LÚZER - negyedik történet: Egy kivételes dzsesszkoncert

lose [lu:z] - (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget

loser ['lu:ze*] vesztes, szleng: pancser

2005 februárjában nagy izgalommal készültem aktuális szerelmem születésnapjának megünneplésére. Nagy durranást szerettem volna, és mivel szeretjük a jó zenét (értsd: igényes zene - magyarul nem az a tuc-tuc szarság, ami időnként zene álnéven hallható néhány divatcsatornán - akkori néven D.... vagy S....), körülnéztem nincs-e véletlenül a város 130 km-es körzetében (lásd Bécs, vagy Budapest) valami emlékezetesnek kinéző lehetőség.

Nagy szerencsémre éppen akkor koncertezett Budapesten a Kongresszusi Központban egyik kedvenc dzseszzmuzsikusom, akit a világ talán erről a dalról ismerhet leginkább:

(Az eredeti felvételt sajnos a jogtulajdonos nem engedi beilleszteni)

Mivel a koncert napjáig már nem volt túl sok idő hátra (így jár ugye, aki nem időben gondoskodik az ajándékról), lázas szervezkedésbe kezdtem. Először is meg kellett tudnom, van-e még jegy, aztán ha van, akkor meg kell rendelni, és valahogy kézhez kapni. De mivel az ötlet valamikor estefelé fogant meg, a másnapi pénztár nyitást mindenképpen meg kellett várnom. Gondolhatod kedves olvasó, hogy milyen izgalommal hajtottam álomra akkor még korántsem ősz hajszálakkal megtűzdelt, ámbár már néhány homlokbarázdával rendelkező fejemet.

Eljött a reggel, és jó hírekkel fogadott: néhány kísérletezés után sikerült telefonon elérni a BKK jegypénztárát, és kiderült, hogy HÁL ISTENNEK van még néhány jegy. De azt mindannyian tudjuk, hogy az öregek nem voltak annyira híján a józan paraszti észnek amikor a közmondásokat kitalálták - hát most is nagyon ült az egyik, mégpedig az, amelyik aszongya, hogy: nincsen rózsa tövis nélkül! Nahát itt is volt egy aprócska szépséghiba. Jegy volt éppenséggel, de csak helyben lehetett megvásárolni. Azaz mintegy 123 km-re a tartózkodási helyemtől. Ami ugyan nem borzasztó távolság, de - tekintve, hogy a belépők is mintegy huszonnégyezer kemény forintot kóstáltak - ez az aprócska bibi nem könnyítette meg túlságosan a helyzetemet. Abban nem lehetett bízni, hogy az előadás napjára még biztosan marad néhány, viszont pénztárcám egészségét már oly mértékben károsította volna ez az extra fogyókúra, amit a beszerzéshez szükséges oda-vissza út jelentett volna, hogy kétségessé vált a projekt sikere.

De mire is vannak a jó barátok? Szerencsére nekem is van olyanom - nem is egy - aki ráadásul még közel is van a tűzhöz (in hungarian: Nemzetünk Fővárosa)! Nosza nem voltam rest és jó pofátlanul nekiszegeztem a kérdésbe bújtatott felszólítást: ugye kedves cimborám, biztosan van dolgod neked a Kongresszusi központ környékén, természetesen munka-, és pénztár nyitvatartási időn belül, és persze még azt is el tudnád nekem intézni, hogy azok a fránya jegyek valamiféle csoda folyományaképpen eljussanak Gy-be!? És mivel kedves barátom akkor éppen egy nagyon ismert, nagyon nagy vállalat nagyon magas pozícióját töltötte be, megszervezte, hogy 1) az egyik embere, aki valamikor a nap folyamán a BKK környékén tartózkodik, megvegye a belépőket, a nap folyamán 2) eljuttassa azokat a cimbora irodájába, ahol egy másik beosztott, aki következő nap vidéken jár, mielőtt elindulna 3) bemegy érte az irodába, magához veszi, és 4) eljuttatja Gy-be, mégpedig úgy, hogy amikor a várost elkerülő körgyűrűre ér egy megbeszélt helyen (praktikusan egy benzinkútnál) 5) a kezembe adja őket.

És ím, a szervezés sikerrel járt; 2 db belépőjegy Bobby McFerrin 2005. február 20-i koncertjére másnap a kezeim közt lapult!

Nagy óvatossággal - mitha csak kincseket rejtegetnék (mert számomra azok is voltak) - rejtettem el a belépőket, hogy néhány nap múlva, meglepetésként adjam át N-nek x-edik születésnapjára. Bobby zenéjét nagyon szeretem, de talán még jobban szeretek ajándékozni, és ez az egész történet - az ötlet kipattanásától, a szervezkedésen át, a kézben lapuló jegyekig - annyira jól jött össze, és annyi izgalmat tartogatott, hogy jó érzéssel néztem a nagy esemény - születésnap egy szuper koncerttel - megünneplésének elébe.

Nem kellet már sokat várni, az a néhány hét gyorsan eltelt és elérkezett a várva-várt nap. Barátnőm mit sem sejtett, de annyit azért muszáj volt mondanom, hogy aznap elutazunk, és az utazás célja egy olyan helyszín, ahová a hétköznapi farmer-póló egyencucc (amit általában én hordtam akkoriban) nem igazán való, és neki is valami elegánsabb ruhát érdemes felvennie, mint amiben a főiskolára járt be. Az izgalmam délutánra már a tető fokára hágott, egyrészt maga a meglepetés ténye miatt (merthogy imádok meglepetéseket szerezni), másrészt meg a világhíresség miatt, akit még addig soha sem sikerült élőben látni, hallani. A koncert nyolc órakor kezdődött, de biztos, ami biztos alapon úgy döntöttünk, hogy inkább picivel korábban indulunk el, ki tudja milyen előre nem látható események jönnek közbe egy ilyen utazás alatt, és semmiképpen nem szerettem volna valami banális hülyeség miatt elszalasztani ezt a kivételes alkalmat. Fürdés, szépruha, krémek, smink, parfüm, rúzs, kosztüm, nekem szépnadrág, ing, zakó, fényescipő, edt, meg ami kell.

Utolsó ellenőrzés: minden rendben; kinyalakodva, illatfelhőben, kabátban, retiküllel, pénztárcával készen álltunk a nagy útra. A boríték, ami a jegyeket tartalmazta a zakóm belső zsebében lapult, talán egyszer nyitottam ki összesen, még akkor, amikor kézhez kaptam. Annyira vigyáztam rájuk, hogy még attól is féltettem őket, nehogy egy picikét is meggyűrődjenek: mintha valami különleges, egyedi, gyémánttal, drágakövekkel kirakott, aranyból, platinából, egzotikus fémekből kézzel készített fabergé-tojások lettek volna, amik valamilyen hihetetlen csoda és szerencse folytán, kalandos úton kerültek volna a birtokomba. Hát így melengedtek a jegyek a szívem fölött. Még most is - ahogy írom ezeket a sorokat - érzem, ahogy hevesebben ver a szívem, arcom kipirul és remegnek az ujjaim a klaviatúra fölött, a szavakat keresve, amikkel megpróbálom lelkiállapotomat leírni, csak attól, ahogy a pillanatra gondolok, amikor ott álltunk az ajtó előtt, az indulás előtti utolsó másodpercekben.

