szívemben lakik“; mondjátok azt: „Isten szívében lakom“.
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.


A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dícsérje.

A második a gyermekekről:

És egy asszony, aki a mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről. 

És ő így szólt: 

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. 

ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. 

Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. 

Mert nekik saját gondolataik vannak. 

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. 

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. 

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. 

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban. 

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. 

Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. 

Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása; 

Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan. 

MI, MAGYAROK

Két aprócska történet jutott ma eszembe. Régen foglalkoztat a gondolat, amiről sokan írtak már - legutóbb Paul Lendvai könyvét olvastam e témában - de ez a kettő történet annyira jellemző ránk, Magyarokra, hogy úgy gondoltam megörökítem őket, mielőtt a hosszú évek köde elhomályosítja az emléküket.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést, amikor valami olyan esemény történt itt, Magyarországon,  amitől épeszű embernek a hátán is felállna a szőr, vagy egyszerűen el sem jutna még a gondolatáig sem, hogy ez lehetséges, hogy vajon hogyan is maradtunk mi életben itt, közép európa szívében? Mit keresünk mi, magyarok egyáltalán még a világ térképén? Amikor azt látom, hogy józan(nak tűnő) gondolkodású emberek úgy viselkednek egymással, hogy az "ember embernek farkasa" szófordulat szegény ordasra nézve sértő, amikor pozícióba került emberek úgy kezdenek viselkedni, mintha a pénzzel, vagy a hatalommal együtt az intelligenciát is bónuszként a fejükbe tömték volna, amikor olyanok, akiknek a köz javát kellene szolgálniuk úgy tesznek, mitha a "köz" csak a saját pénztárcájukat jelentené, amikor emberek, akik valaha szerették egymást, a megértés legcsekélyebb szándéka nélkül hadakoznak, vagy amikor azt látom, hogy ennek a szerencsétlen sorsú népnek a tagjai ahelyett, hogy egymást segítenék, még inkább eltapossák azt, aki esetleg segítségre szorulna, akkor néha csak nézek ki a fejemből, és azon mélázom, hogyan is jutott ide a világ... Talán a "dögöljön meg a szomszéd tehene" mondás is ránk lett kitalálva?

És mégis: ezer éve itt él ez a nép, körbefalazva idegen nemzetekkel, túlélve a széthúzást, intrikát, idegen urakat, királyokat, tatárjárást, az évszázados elnyomásokat, szétdarabolást, újkori gyűlölködést... És segítve egymáson, ha kell, feláldozva önmagát, nem sajnálva erőt, fáradságot, anyagi javakat. Egymást támogatva, átölelve, egymással megosztva örömöt, bánatot, egymással sírva és egymással vígadva...

Mi lehet ennek a kettősségnek az oka? Talán mi vagyunk az igazi kiválasztottak, akiknek mindent át kell vészelniük, hogy egyszer majd eljussanak végre a teremtő jobbjára, az őket megillető helyre? Vagy ezt is csak a bennem lévő "magyar gén" mondatja velem? Az a felsőbbrendűséget elhitető nemzettudat, mely túlélte az évszázadok megpróbáltatásait? Vagy igaza van Hamvasnak, és a mi földünk géniusza annyira egyedi, speciális és különleges? Talán azért éltük túl az ezer évet, ilyen megpróbáltatások és zsigerből jövő gyűlölet között, melyet még ma is meg lehet tapasztalni, ha a szomszédaink némelyikére pillantunk, mert olyanok vagyunk, mint a vadállatok, akik egymáson tanulják meg a túlélés művészetét...?

Nem tudom a választ, és talán soha senki nem fogja megfejteni. Talán egyszer úgy pusztul ki a világ, hogy soha nem derül ki, mi okozza ezt bennünk, magyarokban. De az az egy biztos: rajtunk kívül senki nem is kíváncsi rá.

Annyira jellemző erre a kettősségre ez a két pici történet, hogy muszáj leírnom. Szomorú, de rólunk szól. Ilyenek (is) vagyunk.

Ismerősöm mesélte - aki már harmincöt éve "nyugaton" él - a következőket: már egy ideje külföldön éltek és egyik nyáron elutaztak pihenni egy jól szituált tengerparti üdülőhelyre, ahol akkoriban nem volt jellemző a magyar szó. Egyik nap, amikor elment az egyik kis üzletbe bevásárolni, egy szalmakalapos, anyagi javakkal ránézésre bőkezűen eleresztett, idősebb hölgyre lett figyelmes, aki a boltban válogatott, és láthatóan segítségre szorult. Miután elhangzott pár magyar mondat is, az ismerős - gondolva, hogy segít a problémát megoldani az atyaleánynak - odalépett a hölgyhöz, feljánlva az idegen nyelv ismerete okán adódó segítségét. A hölgy az ismerőshöz fordult, tetőtől talpig végigmustrálta, majd lekezelően megkérdezte tőle: "hát maga meg hogyan jutott el ide?" Majd választ és segítséget sem várva elviharzott. Az ismerős úr pedig ott maradt a boltban leforrázva, és az értetlenségtől megkövülve. A történet folytatásában kiderült, hogy még egyszer összefutottak az üdülőhelyen, ahol az úr ráköszönt a hölgyre - felismerve benne az előző találkozásban megismert magyar asszonyságot -, de ő az arcát is félrefordítva tovább állt. Sajnos az eset nem volt egyedi, külföldre szakadt emberünk számtalanszor próbált segíteni rászorult hazánk fiainak, lányainak, de aztán észre kellett vennie, hogy a szándéka falakba ütközik. Azóta, ha magyar szót hall, inkább csöndben marad...

A másik történet velem esett meg, még siheder koromban, amikor a világjárás csak a kiválasztottaknak volt adomány. Nekem szerencsém volt, mert zenekarban játszottam - nem is akármilyenben: a mi úttörő zenekarunk akkoriban az ország egyik legelismertebb társulata volt -, és miután országos versenyt nyertünk, meghívást kaptunk Bulgáriába. Nekem - aki  ekkor az országhatárhoz legközelebb a komáromi dunapartnál voltam - feledhetetlen élmény volt átlépni egy idegen ország kapuját, és olyan tájakra kerülni, amire addig még álmomban sem mertem gondolni. Hazafelé jövet a hosszú és fáradságos buszos utunkat Kolozsváron, Romániában szakítottuk meg. A városban mindössze néhány órát tartózkodtunk, és nem is igen emlékszem belőle már semmire, de egy mozzanat máig bennem maradt, szinte bevésődött az elmémbe. A várost jártuk, mindenre rácsodálkozva: láttuk a sorokat az üzletek előtt, az üres pultokat, a rágóért, csokoládéért kunyeráló gyermekeket - akik észrevették a magyar rendszámot a buszunkon -, a szegénységet, és a nyomort. És ahogy ott tébláboltunk, egymás közt beszélgetve vidáman, és harsányan, egyszercsak egy megállapíthatatlan korú idős, fekete kendős, vászonzsákot cipelő, foghíjas nénike lépett oda hozzánk. Megérintette a kezem, mire én felé fordultam. Rám nézett a sötét szemeivel, melyek a sokat megélt, mélyen barázdált arcából a kendő takarása miatt alig-alig látszódtak ki és megkérdezte: Maguk magyarok? - Igen - válaszoltam neki csodálkozva, hogy én is magyar hangot hallok. - Az Isten áldja magukat - mondta könnyes szemekkel és elfúló hangon, és már tovább is lépett. Én pedig csak néztem, és néztem, ahogy az apró nénike távolodik a vállát lehúzó zsákot cipelve...