Idegességemben már vagy századszor a karórámra néztem, hogy biztosan időben indulunk-e, biztosan oda fogunk-e érni. Mielőtt az ajtóban elfordítottam volna a kulcsot jobb kezemmel beletúrtam a zakóm bal belső zsebébe, és előhúztam a lezárt borítékot hevesen kalapáló szívem fölül. Remegő ujakkal nyitottam fel, hogy utolsó utáni alkalommal is megnézzem az időpontot: az előadás pontosan 20:00-kor kezdődik. Aztán szemem egy pillanatra a dátumra tévedt, és a pillanat tört része alatt falfehér arccal, értetlenkedve meredtem magam elé, miközben remegő ujjaim közül a jegyek falevélként hulltak alá az előszoba hideg kőlapjaira.

Az időponttal nem voltunk elkésve. Csak egy egész nappal...

Szombat délután - 1999

 

Elfogtam egy levelet!

 

Különleges levél, mert a múltból jött: tanúságtétel egy évtizeddel ezelőtti embertől, aki akkor voltam. Érdekes volt újra olvasni az akkori gondolataimat. Érdekes és tanulságos: annyian és annyira keressük szerencsétlen kis életünkben a boldogságot, miközben nem vesszük észre, hogy nem is kellene keresnünk. Hiszen mindenütt ott van. Csak meg kell látni. Remélem, Neked - kedves olvasó - is tudok ezzel a történettel valamit adni. A Te tanulságodat viszont vond le Te magad - nem akarlak az enyémmel korlátozni. Jó meditálást!

 

 

Szombat délután, miután végeztem kötelezettségeimmel, fogtam magam és bementem a belvárosba. Az autót leparkoltam a Baross utca sarkán. Gyönyörű tavaszi délután volt, hétágra sütött a Nap, sokan sétáltak az utcákon, ültek a padokon.

Végigaraszoltam a Baross úton, keresztülvágtam a Virágpiacon, le a Rába partra. Zsebre dugott kézzel, napszemüvegben battyogtam a parton, át a híd alatt, és a szobornál, a Vaskakas mellett leültem az egyik betontuskóra. Langyos tavaszi szellőcske lengedezett, a Napsugarak cirógatták arcom. Volt valami derű ebben a szombati koradélutánban.

Nem gondolkodtam semmin. Zsongott bennem minden: a tavasz, a napfény, a folyó csillogása… Az egész, mint egy színkavalkád, halk zöngékkel fűszerezve.

 

Később szép komótosan felballagtam a Káptalandombra. Valami vezetett, gyengéden terelgetett. Egyszercsak ott találtam magam a Bazilika nyitott bejáratánál. Hűvös légáramlat legyintette meg arcom, és öntudatlanul becsalogatott a félhomályba. Nem tudom hány századszor voltam benn, és először nem tűnt fel semmi különös. Kellemes idő volt, kis kontraszt a kinti meleghez képest. Cipőtalpam nyikorgott csak a köveken ahogy beljebb mentem az egyébként néma csendben. Felnéztem a mennyezetre, és ismét megcsodáltam egy réges-rég elporladt ember alkotását. Így álltam néhány percig, felfelé fordított fejjel: szemem pásztázta a falakat. Aztán beljebb mentem, szinte szentségtörés volt a nyikorgó zaj, melyet lábbelimmel csaptam. Hallottam, ahogy egy ember anatómiáról beszél. Egy középkorú asszony port törölt a padokról. Az ablakon beszűrődő fénypásztákban porszemek csillogtak. Az oltár mögötti festményt nehéz függöny takarta. Álltam középütt, tekintetemmel befogtam az egész hátsó traktust.

És akkor hirtelen –mint amikor bevágnak egy másik szögből felvett, fókuszált kameraállást- észrevettem a szobrokat. Ott álltak több száz éve rendületlenül. De most –mintha repülő rovar lennék- egészen közelről láttam őket. Úgy éreztem, ízelt lábaimmal lépkedek az arany festékrétegen, kitapogatom a repedéseket, észreveszek minden apró hibát. Tovább léptem. Fel a lépcsőre, ahol egy faragott kőkorlát állta utamat. Innen vettem tüzetesebben szemügyre a kőalakokat. Egy szempillantás alatt, szinte én lettem a mester, aki faragta őket. Átéreztem az áhitatot, mely eltölthette, mikor megalkotta „teremtményeit”.

 

Az ötlött eszembe –vajon a „sötét” középkor művészei hogyan élhették életüket? És vajon hogyan tudták átérezni az egyszerű, templomba járó emberek ezt a csodát: ahogy a szobrász lefaragja a hideg márványról a felesleget, és egy gyönyörű emberi test bontakozik ki a durva anyagból –szinte életre kel. A hajszálakat, az ereket az izmok kötegeit metszi ki; kalapálja, töri csiszolja a követ végtelen gyengédséggel, szeretettel mire végre megszületik a MŰ. Minden egyes alak külön életet él. Midegyikük egyszeri és megismételhetetlen akárcsak „teremtőjük”, vagy a matéria, amiből születtek, vagy a hangulat, az ihlet, ami eleven, életet adó IGE-ként alkotójuk elméjében megszületett. Micsoda vallásosság kellett ehhez az „életéléshez”, amikor minden cselekedet, gondolat, szó, kép egy Isten dicsőségére született, mikor maga az élet volt a vallás.

 

„Nem vallás-e minden tett és minden gondolat, és ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés, mely szakadatlanul árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag, vagy a szövőszéket hajtja?

 Ki választhatja el vallását a cselekedeteitől, hitét az

elfoglaltságaitól?

Ki képes napjainak óráit kiteregetni maga elé, mondván: -ez az óra Istené, ez a magamé, ez a lelkemé, ez a másik pedig a testemé?”

(Kahlil Gibran: A Próféta)

 

És ezek az emberek így éltek! Részei voltak a természetnek: az égnek, a földnek, a Napnak, a Holdnak, a csillagoknak, a szélnek. Kitörölhetetlenül élt bennük, átszőtte minden tettüket.

 

Ezernyi gondolatfoszlány száguldott át agyamon: volt amelyiket felismertem, néhány elröppent és semmi sem maradt belőle, néhányat sikerült megjegyeznem. Felindultság vett rajtam erőt.

 

És akkor leültem egy hátsó padba. Az ölembe ejtettem a kezem, lehúnytam szemeimet, és nem gondoltam semmire. Elmém teljesen kiürült, csak a csendet éreztem kívül, belül.

 

Most, hogy minden gondolat elillant, megszállt egy furcsa érzés. A bizonyosság érzése. Szép lassan elömlött rajtam, átjárta minden porcikámat ez a mennyei nyugalom. Egyszerre csak tudtam, hogy MINDEN RENDBEN VAN. Szemeim könnybe lábadtak és egyszerűen boldog voltam. 

 

 

I'm a Robot: Human - Cylon hibryd!

Az étterem a hotel földszintjén bújik meg. A szálló még a Monarchia idejében épült, testvérével együtt közvetlenül a tengerparton állnak a város központjában. A falak a 19. század végének pompájáról árulkodnak: a beltér hatalmas, a mennyezetet üvegtető töri át, sorban hatalmas csillárok terpeszkednek. A termet oszlopsorok választjá három részre. A bal oldali a legnagyobb; itt van vagy 16 asztal, szépen megterítve a reggelihez. A dupla asztalokat zöld növényekkel teli ládák választják ketté, mindegyik asztal mellé négy széket toltak. A terem középső, keskenyebbik része folyosóként is szolgál: itt lehet eljutni a szálloda hátsó (a bejárattal szemből nézve jobb oldali) traktusába, ahonnan egy - az úttest alatt megbújó - folyosón át lehet jutni a másik hotelba, ahol a tengervizes medence és a masszázsfülkék vannak. De ezen a folyosón lehet megközelíteni az étterem jobb oldali hajójában található, ételekkel - felvágottakkal, sajtokkal, gyümölcsökkel, süteményekkel - megrakott pultjait.

A fiú a lány mögött lépett be a fehérre festett hatalmas szalonba. Laza, sportos viselet volt mindegyikükön, a lány piros, "Párizs" feliratú pólót, sötétkék farmernadrágot, és piros bőrcipót viselt, a vállán kardigánt vetett át, a fiún szintén farmer, egy fekete póló, és szabadidőcipő volt. Az étterem ajtajában a recepciós hölgy udvariasan elkérte a szobaszámukat, amit felírt egy nagy könyvbe. Látta rajtuk, hogy valami nincs rendben; mindketten szigorúan néztek maguk elé, csak a hölgyre vetettek egy rövid, udvariasan mosolygó pillantást. 

Amint végeztek az adminisztrációval a fiú és a lány arrébb lépett, hogy a következő pár is tudjon konzultálni a recepcióssal, majd egy pillanatra megálltak körülnézni. Úgy tűnik ma reggel sokan voltak éhesek, vagy csak a húsvéti hosszú hétvége végetértével mindenki el szádékozta költeni az utolsó reggelijét.

A lány megindult az asztalok felé, a fiú pedig a pultok felé vette az irányt. A lány néhány lépést ment, majd megtorpant, visszanézett, és meglátta, hogy a fiú nem követi. Dühös arccal fordult vissza, és fojtott, érdes hangon kérdezte:

- Nem megyünk először lefoglalni az asztalt?

- Elég sokan vannak - válaszolta a fiú, és ha most nem állunk sorba, lehet, hogy mire visszajövünk kétszer ekkora lesz.

- De előbb szeretném letenni a cókmókunkat, mert akkor lehet, hogy asztalunk nem lesz.

- Rendben - egyezett bele a fiú - hova szeretnél ülni?

- Nem tudom - vágott vissza dühösen a lány - mondd meg Te!

- Nekem mindegy - replikázott a fiú, és nem mozdult egy tapodtat sem.

- Nekem is mindegy, csak üljünk le - förmedt rá a lány.

- Válassz egy helyet, és oda ülünk!

- De nekem tényleg mindegy!

- Nekem is - mondta ingerülten a fiú - csak mutass már végre egy asztalra.

- Akkor legyen ez! - a lány hangja ostorcsapásként hatott.

- Ez koszos! - sziszegte a fiú, és letette a szobakulcsot egy szomszédos asztalra.

- Jó, akkor legyen ez - mondta ingerülten a lány, és ő is megjelölte a helyét az asztalon egy kártyával, szemben a fiú székével.

Most, hogy végre megvolt a helyük, elindultak válogatni az elemózsiák közül. A fiú gyümölcskompótot, narancsot, egy almát, gyümölcslevet, tejeskávét és mézet hozott magának, a lány kiflit, vajat, lekvárt, és egy almát tett a tányérjára. A következő fordulóban még hozott magának egy csésze forró vizet, és egy filteres gyümölcsteát. Lassan ettek, nem siettette őket senki, csak az evőeszközök csilingelése hallatszott. Egy árva szó sem hagyta el egyikük ajkát sem.

A fiú evés közben hallgatta a szomszéd asztalnál ülő házaspárt, akik két gyerekkel- egy idősebb, talán tizenöt körüli lánnyal és egy 8 éves forma fiúval - voltak. Nem értette, miről beszéltek, mert hovátul társalogtak, csak a beszédük dallamára figyelt. Abból is sokat meg lehetett állapítani: a férfi a gyerekeket fegyelmezte, míg a nőnek be sem állt a szája. Közben-közben a férfi újabb és újabb ételadagokért ment; úgy tűnt még ki akarják használni az utolsó lehetőséget, nehogy véletlenül kevesebbet egyenek, mint ami benne volt a csomagárban.

A fiú már a kávéját szürcsölgette, a lány még mindig nem szólt egy szót sem, csak megfontoltan rágta a szájába vett ételt. A fiú körbenézett, utoljára szemrevételezte a szalont, és készített néhány fotográfiát a mobiltelefonjába épített fényképezőgéppel. - Ha már úgysem jövünk ide többet, legalább a szállóról legyen pár emlék - gondolta, majd eltette a gépet.

Hamarosan végeztek az evéssel és a kávéval, minden sietség nélkül felálltak megfogták a cókmókjukat, helyére tolták a székeket, majd egy utolsó pillantást vetve a hatalmas helységre kisétáltak az ajtón.

---------------------------------------------------------------

A történet tanulsága csak majd' két hónappal később esett le.

Történt egyszer, hogy egy kollégával éppen beszélgettem az autóban - hazafelé tartottunk az M3-as autópályán, valahonnan az alföldről egy hosszú, egész napos megbeszélés után - amikor egyszer csak megvilágosodtam! Villámként hatolt be agyamba a felismerés: kész megoldás volt, amit már nem kellett kifejteni. Úgy láttam magam előtt a megfejtést, mint egy matematikus a képletet: az összes krikszkraksz, számok, alá, föléhúzások, "per" jelek, minden kellék egyben, kész, befejezett ábraként jelent meg előttem, azzal a különbséggel, hogy a matematikai ábrából egy árva kukkot sem értenék, de ezt teljességgel átláttam!

Rájöttem, hogy robot vagyok!

Még mielőtt teljesen hibbantnak néznél Kedves Olvasó, néhány egyszerű számítástechnikai kifejezést pontosítanunk kell. Ha ezeket az ismereteket már elsajátítottad, nyugodtan ugorj tovább, ám ha ismereteid e témában korlátozottak, szánj nekik néhány percet, mert kulcsfontosságúak a megértéshez. Mellesleg, hogy egy "Mesteremet" idézzem: "attól még senki nem lett kevesebb, hogy több akart lenni".

Tehát következzék a "számítástechnikai alapok néhány szóban" című lecke!

Bizonyára annyit Te is tudsz, hogy a számítógépnek van egy "agya", egy

számító egysége, ami a tulajdonképpeni "munkát" végzi - számol -, és ezt

az egységet hívjuk processzornak (processz = folyamat), vagy más néven

CPU-nak (Central Processing Unit), központi feldolgozó egységnek. A

processzor egy roppant bonyolult szerkezet, ennek elemzésébe most nem 

mennék bele, de a lényeges, hogy (leegyszerűsítve persze) amellett, hogy 

a programok számításait elvégzi, rengeteg folyamatot (processzt) kezel: 

hangot csihol a hangkártyából, mutatja az egér mozgását, megjeleníti a 

képet a monitoron stb. Mindezt folyamatosan végzi, vagy legalábbis mi 

annak LÁTJUK. De ahogyan a mozifilm is sok filmkocka gyors 

egymásutánjától válik folyamatossá a processzor sem egyszerre végez 

mindent, hanem mindent csak egy rövid ideig, és rögtön utána egy másik 

folyamatnak szenteli az idejét, és így tovább. Mindez viszont annyira 

gyorsan történik - a másodperc milliomod része alatt -, hogy ebből mi mit 

sem veszünk észre. A probléma akkor következik be, amikor az egyik 

folyamat valamilyen hibába ütközik és - rosszul megírt program esetén - 

lefoglalja a processzort, vagyis nem engedi továbblépni, hogy a soron 

következő folyamatnak tudja szentelni a másodperc ezredrészénél is 

kevesebb neki jutó időt. Ilyenkor mondjuk azt, hogy lefagyott a program, 

vagy mégrosszabb esetben az egész számítógép. Mert valóban ez történik: 

hirtelen minden megáll, mintha az idő egypillanatába beleragadt - 

belefagyott - volna. Ilyenkor néha nincs mit tenni: újra kell indítani az 

egész rendszert.