Mindkét történet szomorú. Az egyik ezért, a másik azért. De mennyire más a két szomorúság! Az egyiktől szégyenedben szomorodsz el, a másiktól a meghatottságtól és az együttérzéstől szorul össze a szíved.

Neked vannak hasonló történeteid?

MI KELL A NŐNEK?

(használati utasítás férfiaknak nőkhöz)

Megfigyeléseim egyike, hogy általában az embereket nem túl sok alapvető téma foglalkoztatja. Csak felsorolás képpen néhány: pénz (vagy megélhetés), munkahely (amibe beletartozik bizonyos szinten a hasznosság, az alkotás, a megbecsülés kérdésköre is), család (párkapcsolat, gyerekek, boldogság), egészség. Persze mindegyik témakört még külön-külön is lehetne boncolgatni akár a végtelenségig és bizonyára mindenkinek lenne még olyan kérdéskör, ami külön kategóriát is jelenthetne akár, de azt gondolom, hogy nagyjából ezzel a négy gondolattal az életünk nagy részét körül lehet írni.

Érdekes, hogy bizonyos témák igazából akkor kapnak reflektorfényt, ha - közgazdasági szakkifejezéssel élve - szűkösség mutatkozik az adott területen. Ez persze lehet virtuális is - gondoljunk csak az egészség témakörére - mert vagy azért van szűkösség, mert éppen betegek vagyunk (azaz hiányt szenvedünk egészségben), vagy pedig azért - és ezt értem virtuális szűkösség alatt -, mert félünk a betegségtől, ill. próbáljuk megőrizni az egészségünket, vagyis megpróbáljuk a betegséget elodázni (betegség alatt az egész-ség ellentétére gondolok, mint például az idős kor sem jelent minden esetben betegséget, de koránt sem beszélhetünk egész-ségről, amikor a csökkent vitalitásról van szó).

Természetesen lehet vitatkozni a fenti gondolatokról, hiszen itt is áll a blog mottója: nincsenek igazságok, csak valakinek az igazságai, amik természetesen az információk bővülésével még az adott személynél - jelen esetben nálam - is változhatnak. Balgaság lenne azt állítani, hogy amit gondolok az úgy van: magamnak is fenntartom a vélemény megváltoztathatóságának lehetőségét.

De térjünk vissza a poszt címéhez - ami egyébként egy nem túl mély mondanivalóval rendelkező amerikai tucatfilm (de itt sem kell a véleményemre hallgatni, ki-ki döntse el magának a megnézés után) címe -, de mint mindenben, azért ebben az alkotásban is vannak olyan motívumok, melyekből le lehet szűrni az életünkre vonatkozó és megfontolandó gondolatmintákat. Azon kívül - mint ahogyan a bevezetőben már említettem - sok olyan beszélgetésben volt már szerencsém részt venni, ami a témát járja körül. Hála istennek elmondhatom, hogy sok nőnemű baráttal rendelkezem, és talán emiatt a tény miatt merészeltem a témáról - hím létemre - gondolatkísérletet elkövetni. Női olvasóknak kifejezetten javasolt a kommentelés, márcsak azért is, mert szeretném az ismereteimet bővíteni, színesíteni más meglátásokkal, véleményekkel, gondolatokkal.

Azt gondolom, hogy mi, emberek, alapjában véve egyszerűen működünk. Van néhány olyan hajtóanyagunk, amit ha megkapunk, nagyon sokáig kiegyensúlyozottan, és boldogan tudunk eléldegélni. Mi, férfiak kicsit egyszerűbbek vagyunk: sör, autó, pénz, nő legyen (sorrend tetszőlegesen átrendezhető, sör helyett lehet más folyadék is), és akkor az alapvető szükségleteink nagyjából rendben vannak. Ám a nő és a női lélek tapasztalataim szerint ennél "némileg" cizelláltabb. A nő sokkal inkább érzelmi lény (ami véleményem szerint csodálandó adottság - persze csak akkor, ha nem határozza meg a lényét), mint a faragatlan, és durva férfilélek, és mint ilyen jóval érzékenyebb, és sokkal inkább lennének olyan igényei, melyeket a férfi nehezen tud értelmezni, vagy amiknek nehezen tud megfelelni. Már csak az adottságai miatt is. Szemléltetésnek talán hasonlítsunk össze egy Michelangelo szobrot mondjuk egy kubista alkotással.

(A "többet ér egy kép ezer szónál" szófordulat itt is találó lehet.)

Bármilyen habitusú, vagy személyiség típusba sorolható hölggyel - és az egészen fiatal lányokat is ideértem - találkoztam eddigi életem folyamán, meg merem kockáztatni, hogy a mégoly durvának tetsző, vagy manapság oly divatos karrierista, vagy vállaltan szingli típusú nők lelke mélyén is igazából egy királykisasszony, vagy inkább egy titkos Csipkerózsika szendereg, várva, hogy a herceg - aki, ha akár egy picivel is jóképűbb az ördögnél, már jó - csókot lehelve puha ajkaira, végre felébressze benne azt a Nőt, aki őt elbabusgathatja, anyatigrisként védelmezheti, vagy a szó legnemesebb értelmében kiszolgálhatja. Mert a Nők ilyenek - életelemük a szeretet, az adás és az (itt megint a nemes értelmében vett) önfeláldozás (nem véletlenül használtam nagy "N" betűt: Nő alatt azokat a hölgyeket, lányokat értem, akik egészséges családban nőttek fel, és nem alakítottak ki magukban férfias attitűdöt - mindenek feletti versenyszellem, törtetés, a biológiai "nő" szerep elnyomása).

A "mi kell a nőnek" kérdésre, ha le akarjuk egyszerűsíteni - és a darabos férfilélek számára is emészthetővé tenni - a választ, nagyon egyszerű sztereotípiákat kapunk, melyek némelyikét majd pár szóban kifejtem: szeretet, figyelem, megbecsülés, támogatás, kitartás, őszinteség, hűség és bizalom. A lista tetszőlegesen bővíthető, megint csak a - szerintem - legfontosabb és legátfogóbb általánosságokat szedtem csokorba.

A párkapcsolat részletes folyamatát, stádiumait már sokan leírták, így azzal nem is foglalkoznék, akit érdekel úgyis utána tud járni, vagy kielemezheti a saját tapasztalatait. Az én érdeklődésemet két momentum keltette föl, az egyik a társas kapcsolatok kialakulása, melyről már korábban egy mese keretében megpróbáltam az elképzeléseimet formába önteni, a másik része pedig az elhidegülés folyamata. Azt tapasztalom, hogy a két dolog lényegében nem választható el egymástól - az esetek jelentős részében már a párválasztás folyamán időzített bombák, rejtett aknák kerülnek az akkor még oly szépnek és rózsaszínnek tűnő álompár-élet fundamentumai közé. Később aztán, amikor a - korábban még holtomiglan-holtodiglan szerelmet fogadó - párocska a világháborúkat megszégyenítő csatajelenetek között találja magát, és jó esetben megpróbálja az okokat megkeresni, már régen elfelejtődött, hogy az alapoknál követtek el olyan hibákat, melyek magukban hordozták az óhatatlan sorskifejletet.