Nos, hát valami hasonló történt nálam is mert - gondolom már rájöttél, hogy - a történet egyik szereplője jómagam voltam. 

Végighaladva a fejemben összeállt képen minden megvilágosodott: amikor beléptem az étterembe, egy pillantással felmértem a helyzetet és a processzorom a helyzet optimalizálására a következő feladatsort óhajtotta végrehajtani: 1., sorbanállás a kompótoknál (itt volt a legkisebb a sor, de folyamatosan nőtt), 2., gyümölcsvételezés (senki nem állt sorba), 3., kávé, üdítő vételezése (egy ember állt a kávéstermosz előtt: mire a kompótból veszek, már nem lesz ott), 4 helyfoglalás (az egész nem vesz többet igénybe, mint három és fél perc, addig pedig hirtelen nem lesznek annyian, hogy ne jutna hely). Az, hogy a sorrend helyes volt-e vagy sem nem számított, mert a program kiszámolta a vélhetően helyes algoritmus alapján a lehető legoptimálisabb logisztikai megoldást, tehát adott helyzetben, adott idő alatt a döntés megszületett, minden késlekedés borította volna a tervet. 

És itt jött a probléma (a program futása szempontjából): egy másik input megakasztotta program lefutását. Ahelyett, hogy lépésről-lépésre végighaladt volna a folyamaton hirtelen mást kellett futtatni: a helyfoglalás processzt. Ez a hirtelen programváltás lefagyasztotta a CPU-t, és mindaddig ebben a hibernált állapotban tartotta, amíg újra onnan nem folytathatta volna az eredeti programot, ahol az megakadt, vagyis amíg le nem foglaltuk a helyet, és beállhattunk a sorba.

Miután ráébredtem, hogy az agyam egyszerre csak egy feladat lefuttatására képes, utána döbbentem rá, hogy ellenkezésem, és értetlenségem (- te mondd meg, hogy hova üljünk, - nekem mindegy, csak mutass egy asztalra) nem ellenállásból fakadt, hanem egyszerűen a gondolkodásom mikéntjéből. Vagyis - mivel az agyam úgy működik, mint egy számítógép központi egysége - tulajdonképpen digitálisan gondolkodom, tehát…

...tehát egy gép vagyok.

Kedves olvasó! Mielőtt bárkit is elítélsz a viselkedése vagy a tettei miatt, gondold végig a következőt: ha ő - aki azt a bizonyos cselekedetet végrehajtotta - sem biztos, hogy tisztában van azzal, hogy mit és miért csinál, Te honnan ismerhetnéd a tette mozgatórugóit. Mielőtt kimondod az ítéletet, talán nem árt megbeszélni, vajon mi játszódik le a másik félben, amikor ugyan azt a helyzetet teljesen másként értékeli.

De persze az is lehet, hogy épp egy földönkívülivel próbálsz meg szót érteni...

Streetfighters - utcai Harcosok

Néha van időm, hogy harcoljak. Van amikor pedig kell, hogy harcoljak. Néha jó harcolni, néha pedig muszáj, pedig nem akarnék. A harc mindig az egó műve. Ha nem lenne egó, nem lennének okok, amiért küzdeni kellene, csak lelkek lennénk, akik mindig, mindenhol jól érzik magukat. Boldogságban, békességben...

De unalmas is lenne...

Az ego sokszor jót tesz: néha előtérbe kell helyeznünk magunkat, ha másért nem, hát a túlélésért. Az élet pedig nagyjából erről szól - túl kell élni a faj, és az egyén érdekében. Evolúció. Néha semmi más nem számít.

De az utcai harc, az egészen más. Ott nem a túlélés a tét, hanem a nagyság megmutatása. Az igazságé. Persze az én igazságomé. Másnak meg a másé. Mert csak egy igazság van; mindenkinek a sajátja.

Havasak az utcák, jóval keskenyebbek, mint általában. De vannak olyan helyek, ahol az úttesten parkoló járművek még abból az éppen két autónyi széles térből is jócskán lecsippentenek. Pont annyit, hogy ne férjünk el egymással szemben. Valahogy így lett szűkös a tér az én autómnak és az utcában szembe közlekedőnek. A Vasas pálya mellett mentem, a dolgom nem volt sietős. Még volt félórám, hogy uticélomhoz érjek, ezért nem kapkodtam. Az oldalamon tiszta volt a tér, nem voltak parkoló autók, amik feltartóztathattak, vagy elsőbbségadásra kényszeríthettek volna. Minden parkoló autó a szemközti sávban állt. A Renault kombis kalapos embert ez nem zavarta. Jött szépen, ahogy kellett. Már messziről láttam - és az agyam helyén zümmögő számítógép a retinán eljutó adatokat elemezve és az utcakép, valamint a két autó haladási sebességét kiszámítva arra jutott -, hogy a szembejövő gépkocsit vezető egy kisebb helyen, ami két parkoló autó között látszódott, majd bizonyára félrehúzódik. Márcsak azért is, mert: 1., nem neki van elsőbbsége, 2., én már ennél jobban nem tudok lehúzódni, legfelejebb vagy ötven métert visszatolatni.

De a kalapos csak jött tovább, mit sem zavartatva magát azáltal, hogy nemsokára patthelyzetbe fogunk kerülni. A sebességéből ítélve érzékeltem, hogy nemsokára túlhalad az egyetlen kikerülési ponton és óhatalanul is meg fogja szakítani mindkettőnk utazását. Aztán bekövetkezett, amire számítottam: nem lassított, és nem húzódott félre. Így aztán megálltunk egymással szemben: én az utca szabad oldalán, ő meg a parkoló autók mellett, félig az én sávomban.

Így álltunk ott egymással szemben. Tisztán érzékelhető volt, hogy az ellenfél nem akar meghátrálni. Észrevettem az okát is: egy nő ült mellette. Gondoltam most aztán meg fogja mutatni milyen is egy igazi Férfi! Megmutatja a Nőnek, hogy ki a legény a gáton! Engem ez különösképpen nem tudott kihozni a sodromból. Nem siettem sehova, az autó már átmelegedett és a zenedobozból egy szép dal hangjai szóltak. Csak ültem békésen és hallgattam a kellemes zenét.

Kíváncsi voltam, mi fog történni. Figyeltem a bennem lejátszódó érzelmi, gondolati reakciókat, közben pedig a szemben álló autóban ülő embereket bámultam. Láttam, hogy beszélnek egymással és azt is kivettem, hogy a hölgy kezdi elveszíteni a türelmét, de a kalapos próbálja nyugtatgatni. Szinte hallottam magamban a párbeszédüket:

- Béla menj már vissza, nem látod, hogy ez nem mozdul?

- Ne izgulj Gizi, visszamegy. Mert én egy tapodtat sem megyek hátrébb. Meglátjuk ki bírja tovább!

Ezt azonban nagyon elpuskázta Béla, ugyanis engem remekül elszórakoztatott a helyzet. Már legalább négy-öt perce ácsorogtunk, amikor a kalapos mögött feltűnt egy másik autó is. A sofőrje egy másodperc alatt felmérte a helyzetet, és a Renault mögött öt méterrel lévő kersztutcánál - ameddig emberünknek vissza kellett volna mennie - kikerült minket. Én csak néztem ki a szélvédőn, és figyeltem, ahogy az ellenfél autójában növekszik a feszültség. Ugyan a kalapos semmi jelét nem mutatta, hogy cseppet is foglalkozna a keletkezett szituációval - nem nyomta meg a dudát, nem indult meg semerre, sőt még rám se nézett - de ahölgyemény egyre zaklatottabban viselkedett. Én pedig szórakozottan elkezdtem fütyülni a zene dallamát. Nem voltam dühös, nem préselődött a vérembe az adrenalin, nem dobolt a vér vadul a fülemben, egyszerűen csak a kíváncsiság élt bennem, és érdeklődve figyeltem, hogyan fog változni a helyzet.

Hirtelen egy teherautó is megjelent a képben, szintén a Renault mögött. Mi addigra már vagy hat perce csak álltunk egymással szemben; én zenét hallgatva, ők pedig - látszólag ügyet sem vetve rám - egymással vitatkozva. A teherautó viszont nem tudott kerülni. Ekkor hirtelen a kalapos hátrafelé menetbe kapcsolta a sebességváltóját, és vagy két métert tolatott, mire én végre el tudtam mellette menni...

Hogy mi a történet tanulsága? Látszólag az egyik győzött, a másik veszített. Ha dönteni akarnék, azt mondhatnám, az igazság az én oldalamon állt, mert én tartottam be a szabályokat. Ugyan most nem törtek csontok, és nem folyt a vér, de mégiscsak két utcai egóharcos párviadala volt, amiből egyik sem jött ki győztesen. 

Én sem nyertem semmit. Csak tapasztalatot. Megfigyeltem hogyan működik az egóm. Tét nélkül, laboratóriumi körülmények között. Érdekes élmény volt...

Különbségek

Szeretek írni.

No nem azért, mert valami hihetelen nagy írótehetségnek gondolnám magam, erről szó nincsen. Az írás öröméért. Azért, mert ha foglalkoztat egy gondolat, vagy egy érzés, és ha csak a saját agyamban forgatom és analizálom, és fejlesztgetem, akkor van úgy, hogy egy idő után elillan. Jönnek a dolgos hétköznapok, és a jól kieszelt és alaposan végigjárt elmélet szépen lassan kikopik az elmémből, mert a nyomuló zaj fokozatosan elszürkíti, majd amikor nem veszem észre egy jól irányzott övön aluli ütéssel kitaszítja a ringből, úgy hogy még csak egyet mukkanni sem tud. Én meg csak azt veszem észre, hogy töröm a fejem, vajon mi is volt amiről a múltkor úgy gondoltam, hogy na most találtam egy olyan jó kis elméletet, amivel sikerül a sarkaiból kifordítani a világot... És csak a nagy néma csend honol.

Ezért inkább leírom a gondolatot - ha van lehetőség, még abban a minutában - és hagyom, hogy önmaga kifejtse saját magát. Mert ilyenkor mindig csak az alap van meg - sokszor nem is igazán gondolat, csak egy érzés formájában - és szép fokozatosan kezd testet ölteni. Mint a forgószél a forró aszfalt fölött: először csak azt veszed észre, hogy enyhe kis huzat van. Majd hirtelen egy pihekönnyű madártoll fellibben, és elkezd táncolni. Aztán jönnek a többiek: szöszök, a falevelek, papírfecni, egy újság oldala, és a végén szép kis forgásba állnak össze. Ha ilyenkor meg tudod ragadni a képet, szerencséd van, de ha nem sikerül, várhatod, mire megint jó lesz a konstelláció. Persze nálam az írás időben ennél hosszabb folyamat, de valahogy így alakul. Jön az első gondolatmorzsa, ami elkezd táncolni, és ahogy egyre többet foglalkozom vele, szépen társulnak hozzá a többiek is. Aztán csak azt veszem észre, hogy leütöttem már vagy egy két ezer karaktert, és csak az első száz volt, amit én írtam. A többit már ők tették hozzá. Ez az egyik oka, hogy miért szeretek írni: a teremtés. Valahogy így lehetett a Jóisten is - Ő látja lelkemet és tudja, hogy nem akarom magam hozzá hasonlítani! - elkezdte, aztán lett belőle valami. Én is így vagyok sokszor - miután végeztem és újra átolvasom a leírtakat - elcsodálkozom azon, hogy ezt tényleg én írtam, én teremtettem-e. Hogy ez így jó-e, vagy sem? Majd mindenki eldönti saját maga ízlése szerint.

A másik ok, ami miatt szeretek írni, hogy azt vettem észre, a gondolatok képesek energiává alakulni, és valamilyen misztikus, természetfeletti módon befolyásolni az életemet. Mindegyik gondolatnak van egy töltése, és attól függően, hogy ez mekkora energiával - érzelmi töltéssel - bír, van rám befolyása. Minél kisebb a töltés, annál kevesebb energiát tud kifejteni, következésképp annál kissebb befolyással rendelkezik, és fordítva. Ezen kívül még az is számít, hogy mennyire kitartó a gondolat: mennyire tud beférkőzni az elmémbe. Ha elég sokáig kelleti magát, akkor nagy esélye van, hogy tartós, mély változásokat hozzon létre. És igazán akkor tud beágyazódni a sok ezer elillanó és másik sok ezer rövid ideig időző gondolatsor ellenében, ha rá tud venni, hogy sokáig, és tartósan koncentráljak rá. Ennek pedig a legjobb módszere az írás.

A gondolatrendszerek nem állnak össze mindig a fejedben. Néha az egyik részük kap figyelmet, néha a másik. Olyan ez, mint amikor a színházi előadás végén legördül a függöny és egyesével előjönnek a színészek. Mindegyik külön-külön kap reflektorfényt, de a darab csak akkor állt össze, ha az összes szereplő eljátszotta a saját szerepét. A történet csak úgy érthető, ha mindenki kivette a részét a rá háruló szerepből. Többé-kevésbé valahogy így működik az írás is: a gondolat-darabokat akkor csípheted el, mikor épp rivaldafénybe kerülnek, és külön-külön is tudsz velük foglalkozni, mint a színészekkel a próbákon. Aztán elkezdheted őket rendezgetni, amíg összeáll a puzzle. Ha nem tetszik, amit látsz, összekeverheted újra és újra, itt viszont nincsenek kőbevésett szabályok, és nem áll melletted senki stopperórával, hogy mérje az időt. Később bármikor átfestheted a képet ha mégsem tetszik egyik, vagy másik árnyalat, egészen addig, amíg össze nem áll a kompozíció és kialakul a struktúra a Te elméd logikája szerint. Végül, ha meg akarod osztani másokkal is a gondolataidat és szerencsés vagy, talán még meg is értik, mit akartál kihozni ebbő az egészből.

A gondolatkoncentráció olyan, mint a piroscipő-effektus. Biztos hallottál már róla, de ha valami oknál fogva mégsem, akkor itt a megfelelő alkalom, hogy eláruljam Neked a titkot: amíg nem akarsz piros cipőt venni, észre sem veszed, hogy mennyien hordanak. De abban a pillanatban, hogy elszánod magad a vásárlásra, rögtön feltűnik, hogy szinte csak piros cipők jönnek Veled szembe az utcán. Azokat az eseményeket veszed észre az életben, amik körül a gondolkodásod forog. Te is ismersz egy csomó olyan embert, akinek valahogy mindig adják magukat a lehetőségek, és talán van olyan is az ismeretségi körödben, aki még akkor sem veszi észre őket, ha majd' kiszúrják a szemét. Bizony-bizony, nem mindegy milyen gondolatoknak adsz teret és lehetőséget, mely gondolataid rendelkeznek érzelmi töltéssel, és melyek azok, amelyek kitöltik a napjaid nagyobbik részét. Ha valami gondod van az életeddel, javaslom vizsgáld meg a gondolkodásodat, és döntsd el, vajon ezt akarod-e (az élettől), vagy valami egészen mást.