Igazából az esetek többségében nem is lehet egyik, vagy másik felet sem hibáztatni - az "én is követtem el hibákat, de te sem vagy makulátlan" szófordulat csak egy megszokás diktálta önfelmentés -, mert senki nem tehet arról, hogy már otthonról, gyerekkorunkból nem hozunk olyan viselkedés-, és gondolatmintákat magunkkal, melyek elkerülhetővé tennék párkapcsolataink kudarcait. A fiúgyerekek túlnyomó többsége nem tanul meg az érzelmeiről beszélni, és nem tanulja meg azt sem, hogy a Nő, az ellenkező nem képviselője bizony egy olyan finom "hangszer", aminek a megszólaltatásához a faragatlan, macsó férfikéz édeskevés. Honnan is tudná egy fiatalember, hogy miképpen ismerje meg leendő élete párját, ha alapvető eszközei hiányoznak ehhez a feladathoz: többek között még saját magát sem ismeri, nem tudja a céljait, nem tudja mit akar elérni az életében, és azt sem tudja, hogy igazából mire van szüksége, ha arra kerül a sor, hogy írja le, milyen tulajdonságok azok, melyeket egy nőben nagyra becsül, mi miatt tud felnézni egy nőre, mi az az értékrendszer, amelyre - mintegy Ariadné-fonalára - fel tudná fűzni kettejük közös életét.

Mert egy igazi lovagnak - és a férfi a Nő szemében először mindenképpen a hófehér paripán bevonuló méltóságteljes, és dicső herceg - legfőképpen azzal kellene tisztában lenni, hogy mit is akar. Nem véletlen volt a Delphoi jósda falára vésve az "ismerd meg önmagad" "varázsmondat". Az önismeret nélküli közös élet tervezése a "vak vezet világtalant" kategóriába tartozik. Reménykedni lehet: végül is bejöhet, mert a nagy számok törvénye itt is igaz.

Tehát egy rosszul sikerült kapcsolatban egyik vagy másik felet hibáztatni balgaság. Igazából senki sem hibázott, illetve ha hibáztak, akkor ezt azzal követték el, hogy olyan dolgokat nem tanultak meg, melyekre senki sem tanította meg őket, vagyis majdnemhogy esélyük sem volt jól cselekedni. Persze sok év tapasztalatával, és rengeteg odafigyeléssel, a "hibák"-ból való tanulással empirikus, azaz megfigyelési úton keresztül is el lehet jutni egy jó átlagos ön-, és társismereti szintre, de egy 3. X közepén járó, esetleg akár tíz éve együttélő, gyerekeket nevelő, de már elhidegült házaspárnak ez elég sovány vígasz.

Mint ahogyan a hangszerjáték megtanulása sem egyszeri folyamat, úgy a női lélekkel való "játék" is folyamatos gyakorlást, fejlesztést igényel (zenész barátaim tudnának arról mesélni, hogy egy hangszer mindennapi megszólalatatásához - ahhoz, hogy az a muzsikus számára is élvezhető legyen - napi több óra rendszeres gyakorlás kell). Mi, férfiak ott követjük el a legnagyobb hibát, hogy azt gondoljuk, ha a "préda" egyszer már csapdába esett, akkor további tennivaló nincs vele. Megvan a dögös csaj, néha persze valamivel el kell látni - szórunk egy kis gyöngyöt a disznók elé -, egyre ritkábban jön a virág, a csoki, az apró kedvességek, figyelmességek, majd később megpróbáljuk értékesebb dogokkal, kütyükkel kompenzálni a lustaságunkat, legvégül meg természetesnek vesszük, hogy az "asszony" ott van. Eddig is ott vót', mér' lenne most másképp. Csakhogy a királylány - amíg még van benne egy ici-pici életszikra - továbbra is várja az őt éltető "üzemanyagot". És előbb utóbb vagy kikényszeríti (sárkánnyá válik és már nem a boldogságot keresi, hanem a férfi életerejéből táplálkozik), talál más irányt az életének (elfoglalja magát egyéb tevékenységekkel, amiben megnyilvánulhat), elemi szüksége lesz az érzelmei levezetésére (megtalálja az új herceget), vagy besavanyodik, és csak árnyéka lesz annak a valaha volt tündéri lénynek, akibe a Zura beleszeretett. Maga sem lesz boldog, és ráadásul a férfi sem fogja már látni azt a nőt, akit "elvett", így a férfi fog más után nézni.

Megint csak nincs hibás! Ha a tényeket nézzük - és próbáljunk meg ilyenkor elvonatkoztatni az egónk által ránk kényszerített sértettségtől, megbántottságtól - azt vehetjük észre, hogy egy alapjaiban nem összeillő párnak (hiszen nem ismerték sem magukat, sem a másikat nem tudták - mert nem tanulták meg -, hogy mit is akarnak, igazából csak a bennük élő képzeletbeli "tökéletes partner" ruhájába próbálták beletuszkolni a másikat, ami eleve borítékolhatja a bukást) vagy hihetetlen energiával ki kell alakítani a közös eszme-, vagy célrendszert - amire a mai felgyorsult, és instant világban túl macerás és munkás dolog lenne erőforrásokat áldozni - vagy óhatatlanul is elválás lesz a kapcsolat vége (ez persze nem jelent minden esetben effektív válást, de érzelmileg biztos a különút). Szerencsés helyzetben - kellő intelligenciával rendelkező emberek esetén -, ha a szeretet egy csekély szikrája is megmaradt a felekben, akkor félre tudják tenni az önérzetüket, és belátják, hogy mindkettőjüknek hasznosabb, ha nem folytatják közösen az életüket, hiszen a szétválással új esélyt kaphatnak egy újabb, és most már több tapasztalattal, tudással felvértezett kapcsolat létrehozására.

Az elhidegülés folyamatában - ha a fent leírtakon túl lépünk - több számomra fontos megfigyelés adódik. Egyik ilyen általános észrevételem a kommunikációs problémák köre. Azt tapasztalom - és ebben a személyes kapcsolataim is jelentősen részt vesznek -, hogy a párkapcsolat ellaposodásában, elmérgesedésében hihetetlen nagy szerepe van a meg nem értésnek. Egyszerűen nem ugyan azt értik a felek ugyan azokon a mondatokon, vagy szavakon. Vagy azt gondolják, hogy a másiknak éppenséggel ki kellene találni a gondolataikat. Hányszor hallottam már azt a mondatot: "azt gondoltam, hogy Te tudod"...? Van egy rossz hírem: senki nem gondolatolvasó! Vagy legalábbis igen ritka ez a fajta adottság, jóval ritkább, mint ahányan elvárják ezt életük párjától. És a férfiaknak itt óriási szerepük lenne, és talán itt követik el a legnagyobb "hibát" is: nem beszélnek a nőkkel. Nincs türelmük megkérdezni, kipuhatolni, kikényszeríteni, megtudni, hogy amikor a nő "úgy néz", vagy épp durcás, vagy sértődött, akkor mi áll a viselkedése hatterében. Sok férfi egyszerűen ráfogja a "hisztire", csak éppen azt nem hajlandó megérteni, hogy a "hiszti" az esetek többségében egy tanult reakció, egyfajta szükségmegoldás arra, hogy a nő nem tudja a helyzetet másként kezelni. Nincs már más eszköztára amit bevethetene, és ezért kényszerül a végső megoldáshoz folyamodni: felhívni a figyelmet arra, hogy valami nem jó irányba megy.