Az írás segít koncentrálni. Ha le akarod írni amit közölni akarsz, kénytelen vagy összeszedni a gondolataidat. Kénytelen vagy rendszerezni, ezáltal energiákat juttatsz neki, és elkezdheti élni a saját életét. Néha ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy olyan összefüggéseket veszel észre, amikre korábban nem jöttél rá, vagy nem is gondoltál. Az én legújabb ilyen felismerésem egy levél kapcsán mutatta meg magát, amit nemrégiben írtam egy nagyon kedves ismerősömnek.

Sokszor értekeztem már arról, hogy mit tartok fontosnak a saját életemben. Mik azok az értékek, amelyek mentén próbálom élni a mindennapjaimat. Nem akarom most újra mindegyiket elővenni, ha kíváncsi vagy rá, bármikor visszalapozhatsz, meg fogod találni őket. Talán egy mindenképpen említésre szorul, ez pedig az ITT és MOST gondolatköre. Egy igazi klasszikushoz fordulok, hogy jobban megvilágítsam mire gondolok. Jöjjön hát egy idézet a Kung-Fu Panda c. filmből:  "A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent."


Talán nem túlzok, ha azt mondom egy öreg teknős eléggé jól rátapintott a lényegre: egyetlen valóságos, éppen ezért átélhető és lényeges pillanat létezik: a most. A múltad már csak az emlékek ködén keresztül integet, a jövőd pedig még képlékeny, olyan mint a frissen-forrón edénybe töltött kocsonya: a cupákok, és a zöldségek még szabadon úszkálnak, nem dermesztette még fogolyjá őket az idő; a jövőd mindössze a lehetőségek tárháza, amikből bármi és annak az ellenkezője is alakulhat. Dőreség lenne olyan dolgok miatt büntetned magad, amiken már nem tudsz változtatni, és ugyanígy, ha olyan dolgok miatt aggódsz, amik még nincsenek. Az önostorozással, és az aggodalommal egy valamit tehetsz tönkre: azt az egyetlen pillanatot, amikor boldog lehetnél. Ha bántod, sajnáltatod magad, vagy félsz, és aggódsz, nem lesz időd arra, hogy boldog légy. Mert boldog csak most és itt lehetsz. Nem tegnap, és nem holnap. Ma. Jó, ha meg tudod különböztetni a fontos dolgokat a nem fontosaktól. Aggódni, és félni az elmúlt és a jövendő miatt nem fontos. Boldognak lenni: igen.

Tudom, hogy mi a fontos nekem, és tudom, hogy mi nem. És a kettő között tudok KÜLÖNBSÉGET tenni. Ez az én nagy felismerésem.
 

Ütközések

       "Biliárdgolyó létünk örökös koccanásai határozzák meg életünk halvány hétköznapjait…"

                                                                                                                              (saját)

Az élet tele van apróbb-nagyobb ütközésekkel, koccanásokkal. Hatással vagyunk másokra, és mások hatással vannak ránk. Mikor ér minket olyan gondolat, eszme vagy talál meg egy esemény, ami megváltoztatja addigi utunkat, ki tudja? Talán tényleg olyanok vagyunk, mit a biliárdgolyók - azt hisszük, hogy az indulás pillanatában látjuk hová fogunk érkezni, de aztán ahogy egyre távolabb érünk a kiindulási pontunktól egyre cikcakkosabb utat járunk be...

Találkozom egy emberrel, beszélgetek vele, mondom a magamét, ő hallgat aztán ő mondja a magáét és én hallgatok. Közben nemcsak a szavak, de az érzések is gazdát cserélnek, energia hullámzik a két szellem között, felfogható és felfoghatatlan jeleket küldünk egymásnak és a környezetünkből is áramlanak felénk a mások gondolatai érzései energiái. És ez így megy folyamatosan... A kis biliárdgolyó pedig gurul a maga útján, miközben innen is, onnan is kap egy kis löketet. Néha csak egy szellő lehelletével változik az iránya, néha fémdarab taszítja meg, néha sziklák állják útját, néha egy fa erezete téríti el... A kimondott és kimondatlan mondatok lecsapódnak benne, és másodpercről másodpercre mindig egy picit módosítanak a pályáján... Van, hogy tudatosan, van, hogy nem, de az állandó hatások állandó irányváltoztatásra késztetik...

Figyelem a bennem hullámzó érzéseket, miközben beszélek és néha a hallgatásom többet mond, mint a szavak. Közben tudom, hogy a másikban valami változik. Amit mondok, amit a testem elárul neki, mind hatással van rá. Már ha mellette állok az is hatással van rá, és rám is hatással van, az, hogy mellettem áll. Ha csak hallgat, az is változtat az én biliárdgolyó-létem irányán...

Nem mindegy, mit mondok, és az sem, mikor hallgatok. Van, hogy a hallgatás nagyobb súlyt ad a mondandómnak, mintha nyomatékosabban mondanám, vagy többször elismételném. Ahogy nézek rá, az arcom minden rezdülése, a kezeim játéka, a hangsúlyok, a gesztikuláció, ha megérintem, mind-mind egy-egy ütközés. Minden ütközéssel eltérítem a golyót és közben én is eltérülök. Bármi is a célom azzal amit mondok, vagy teszek, vagy nem mondok, vagy nem teszek, ő mindenre reagál. Ő is egy biliárdgolyó, mint én, és nem tud kitérni a hatásom elől. Minden lecsapódik benne, pedig valószínű, hogy nem is tud róla. Lehet, hogy úgy döccen arréb, ahogy én szeretném, lehet, hogy nem. Lehet, hogy amit mondok, vagy nem mondok egész más irányba taszítja, mint ahogy szeretném. Igazából nem is tudom, hogy amit mondok, miért mondom. Mi az oka, hogy azt mondom, és úgy mondom, vagy épp mit hallgatok el és miért hallgatom el...

Én is csak egy biliárdgolyó vagyok, és az, ahogy most látok, most érzek, most tapasztalok ezer és ezer koccanás és ütközés eredménye. Nem emlékszem már, hogy honnan indultam, az utam is ezer és ezer irányt vett már föl és bár nagyjából tudom, hogy hova szeretnék eljutni az út folyton-folyvást változik. Hol kissebb döccenőkkel, hol nagyobb csapásokkal, hol csak egy fa erezetével, hol egy szellő suhogásával térek ki, de mindig kitérek. Elég egy gondolat, egy érzés, egy illat, egy dal, és lehet, hogy már egészen más vagyok, mint az előtt voltam. Nem tudhatom melyik koccanás hagy nyomot bennem, és melyik az amit meg sem érzek, melyik változtat meg örökre, és melyik az, amit szeretnék elfelejteni...

Biliárdgolyók vagyunk, akik ide-oda gurulunk: néha összekoccanunk, néha egymás mellett haladunk, néha elválnak útjaink, néha összetalálkozunk, néha lökünk egymáson, néha csak megérintünk valakit, van, hogy csak elgurulunk egymás mellett, de mindig mindenkire hatással vagyunk, és mindig mindenki hatással van ránk...

LÁNYBAJOK

Mostanában valahogy többször kerültem lányos társaságba, mint  fiúsba és egészen érdekes tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Először is le kell szögeznem: a lányok legalább annyi fontos, és hétköznapi gonddal, ha nem többel küzdenek, mint a fiúk. Az élet minden területén ott vannak, nemcsak az otthoni ügyeket intézik általában több, mit kevesebb sikerrel, de ugyanúgy megállják a helyüket a munkahelyükön is, és van olyan köztük, aki egyedül kell, hogy szembenézzen a nagybetűs élet megpróbáltatásaival, akár még gyermekekkel is maga mellett. (Na arra lennék kíváncsi melyik egyedülálló férfitársam állna úgy helyt a munkahelyén, ha délután még két - jó esetben legalább általános iskolás, és napközis - gyerkőccel lenne "megáldva".)

Mindezek mellett közös a lányokban, hogy szinte mindegyiküket ugyanazok a problémák foglalkoztatják, de azok között is legfőképp egy, a párkapcsolatok - párkapcsolatuk problémája. Van akinek van párkapcsolata - és ezért, van akinek nincs - és ezért. Úgy tűnik, a kapcsolati gondok legalább olyan általánosak, mint az OTP Bank magyarországon: szinte mindenkinek van vele valamilyen ügye. 

Persze sok más gondjuk is van a lányoknak, nőknek - férfisoviniszta olvasóimat most rendre kell utasítanom - a szebbik nem képviselői nemcsak azzal vannak elfoglalva, hogy siránkozzanak, mi férfiak pedig azért nem csinálunk ekkora gondot ebből a kérdésből, mert többségünk érzelmi intelligenciája - olvasottabbaknak: EQ - azt a bizonyos vadászbéka-testrész földtől való magassági szintjét sem éri el.

Azt hiszem a férfiak többsége egyszerű legyintéssel hajlamos elintézni a kapcsolati gondokat, legfeljebb, ha előjön a téma az "ugyan drágám, nem kell mindent túlanalizálni", vagy a "már megint sületlenségeken gondolkozol" sablonszöveggel hessegeti el a házilégy zümmögésével egyenrangú zavart keltő problémát. Valahogy a férfivá érés kemény leckéi és borgőzös, avagy sörböfögéses, tusolóban nagyot pukkantós, esetleg kockahasra, vastag smukra, vagy bálnamercire gyúrós tanulóévek alatt a férfitársadalom jó része elfeledkezik, vagy csak egyszerűen nem vesz tudomást arról a tudományosan bizonyított tényről, hogy a NŐ nem a megérdemelt munka gyümölcse, ami a BMW jobb első üléséhez tartozó alapfelszereltség, hanem érző lény, aki intelligenciában legalább ott, de érzelmi intelligenciában mérföldekkel magasabban tanyázik mint nemtársaim túlnyomó többsége.

Ez van. Ez itten kérem most nem a vita helye. A nők legalább annyit güriznek a munkahelyükön, mint mi férfiak, majd hazamennek, és folytatják otthon. Ha mással nem, hát azzal, hogy kiszolgálnak minket. Nem akarom a lerágottcsont-közhelyeket gyarapítani a mosás-főzés-takarítás triumvirátussal: mindenki pontosan tudja, miről beszélek. Aki meg nem akarja tudni, az legyen otthon egy hónapig egyedül, nőtársaság nélkül, tegye a megszokott dolgait - se többet, se kevesebbet - majd a hó végén nézze meg, mi változott a háztartásában. Takarítónővel, bejárónővel, anyukával felfegyverzettek felmentve, ők költözzenek be valakinek a lakásába, ahol az említett személyek biztosan nem találnak rájuk.

A mindennapi robot után nincs is mit csodálkozni azon, hogy sok lány, asszony a házasságban lehúzott néhány év után már annyira belefárad az anyagi, fizikai lét gyötrelmeibe, hogy egy idő után teljesen elhagyják magukat, és ha valaki megkérdezi tőlük, ugyan mit gondolnak, mit fog szeretni a férjük rajtuk, ha ennyire igénytelenek önmagukkal szemben ez a válasz jön: szeressen így, ahogy vagyok. Amiben - valljuk be őszintén - van is igazság. Mert az "asszonyállat" - ahogy a jólnevelt bikák egymásközt nevezik - aki kiteszi szívét lelkét a családért - mert persze hagyományosan még ez a szerep is neki jut -, a gyerekekért, meg a 'zuráért, okkal várhatná el, hogy megbecsüljék érte. Ő tűr, robotol, kitart, a férje meg, ha van elég pénze - érezvén a kapuzárási pánikot - majd lecseréli egy fatalabb, frissebb, gyerektelen csajszira, aki majd eljátssza a "buta vagyok, de legalább velem lehet reprezentálni" szerepet idősödő, de vastag pénztárcával ellátott uracskája mellett. Amelyik pasinak nincs pénze, az meg talál magának valamilyen fontos elfoglaltságot - sport, vadászat, sportvadászat, kocsmázás, verekedés, betörés, kemény munka túlórával: egy a lényeg, hogy sok időt vegyen igénybe, és minél kevesebbet kelljen otthon tölteni. Persze vannak üdítő kivételek is, de ha most közhelyes akarnék ismét lenni, azt mondanám: a kivétel erősíti a szabályt. De nem mondom.

Így aztán a sok tündéri, bájos, romantikus, szellemes, humoros, idealista csajsziból - megint csak tisztelet a kivételnek - úgy harmincegynéhány éves koruk környékén - később szülőknél ez tovább tarthat - megkeményedett, szigorú arcú, összeszorított szájú, legörbülő ajkú, örömtelen, életvidámságtól megfosztott középkorú asszony válik. Az a lány pedig, aki néhány éve még a királyfit várta fehér lovon, addigra azt mondja: "... a szerelem mindig illúzió, és fontosabb megtalálni azt a tevékenységet, ami közben úgy érzed magad, mintha szerelmes lennél..."

Én pedig egy ilyen mondat hallatán elsírom magam! Mert látok magam előtt egy gyönyörű, értelmes, okos, érzékeny lényt, aki évek óta benne van egy olyan kapcsolatban, ami már nem elégíti ki - már nem boldog - és ahelyett, hogy a boldogságot keresné, még olyan áron is, hogy ha kell felrúgja az elposványosodott állóvíz-szövetségét, inkább megalkuszik saját magával, inkább magyarázatokat keres, inkább elfordítja az arcát a lehetséges jövőktől, csak azért, hogy a biztosra menjen. Inkább pótcselekvéseket keres, és megmagyarázza magának, hogy ez a világ rendje - "... a szerelem csak illúzió..." - minthogy elhinné azt: a boldogság neki is jár. És csak azt kaphatja meg az élettől, amit kér, amit elvesz tőle. Nem véletlenül mondják az okosok, hogy "segíts magadon, s Isten is megsegít". Mert hát földi létezésünkkel együtt jár a cselekvésre való képesség és készség is: ha ugyanazt tesszük, mint eddig, akkor hogy a fenébe várnánk azt, hogy bármi is változni fog?

Félek, ez a lány majd pár év múlva egy boldogtalan, problémákkal terhelt kapcsolatban gyerekekkel az oldalán, ha elég őszinte magával rájön, hogy önmaga feladásával semmit nem nyerhet. Ideig-óráig lehet más életét élni, de akkor hol lesz a sajátunk? Az életünk ebben a dimenzióban és ebben a testben csak egyszeri: itt nincs utóvizsga, ha megbukunk, nincs osztályismétlés. Az idejével, életével mindenki maga gazdálkodik - nomeg a Jóisten - és érdemes meggondolni mi a jobb: azt mondani, hogy legalább megpróbáltam, vagy azt: meg sem próbáltam...

Sokszor eszembe jut - amikor emberek nem mernek tenni valamit az életük boldogabbá tételéért csak azért, mert félnek az ismeretlentől, és inkább a "nem igazán jó, de legalább biztos"-at választják - a Schindler listája című film egy jelenete: Az asszonyok, akiket Auschwitzba deportáltak állnak a tábor udvarán, és az egyik azt mondja: - Legjobb lenne, ha nekiszaladna a kerítésnek, amibe áramot vezettek és akkor nem lenne több gondja. Erre a másik asszony azt válaszolja neki (nem pontosan idézem, csak a lényeget): - Ne tedd meg, mert akkor soha nem fogod megtudni mi történhetett volna...