Másik fontos tapasztalat, a tüskék sebben hagyásának problémája. Sok apró ki nem beszélt helyzet következménye az a bizonyos "betelt a pohár"-effektus. Ha van egy rossz érzés, egy - akár akaratlan - megbántottság, és azt nem beszélik ki a társak, akkor a sok rejtett plutónium-részecske előbb utóbb eléri a kritikus tömeget, és bekövetkezik a "nagy bumm". Azért veszélyes ez a helyzet, mert nagy többségében maga a konfliktust okozó esemény már régen elfelejtődött, csak a rossz szájíz marad meg, ami egyre csak gyűlik és gyűlik. Valahogy úgy, mint amikor a víztartályba szemét kerül. Ha nem tisztítják ki, előbb utóbb eltömíti a lefolyót, és a víz tetején ugyan nem látszik semmi, de a mélyben már megindult a rothadás. A tüskék - ha nem húzzuk ki őket - megmaradnak, és míg a tiszta vizet le lehet ereszteni, a koszos, száraz anyaggal teli szutyok soha nem fog lefolyni.

Ha a kommunikáció olajozottan működik, ha azonos értékek mentén képzelik el az életüket, ha kellően figyelmesek egymás irányában, ha együtt fejlődnek, tanulnak, az útjaik hasonló irányba tartanak, ha van mit megbecsülniük, tisztelniük a másikban, ha úgy szeretik a másikat, ahogy az "van", ha örülnek egymás lényének, ha kíváncsiak a másikra, ha "áldoznak" arra fáradságot, hogy mindennapi gyakorlás legyen az egymással való törődés, ha élvezetet lelnek egymás társaságában, és ha élvezik a szexet egymással, akkor már nagy gond nem lehet egy párkapcsolatban. Mint látszik ez egy sokismeretlenes egyenlet, éppen ezért nem könnyű a megvalósítás. De ígérte valaha valaki, hogy az élet könnyű?...

Tisztelt férfitársaim! A használati utasítás a Nő-höz nagyon egyszerű (mégis borzalmasan nehéz betartani) és az eredmény sem garantált, de ha bejön, akkor a Nő csodává varázsolhatja az életünket. Érdemes próbálkozni!

1. Ismerd meg önmagad

2. Ismerd meg a párod

3. Kívánd a nődet

4. Figyelj rá akkor is, amikor nehezedre esik

5. Tiszteld, becsüld, mutasd ki a szereteted/szerelmed

6. Értsd meg miről beszél

7. Ha nem beszél, akkor beszéltesd

8. Ha hisztizik, akkor derítsd ki, mi az igazi oka

9. Légy testi, szellemi partnere

10. Hagyd, hogy kiteljesedjen (engedd sportolni, fejlődni)

11. Fejlődj vele együtt (ne légy lusta)

12. Inspiráld

13. Bízz benne

14. Légy hűséges hozzá

15. Nézz fel rá

16. Légy a támasza

17. Segíts neki otthon

18. Ismerd meg a vágyait

19. Foglalkozz vele

20. Ne akard birtokolni

21. Adj Neki okot, hogy felnézhessen rád

22. Ha igazán szereted, és nem tud melletted/veled boldog lenni, akkor engedd el; adj Neki esélyt a boldogságra

UTÓSZÓ:

Alapvetően idealista embernek tartom magam, ami sokak szerint túlhaladott állapot, de ezt én vállalom. Hogy miért is tartottam fontosnak megfogalmazni a fenti gondolatokat? Mert tudom, hogy van "tökéletes" szerelem. Ugyanis saját szememmel láttam. Ezeket a sorokat második anyámnak, és szeretett férje emlékének ajánlom (aki már sajnos jópár éve nincs közöttünk). Ők használati útmutató nélkül is tudták, hogyan legyenek boldogok. Számomra mindig példaképek lesznek: soha nem fogom elfelejteni, hogy a 7. X-en túl is ugyanúgy - ugyanolyan szerelemmel, kedvességgel, lelkesedéssel, egymásban való gyönyörködéssel - tudtak egymásra nézni, mint amikor megismerkedtek sok-sok évtizeddel korábban. Magdi néni és Gyuri bácsi szerelme életem meghatározó élménye. Köszönöm Nekik! 

(Sz. J. barátomnak sok szeretettel)

WU HUA (a dolgok átalakulása)

Ezt olvastam:

Egyszer Csuang-Ce azt álmodta, hogy pillangó, aki mit sem tud Csuang-Ce-ről. Aztán Csuang-Ce felébredt, és azon elmélkedett, hogy vajon Csuang-Ce álmodta, hogy ő a pillangó, vagy a pillangó álmodja most, hogy ő Csuang-Ce...

Vajon melyik az igazi ÉNünk? Mikor vagyunk ébren és mikor álmodunk? Talán az álom a valóság, és az ébrenlét egy folytatásos álom?...

 

(Victor Vasarely: Pillangó)

ROMEO & JULIET

Egy verőfényes júliusi délután felpattantam a motoros drótszamaramra és kiügettem a szigetre, kipihenni a fárasztó nap eseményeit, és kicsit kiszellőztetni a fejem. Jól esik szép időben a séta; ilyenkor nem zsong az agyam a hétköznapi gondoktól, csak belefeledkezem a természetbe, a napfény csillogásába a Duna tükrén, a sétáló emberek látványába, a kocogók zihálásába, a lágy szellőbe, a falevelek sustorgásába. Kerestem magamnak egy csendes helyet közel a vízhez, hogy élvezzem a Nap cirógatását az arcomon, és leültem egy szabad padra. Csak bambultam a vizet magam előtt és a hullámokon játszadozó fény elbódított. Nem is vettem észre az idő múlását, így azt sem tudtam mennyi ideje voltam már szinte önkívületben. Mikor ismét fókuszáltam a tekintetemet észrevettem, hogy a hozzám legközelebbi padon egy idős pár ül, kéz a kézben, mosolygós, szinte ránctalan arccal, halkan beszélgetve; szemükben egymás iránt érzett végtelen szeretet tükröződött. Nem hallottam miről folyik a beszélgetés, de a mimkájukból, testtartásukból, tekintetükből sugárzott a gyengédség és valami földöntúli, nyugodt boldogság. Nem tudom mi ütött belém, de egy hirtelen felindulástól vezérelve felálltam a helyemről, odaléptem hozzájuk és megszólítottam őket.

Ahogy odaléptem melléjük, akkor figyeltem meg jobban az idős párt. Az úr úgy nyolcvan közeli lehetett, szikár, cserzett arcú, de a keze még most is finom, az erei lágyan hálózták be barna kézfejét. A haja teljesen ősz volt, szinte rikítóan fehér koronát vont markáns arca köré, szürkéskék szeme cinkosan pillantott felém. A felesége - mert később ez is kiderült - tizenkét évvel volt fiatalabb nála. Csöppnyi teremtést véltem felfedezni, szépen fésült hajjal, vékony, még most is arányosan szép alkattal; arcán lehelletnyi, alig észrevehtő sminket viselt, látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű nő lehetett. Kezét folyamatosan férje mackós tenyerében tartotta és még most, ennyi idősen is mérhetetlen szerelemmel nézett rá, ahogyan az ősz úr belekezdett találkozásuk és viharosan induló, kalandos életük történetének elbeszélésébe. Ezt a történetet mesélem most el.

JÚLIA TÖRTÉNETE

Júlia - mert így hívták a csöppnyi teremtést - egy határ menti városkában született és ott is nevelkedett fel. Gyönyörű gyermekkora volt, szülei második kislányaként látta meg a napvilágot. Szőke, kék szemű kis tündér lett a csöppség, igazi romantikus gyermek, lelkében egy valódi királykisasszony, aki majd ha felnő megtalálja élete hercegét, gyönyörű családjuk lesz, és akivel boldogan élnek míg meg nem halnak. A kis királykisasszony imádta apukáját, aki a szemében a hatalmas, igazságos és életerős király volt. A hatalmas és erős király megteremtette számára a boldog, nyugodt és szeretetteljes gyermekkort. Júlia úgy érezte, hogy ő a világ legvidámabb, legboldogabb kislánya, míg egyszer csak apukája - az erős, hatalmas és igazságos király - meg nem betegedett, és egy szörnyű napon a pici törékeny, érzékeny lelkű kislány borzalmas targédiára tért haza: a bölcs és szerető apuka, a király nem volt többé. Júlia nem értette, hogy mi történik körülötte, csak azt látta, hogy a szeretett apa, aki mindig megóvta őt minden rossz dologtól, akihez szaladhatott, ha valami nyomta a szívét, akivel megoszthatta a legkisebb vidámságát is, már nincs mellette. Nem volt többé, akihez odabújhatott volna, nem volt többé, aki megvígasztalja, ha rosszat álmodott, nem sírhatta el senkinek a bánatát, nem volt kivel megosztani az örömét. A pici lány ezek után teljesen elmerült a fájdalmában és mindazt a szépet és jót ami benne volt többé már nem mutatta meg a világnak. Eltemette magában olyan mélyre, amennyire csak tudta. Oda, ahová apukáját, a nagy királyt temették. 

A kislány úgy érezte, hogy senki nem érti meg őt többé és ahhoz, hogy túl tudja élni a fájdalmát növesztett magában egy hatalmas páncélt, amivel az érzékeny és törékeny lelkét óvta a világ rosszaságával szemben. Kifelé Ő volt az, aki mindenkinek megfelelt, de igazán csak a szobája magányában, a könyvei között érezte otthon magát. Az írások, a porillatú könyvek lapjai között volt továbbra is Ő az a picike, szőke, kék szemű kiskirálylány, aki boldogan él, és várja szíve választottját, az Igazi Herceget.

Idővel aztán Júlia is felnőtt, udvarlója akadt, aki később megkérte a kezét és Júlia - miután az idő megkoptatta az álmait és lassan megfeledkezett a magában élő, boldogságra vágyó királykisasszonyról - igent mondott a kérőnek, mert azt hitte, hogy majd egyszer a férje - akivel egyébként túl sok közös vonása nem volt - majd megváltozik és végre azzá a herceggé válik, akit az akkor már nagylány elképzelt magának. De az évek csak teltek és múltak, változás pedig nem történt, Júlia pedig élte továbbra is a kettős életét: a külvilágnak Ő volt a mintafeleség, és mintaanya, de belül - amikor még nagyritkán eszébe jutott - a lelke mélyén csak egy boldogtalan, romantikus királylány volt eltemetve, aki csak a kedvenc olvasmányai között tudott boldog lenni.

De mielőtt még nagyon előreszaladnánk az elbeszélésben, el kell még mondanom, hogy ez előtt a pont előtt történt egy olyan esemény, ami akkor még történetünk szereplői számára nem bírt különleges jelentőséggel, és csak évekkel később derült ki, hogy olyan lavina elindítójává lépett elő, melyre igazából senki sem számított.

RÓMEÓ TÖRTÉNETE

Tizenkét évvel Júlia világra jövetele előtt egy vidéki, és akkor még igencsak prosperáló kicsiny bányászvárosban megszületett Rómeó. Szülei története sem volt már szokványos abban az időben: Rómeó anyukájának már volt egy gyermeke és egy házassága, de ahogy megismerkedett későbbi férjével - Rómeó jövőbeni apjával - rögvest egymásba szerettek, és egy gyors válás, majd egy gyors házasság után nem sokkal már meg is született történetünk másik főhőse. Ahogy a fiúcska cseperedett, előjöttek belőle későbbi jellemvonásai: akaratossága, öntudatossága és érzékenysége. Hamar megtanult írni, olvasni, szinte falta a betűket, de kézügyességnek sem volt híján: fúrt, faragott, festett - néha szülei bánatára - de később már az óvónénik értékelték "munkásságát". Mindezek ellenére magába forduló fiúcska volt, amit gyerekkortól kezdődő ducisága okozott. Talán emiatt a magába fordulás miatt választotta később hivatásának a zenélést. Nyughatatlansága azonban később sem csillapodott, minden érdekelte, ami körülötte történik a nagyvilágban. Rengeteget olvasott és a könyvek által egy csodálatos világ tárult elé: felfedezte, hogy a világ nemcsak külsőségekből áll! Valami többnek is kell lennie, mint a csalóka vágyak és múló szenvedélyek állandó, reménytelen üldözése! Nagyon megragadták képzeletét a lovagregényes történetek, és szinte egy igazi hősnek képzelte magát az olvasásuk közben. Egy igazi hercegnek, aki addig lovagol keresztül-kasul a planétán, míg meg nem találja szíve hölgyét, akit aztán kiment a félelmetes hétfejű sárkány karmai közül - és mintegy mellékesként még a világot is megváltja bűneiből.

De aztán Rómeó is fölnőtt és a hős lovagból hirtelen házas férfi lett, aki aztán korán rájött, hogy az életét nem lett volna szabad összekötnie egy olyan emberrel, akivel semmi, de semmi közös vonásuk sincs, így hamarosan továbbállt és új kihívások irányába vette útját. Mivel hivatását abba kellett hagynia, és amúgy is sok más dolog érdekelte a zenélésen kívül, más szakmákat is megtanult. Egy ilyen munkája közben találkozott össze Júliával

Senki nem ismerheti a sors hálóját szorgosan szövő párkák titkait. Így volt ezzel két főhősünk is: ők sem vettek észre semmi különöset, semmi eget-földet megrengető hatalmas földcsuszamlást. Hatalmas villámok sem voltak, nem zengett égi hang, mégcsak Szent Péter sem küldte munkába a kürtöseit, megjövendölve a sors furcsa játékát. Nem hullott az égből mennyei manna, és glóriát sem font fejük fölé a napfény, amikor először megpillantották egymást. Egyszerű, földi munkakapcsolatnak indult a találkozás. Csupán csak annyit tudtak - és ez sok-sok évvel később derült ki, miután már volt idejük egymással végigbeszélgetni hosszú órákat -, hogy volt valami megfoghatatlan vonzás a másikukban. Júlia - mikor a történetnek erre a pontjára értek az elbeszélésben - csak szégyenlősen hallgatott. Mint Rómeó később elmondta, sok időbe telt mire ki mert annyira nyílni szerelmének, hogy az évek során magába nevelt gátlásosságát fel merje adni. Rómeó viszont még most is ugyanolyan szenvedéllyel mesélte, hogy milyen gyönyörűséges tüneményt látott, mikor életében először megpillantotta Júliát.

A történetben itt tartottunk, amikor egy szemvillanás alatt besötétedett. Fénylő villámok cikáztak hatalmas robajjal a komor felhők között, és elkezdett esni az égi áldás. A természet tanúbizonyságot tett arról, hogy van érzéke a dramaturgiához: talán még Zefirelli sem tudott volna ideillőbb szinpadképet rendezni ahhoz, ami a történet folytatásában néhány gondolattal később kibontakozott. Gyorsan behúzódtunk hát mindhárman egy esőtől és az elemektől védett helyre és az öregúr innen folytatta történetüket. Az ősz hajú hölgy most is - mint eddig végig - szorosan a férje mellett kucorgott és csak néha-néha egészítette ki a történet folyamát vagy pontosította azt, de akkor is olyan bájosan, gyengéden, és szeretettel, hogy rideg marcona létemre még jómagam is szinte elolvadtam a látványtól.

RÓMEÓ ÉS JÚLIA TÖRTÉNETE

A párocska első találkozását kilenc hosszú év követte. Néha-néha összefutottak, cseverésztek ártatlan és semmitmondó dolgokról - ilyenkor Júlia is, Rómeó is rettentő zavarban volt, ám mégsem szalasztottak volna el egyetlen alkalmat sem, amikor nagyritkán egymás közelébe kerültek. Ám a kiskirálylány úgy gondolta, hogy a lovagnak lenne illő a kezdeményezés, a hős lovag pedig - tudván, hogy a királykisasszonynak kérője van - azt hitte, a királylány szíve foglalt, ezért igyekezett távol tartani magát a túláradó érzelmektől. Aztán Rómeót távol sodorta attól a határmenti városkától a sors szele, Júlia pedig férjhez ment, majd gyermeket szült. Az utolsó három évben már egyáltalán nem is találkoztak egymással, mígnem Rómeó egy furcsa megérzést követve üzenetet küldött Júlia számára. Levél levelet követett, és a pár egyre mélyebben kezdett egymás iránt érdeklődni, mígnem kiderült, hogy Júlia végtelenül boldogtalan, amit eddig még szinte magának sem mert bevallani, de Rómeó írásai rádöbbentették, hogy az életével valamit kezdenie kell, mert ha így folytatja, a benne egyre áttetszőbben lakozó királykisasszony boldogtalanul fog megöregedni, és szomorúan meghalni.

A levelek aztán egyre szenvedélyesebbek lettek, és Rómeó egy nagyon érzelemdús üzenetváltás után végre elszánta magát és elmondta Júliának, hogy találkozni szeretne vele, mert tudni akarja, hogy ami az írásos kommunikáció kapcsán kialakult bennük az csupán a távolság és levelezés személytelensége miatti könnyebbségből adódik, vagy az egymás iránt kibontakozó érzelmek kiállják a személyes találkozás próbáját is.

Júlia - félretéve mélyről jövő gátlásosságát - rögvest igent mondott, bár úgy érezte a szíve majd kiugrik a helyéből, és tudta, hogy nagyon nem lesz egyszerű a találkát tető alá hozniuk. De Rómeó messziről megszervezett amit csak lehetett, és egy csodálatos, meghitt és romantikus estén egymás karjaiban, gyertyafény és halk zene kábulatában lettek egymáséi. Annyira tökéletes volt az egymásra találás, hogy ezután minden gondolatuk csak a másik körül forgott, és úgy érezték nem tudnának többé egymás nélkül élni. Amilyen hamar csak lehetett újra találkoztak és Rómeó és Júlia is úgy érezték, végre révbe értek. Imádták egymás közelségét, egymás érintését, a csókokat, a símogatásokat, a kimondott és kimondatlan szavakat, egymás testének, és szellemének felfedezését. Úgy vágytak ezután egymásra, mint a kiéhezett vándor egy falat kenyérre, vagy mint a sivatagban szomjazó egy korty hűsítő vízre. És akkor Júlia végképp elhatározta, hogy a házassága - mely addigra már csak egy papírfecni volt két idegen ember között - nem állhat útjába a boldogságának, és higgadtan, tényszerűen megbeszéli a férjével, hogy amit az elmúlt évek során nem akartak megmenteni, azt immár nem is lehet többé.

Az ezután következő események láncolata maga volt a rémálom, és láttam a piciny idős hölgyön, hogy még most, majd' negyven év távlatából is megviselik a történtek. Ezért erőnek erejével visszafogtam néha kissé bárdolatlanul megnyilvánuló kíváncsiságomat, és megelégedtem annyival, hogy címszavakban beszéljék el történetük eme sötét fejezetét. Elmondták, hogy az akkor még mit sem sejtő férj milyen praktikákkal, és módszerekkel próbálta Júliát magához láncolni. Még attól sem riadt vissza, hogy közös gyermekükkel, lelki terrorral, megfélemlítéssel próbálja őt visszatartani, de Júlia kitartott szerelme mellett a végtelenségig, Rómeó pedig mindig mellette állt, lelket öntött belé és közös erővel jutottak túl ezen a komor és szörnyű, embert próbáló szakaszon. Az csöppnyi hölgy közben szeretettel átölelte férje ősz fejét, és egy csattanós csókot nyomott cserzett arca bal oldalára.

A történet további része már nem olyan izgalmas - vette át a szót a szikár úr. A drága, gyönyörű Júlia nemsokára ismét szabad volt, de csak azért, hogy újra igába hajthassa a fejét - mesélte nekem Rómeó, miközben cinkosan a pöttöm asszonyra kacsintott. Nemsokára új jövevény állt a házhoz egy tündéri kislány képében, aki imádja a szüleit és a bátyját, és most egy távoli országban él boldogan a párjával. Mára összesen hat unokájuk van, és arra a legbüszkébbek, hogy mindannyian boldog kapcsolatban élnek, és a nagyobbik gyerek máig úgy néz nevelőapjára, mint a legjobb barátjára, akitől megtanulta, hogyan lehet egy szeretett asszonynak boldoggá tenni az életét. Közben azért a levéltárcából előkerültek a képek is és dagadó büszkeséggel mutogatták végig - nekem, vad idegennek - az egész mosolygós családot. A képek visszacsúsztak a bőrtárcába, majd még elmesélték, hogy a hosszú évek alatt beutazták szinte az egész világot - Júlia egyik nagy vágya volt az utazás idegen tájakra -: voltak nyugaton, keleten, délen és északon. Mit kívánhatna még két ilyen, öregségében is mókás, és humoros, az életet teljességében megélő ember? - kérdezte a pöttöm asszony, miközben a szakadozó felhők mögül kibújó Nap aranysárga glóriát vont keskeny arca köré.

Én szorgalmasan jegyzeteltem az elmondottakat és mire felnéztem a két öreg eltűnt mellőlem. Csak egy mondat lett volna, amit még le akartam írni, és még lett volna néhány kérdésem a gyerekeről és az unokákról, de úgy tűnt, ők pont elég hosszúnak találták a kéretlen interjút. Körülnéztem, hátha még megpillantom valamerre tűnékeny alakjukat, de már csak két párhuzamosan távolodó lábnyomot láttam a gyorsan száradó aszfalton: az egyik egy picike magas sarkú, a másik egy jóval nagyobb, elegáns cipőjé volt, melyek öt-hat lépés után elvesztek a futók sportcipő-lenyomatai között.

Miután az utolsó sort is papírra vetettem még sokáig ültem egymagam az eresz alatt és csak bámultam a gyönyörű fényeket a naplementében. Boldognak éreztem magam, mert találkozhattam ezzel a két csodálatos emberrel. Ma is - ha rájuk gondolok - a szívem körül elönt a melegség, mert ilyenkor én is tudom, hogy van remény...

(Az igazi Júliának szeretettel az igazi Rómeótól)

MAMI

Pontosan emlékszem annak a júliusi hajnalnak minden egyes percére. Pedig tizenkét hosszú esztendő telt el azóta, de az emlék még mindig bennem van. Nem tudta elkoptatni az idő, és az azóta történt események hosszú sora sem. Minden mozdulat, minden érzés él tovább bennem, és az a hosszú néma csend is, ami a végkifejlet után ránk szakadt. Ott, abban a sötét szobában, mintha az életem múlna rajta - és bizonyos értelemben így is volt -, órákon keresztül a két kezem között szorítottam haldokló anyám kezeit.

A '98-as év nem indult túl jól. Nem nagyon találtam a helyem a világban: választott hivatásommal már évekkel korábban megszűnt a viszonyom, majd pár évig csak sodort erre-arra a szél. Túl voltam egy rapid házasságon és váláson, ami amúgy csak anyagilag volt KO, érzelmileg nem nagyon érintett meg, mert igazából semmi, de semmi olyan kötelék nem alakult ki, amit fájdalmas lett volna elvágni. De ez egy másik történet, egyszer talán ezt is leírom, már csak okulás képpen is. Abban az évben nagymamám már régóta betegeskedett, és húsvét környékén szívinfarktussal korházba is szállították. Talán egy hét sem volt, amit megélt ott, és április közepén eltávozott közülünk. Édesanyámat ez az esemény nagyon megviselte, olyannyira, hogy szinte hibásnak érezte magát azért, mert aznap nem pont Ő ment be a kórházba látogatni, hanem a testvére. Mert így osztották be.

Keservesen telt a tavasz, anyámat a bánat teljesen felőrölte. Néha sírva mondta nekem, hogy "hív a mama". Én persze megpróbáltam vígasztalni és elterelni a figyelmét, hogyan is lehet ilyen butaságokra gondolni, hisz a mama biztos nem akarna ilyet. De anyámat ez nem nyugtatta meg. Aztán jött a nyár, és egy szombat délután megcsörrent a mobilom. Sosem felejtem el, hogy épp a mosdóban voltam, amikor apám fojtottan zokogó hangját hallottam a vonal tulsó felén. Éreztem, hogy valami iszonyatosan nagy baj lehet, mert apám nem az a fajta lelkizős típus, talán ha egyszer láttam életemben sírni. Rögtön le is zuhantam a wc deszkára és ott hallgattam amit mondott. Elmondta, hogy kintről, a kamrából beszél, mert nem mer ilyen állapotban bent maradni a lakásban. Elfúló hangon, botladozó nyelvvel zokogta, hogy a Mami szervezetében áttéteket találtak, melyek teljesen szétterjedtek a gerincén (a Mami nevet az unokáktól kapta, akik akkor 8-10 évesek voltak, és annyira aranyosan mondták ezt a szócskát, hogy rajta maradt anyámon). Innen vannak azok a borzasztó hátfájdalmai aminek Ő eddig nem tulajdonított különösebb szerepet.

Abban a pillanatban éreztem, hogy beszűkül körülöttem a világ. Mint amikor hirtelen felállsz egy hosszú guggolás után, és kiszalad a fejedből a vér és néhány pillanatig nem látsz tisztán. Csak most utána sem tisztult ki semmi, mert a diagnózis ma egyet jelent a megváltoztathatatlannal: ez a betegség gyógyíthatatlan. Innen nincs visszaút, a kimenetel végleges, egyetlen lehetséges változata van és az megmásíthatatlan.

A romlás rohamos gyorsasággal történt, szinte napok alatt változott meg minden. Egyre nagyobb fájdalom, majd a kórház, kivizsgálások, konzíliumok, és végleges diagnózis. Hazaköltöztem, hogy minél közelebb legyek hozzá, és apámmal, testvérem családjával, a két lurkóval, sógornőmmel minden nap bent voltunk a kórházban. Közben láttam, hogy egyre gyengébb, és felkutattam minden fellelhető szakirodalmat, alternatív gyógymódokat, amit az internet akkori helyzetében, és az akkori viszonyoknak megfelelően csak lehetett. Gyógyteák, füveskönyv, Maria Treben, céklalé, borogatások, kenőcsök, biocuccok, kapszulák, vitaminok... amit csak ki tudtam találni, vagy amiről csak hallottam. Közben meg minden nap vittem a gyümölcsöt, majd a frissen facsart leveket, amikor már enni sem nagyon tudott. Vágtam a körmét, itattam, etettem, bementem vacsoraidőben, hogy legalább egy picit egyen, mert nem szabad még jobban legyengülnie. És sokat fogtam az egyre soványabb, egyre erőtlenebb kezét. Azt a drága kezet, mellyel oly sokat símogatott, amivel annyiszor kifejezte, hogy mennyire szeret minket. Csókolgattam a homlokát, és bíztattam, hogy tartson ki, mert annyi, de annyi dolga van még közöttünk! Apám, testvérem, a menye, a tündéri unokák, mind-mind hazavárják. És a kutyám, Kormi is, aki annyira imádja, mintha neki is az anyja lenne...

 Mindent. Mindent megpróbáltam, mert nem voltam hajlandó ölbe tett kézzel ülni, és csak nézni, hogyan sorvad el. Nem tudtam tehetetlenül beletörődni a sorsba, nem tudtam elfogadni a megváltoztathatatlant. Nem tudtam úgy belenézni a tükörbe, hogy meg ne kérdeztem volna magamtól, mi az amit még megtehetnék? Mert nem akartam úgy szembe nézni magammal, hogy azt mondjam: nem tettél meg mindent, ami csak telt volna, ami az erődből kijött volna.

Aztán az orvos azt mondta, hogy nem tudnak mit tenni: vagy befektetik Őt az elfekvőbe, ahol orvosi felügyelet van, vagy hazavisszük. De azon kívül, hogy bent maradhat, semmit nem tudnak az érdekében tenni. Persze, hogy azt választottuk, hogy hazahozzuk. Hol lehetne máshol jobban, mint otthon, a szerettei között. Még a gondolatába sem tudtam beleképzelni magam, hogy idegenek között kelljen lennie, amikor az én felügyeletem alatt is lehet.

(Kép Mamiról, amikor még nem volt mami - apám helyében én is szerelmes lettem volna belé)

Nagyapám, aki akkor már közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz (falusi parasztember, egyszerű, kemény és konok) bejött a szobába, és könnyek között csak ennyit préselt ki magából: hazahoztátok meghalni?

A diagnózis, és a júliusi éjszaka között talán egy szűk hónap telt el. Mami már inkább csak aludt egész nap, annyira gyenge volt. Az ételt is már csak szívószálon keresztül lehetett beleerőltetni, de annak is nagy része inkább kijött belőle. Minden nap tisztogattuk, forgattuk, hogy ne mindig ugyanazt a részét nyomja. Naponta többször cserélgettem a borogatást a hasán, mert mondta, hogy az addig is jó, míg melegen tartja. Gyártottam a nyers cékla turmixot, mert azt mondják, hogy annak májtisztító hatása van, és arra volt legnagyobb szükségünk, hogy a méreganyagok ne halmozódjanak fel tulságosan a szervezetében.

Apám hajnali kettőkor jött be a szobámba és mondta, hogy a Mami nagyon rosszul van. Rögtön kiszökött az álom a szemeimből, pedig alig másfél órája húnytam le őket és siettem át a "kisszobába", ahol az utóbbi napokban a közös ágyukat - most csak Neki - megvetettük. Megcsókoltam a honlokát, ami csatakos volt a harctól, amit a teste vívott a túlélésért. Leültem mellé, kezembe vettem a madárcsont-vékony kezeit és megcsókoltam őket, miközben hallgattam a zihálását. Éreztem hogy az a drága szíve iszonyatosan gyorsan ver, mintha egy életre-halálra szóló futóverseny utolsó kilómétereit kellene elcsigázottan, a gyengeségtől kizsigerelve, de mégis teljes erőbedobással megtennie. És úgy is volt. Az utolsó versenyen vett részt, amiben nem vol esélye a győzelemre, mégis, tudta, hogy ezt a befutót még végig kell hajráznia. A lelke már biztosan nem segíthetett, de a teste, az a hihetetlenül szívós, akaratos, gyengéd, megértő, fáradhatatlan és mindig szeretetről árulkodó test még küzdött tovább. 

A szív teljes erejéből pumpálta a vért, amíg csak bírta, aztán a zihálás egyre erőtlenebbé vált. A dobbanások üteme elkezdett lassulni, és szép lassan, percről percre gyengülni. Én csak fogtam a kezét, másik kezemet a hasán nyugtattam, minden energiámmal arra koncentráltam, hogy ami életerőm van azt átsugározzam fáradt testébe, és közben összeszorítottam a fogaim, és annyira préseltem az ajkaimat egymáshoz, hogy majd kiserkent a vérem, és csak konokul sikítoztam magamban mintegy mantraként ismételgetve a mondatokat: "Ne add fel! Kérlek ne add fel! Dolgod van még, amit senki más nem tud elvégezni! Mami! Kérlek ne add fel! Szükségünk van rád, nagyon szeretünk! Maradj közöttünk! Kérlek! Kérlek! Kérlek! Kérlek ne add fel!"

Aztán a zihálás már alig-alig hallatszott, a szíve egyre csak lassult és lassult és erőtlenedett, míg végül egy nagyon halk, nagyon gyenge és alig érezhető utolsó dobbanással megállt. Akkor szakadt ránk a végtelen semmi.....................

Apám hangosan felzokogott, míg én ráborultam a drága testre és csókolgattam a homlokát, és símogattam az arcát, míg közben a kezeit szorongattam. De már a fény eltűnt a szeméből, és magamban arra kértem Őt, hogy leljen végre nyugalmat az édesanyja mellett, akit annyira szeretett. Zokogó apám a leggyengédebb mozdulattal fogta le a szemeit, és a kezét még sokáig rajtuk tartotta. Hajnal fél öt volt. 1998 július első napja. Az én drága anyukám, anyuci, mami nem volt többé. Élt 57 évet.

..............

Apám reggel hívta az orvost, és míg vártuk, értesítettük testvéreméket, és Mami testvérét, akik néhány háznyival laktak arrébb. Míg vártuk őket, tisztába tettük anyám testét, és átöltöztettük, hogy mire megérkezik mindenki már ne kelljen ezzel foglalkozniuk, maradjon meg mindenkinek úgy az emlékezetében, hogy nyugodtan, szépen fekszik az ágyban, mintha épp csak most dőlt volna le aludni. Pár nappal később átbeszéltük a temetés részleteit is: nem bírtam elfogadni, hogy egy köztemető ezerből egy sírhelyén legyen az én drága anyukám, ezért elhatároztuk, hogy a kedvenc helyével szemben, a hétvégi telkünkön egy gyönyörű, hatalmas fenyőfa altt leljen végső nyughelyre, ahonnan pont rálátni a hintaágyra, melyen meg szokott pihenni. A szertartást jó barátom, a helyi lelkész celebrálta, akivel még nagymamám temetése előtt ismerkedtünk meg, és barátkoztunk össze. Gyönyörű beszédet tartott, olyan igazi, emberi szavakkal; szívhez szólót, egyszerűt, mégis felemelőt. Hatalmas gránittömböt emeltünk a sír fölé egyszerű, réz kaligráfiával, mely a hintaágy felé néz. Csak ennyi szerepel a rajta: Mami.

Közel egy évig csak mécses mellett tudtam elaludni és minden hajnali fél ötkor felébredtem. Abban az órában, amikor Ő elment. Tizenkét év telt el azóta, és tizenkét éve próbálom versbe szedni a gondolataimat, és lehet, hogy még tizenkét évnek el kell telnie addig, míg sikerül méltó szavakat összegyűjtenem, hogy leírjam azt a mérhetetlen szeretetet, amelyet meg akarok köszönni az én drága Mamikámnak. De mind a mai napig nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, és nincs olyan hét, amikor ne látnám magam előtt, ahogy hazaérkezem messzi vidékről, leteszem a cuccaimat az előtérben, Ő bent ül a "nagyszobában", hátradől a fotelban, és megigazítja azt az ősz hajtincset, ami folyton a szemébe hullik......

 (Tesó, én, Mami - 1970, vagy '71)

Utószó helyett:

Azt mondják nálam sokkal okosabb emberek, hogy az idő mindent megold, az idő mindenre gyógyírt ad. Nem, ez nincs így. Vannak olyan dolgok, amiket az idő sem tud meggyógyítani. Én tudom. Mert ebben élek. 

És hogy mi segít túlélni a fájdalmat? Az, hogy tudom, minden tőlem telhetőt megtettem. Többre nem voltam képes. És az is, hogy - bár tudtam, hogy fájni fog, és amíg élek emlékezni fogok rá, és legszívesebben a szívemet kitépve kiszaladtam volna a világból, csak, hogy ne kelljen ott lennem azokban a percekben - tudtam, NEKI biztosan jobb úgy, ha Vele vagyok.

Gondold meg jól, mikor, mit és kivel teszel, mert nincs garancia arra, hogy akit szeretsz, holnap is melletted van. Becsüld meg Őt, mert ha már nem lesz, késő lesz bocsánatot kérned. Addig szeress, addig becsülj, addig légy jó, míg van kinek. Mert nem evidens, hogy aki most veled van mindig veled is lesz...