Itt szeretném megkérni minden embertársamat nemtől, vallástól, bőrszíntől, kaszttól, felekezettől, politikai hovatartozástól és úgy általában mindentől függetlenül, hogy ha párkapcsolatban leledzik, legyen kedves és tegye fel magának legalább az alábbi kérdéseket: Mi az, amit tisztelek a szerelmemben/páromban? Mi az, amiért a párom/szerelmem tisztel engem? Boldog vagyok ebben a kapcsolatban? Boldog a párom/szerelmem ebben a kapcsolatban? Vannak közös céljaink? Tudnék vele gyermeket vállalni? Egyetértésben, azonos értékek mentén tudnánk gyermekeket felnevelni? Fel tudok rá nézni? Ő felnéz rám? Van valami, amit ki nem állhatok benne? Jó barátok vagyunk? Meg tudunk mindent beszélni? Tudnék nélküle élni? (Persze opcionálisan lehet még sok okosságot mellétenni, nekem most hirtelen ezek jutottak eszembe. De kezdetnek, ha nincs más, ennyi is megteszi.)

És ha talál csak egyet is a kérdések közül, amire a válasz rossz érzéseket kelt, akkor kérem gondolkodjon el azon, hogy nem érdemesebb-e, tisztességesebb-e elengedni a másikat - ha mégoly nehéz is - és lehetőséget adni mindkettejüknek egy megfelelőbb - és ezáltal boldogabb - kapcsolat reményének, lehetőségének?

Tisztelt Férfitársam! Önt pedig arra kérem, hogy a Nőt, aki Önt minden hibája és faragatlansága ellenére figyelemre méltónak tartotta és párjául kiválasztotta, becsülje meg, és tisztelje mindazért, amit Önért tesz, és amikről Ön miatt lemond. Tisztelje azért a kitartásért, amiért még mindig Ön mellett van, holott ezer és ezer, Önnél sokkal szebb, férfiasabb és gavallérabb úrral hozhatná össze a sors. Tegye Őt boldoggá, még azon az áron is, hogy néha-néha le kell mondania egy-egy focimeccsről, sörözésről, vagy újságolvasásról, netán el kell mennie vele vásárolni, vagy uram bocsá' a vasárnapi ebéd után el kell mosogatnia, vagy épp az anyóssal - az Ön édesanyjával szemben - ki kell állnia mellette. Mert higyje el, kicsivel is beérik: szeretni kell Őket. Csak úgy. Azért, mert vannak.

 

Barátság

 

  

      "…És egy ifjú ezt mondta: Beszélj nekünk a Barátságról. 

      És Ő válaszolt, és ezt mondta: 

      A te barátod a válasz a szükségedre. 

      Ő a te földed, melyen szeretetet vetsz, és háládatosságot aratsz. 

      És ő a te asztalod és a te tűzhelyed. 

      Mert éhesen mégy hozzá, és békéért keresed fel őt. 

 

      Amikor barátod szól hozzád, saját elmédben nem félsz az „igen”-től, s

      nem fojtod vissza a „nem”-et. 

      És amikor a barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá. 

      Mert a barátságban minden gondolat, minden remény szavak nélkül 

      születik, közös és kimondatlan örömmel. 

      Mikor barátodtól elválsz, nem bánkódol. 

      Mert amit benne legjobban szeretsz, a távollétében világosabbá válhat,

      miként a hegymászó is jobban látja a hegyet a síkságról…"

      (Kahlil Gibran: A Próféta)

 

Nemrég egy beszélgetés kapcsán vetődött fel a barátság témaköre. Sok szempontból megvilágítottuk kérdést, és sok érdekes gondolat hangzott el. Megint csak egy olyan képlékeny, szubjektív, és megfoghatatlan fogalmat próbáltunk körülírni, ami szinte lehetetlen, mert ahányan vagyunk annyiféle magyarázata lehet. Egy közös van bennük: mindegyik igaz.

 

Persze, ha egyáltalán van rá magyarázat.

 

Ugyanúgy, mint a szerelmet, a barátságot sem lehet mindenki számára egyértelműen és definíciószerűen leírni, de van néhány olyan próbálkozás, amivel legalább megközelítőlegesen érinteni lehet a fogalom kvintesszenciáját. Van néhány meghatározás, leírás, és szó, ami nem fogja le a teljes spektrumot, de ezek nélkül nincs barátság. Persze, ha az összes leírást, és az összes jelzőt összerakjuk, az sem jelenti a biztos sikert, mert ahogyan alkotóelemeiből - részeiből - is össze lehet rakni egy emberi testet: az őt átjáró Élet nélkül önmagában az még csak egy rothadó hústömeg marad, és nem változik varázsütésre élő, érzékeny emberi lénnyé. A barátság sem csak szavak, leírások vagy tulajdonságok gyűjteménye.

 

A barátság hasonló misztérium, mint a szerelem: senki nem tudja honnan jön, mi az a megfogható, tettenérhető, és egyértelmű kiindulási pont - az OK -, amikor, vagy amitől a barátság kialakul. Egyben viszont szinte biztosan több, mint a legtöbb szerelem: a barátságoknak nagyobb az esélyük arra, hogy élethosszig tartsanak. Mert a barátságban nem számít az idő. A barátoddal, ha félbeszakad egy beszélgetés - teljen el bár egy perc, vagy akár egy évtized - pont ugyanott fog folytatódni a mondat, ahol éppen abbahagytátok.

 

"Barátaid jobban ismernek téged találkozásotok első percében, mint

ahogy ismerőseid megismerhetnek ezer év alatt." (Richard Bach: Illúziók)

 

Azt persze nem tudjuk mitől van a barátság. Mi az oka, hogy valaki a barátunk lesz, és mitől vannak az életreszóló barátságok. Mik azok a próbatételek, melyeken az igaz barátoknak nem szabad elbukniuk - mint ahogy nincs arra sem leírás, hogy milyen próbatételeken kellene túljutniuk, hogy a barátság kiállja az évek és a történések tűzpróbáját. Olyan, mintha folyamatosan, állandó készenlétben kellene lenned, mert az élet változatos, előre nem elképzelhető és ezért felkészülhetetlen kihívásoknak vetne alá, amelyeket mindet ki kell állnod. Mert a barátság egy folyamatos próbatétel. És egy dologban biztos lehetsz: a barátodra mindig, minden körülmények között számíthatsz. Nincs kifogás, amikor segítségre szorulsz - a barátod biztosan melletted áll nemcsak a jóban, de igazán Ő az, aki a rosszban is.

 

Van egy szó, ami nélkül biztosan nincs barátság. Ez a szó a bizalom. 

 

Ha van barátod, akkor Ő az, akiben feltétel nélkül megbízol. Soha nem kételkedsz a szavában, mindenedet rá mered bízni, még az életedet is. Előtte mersz csupasz lenni, sőt, talán csak előtte. Ő ismeri a gyengéidet, ismeri a szíved legféltettebb titkait és Ő az, aki úgy lát téged, ahogyan senki más. A barátod az az ember, aki olyannak fogad el, amilyen és aki vagy. Ő az aki ok nélkül szeret. Kompromisszumok és megalkuvások nélkül. És te pont ugyanígy vagy vele. Vele mindig őszinte lehetsz, és tőle mindig őszinteséget kapsz. Nem kell elvárnod, önmagától adja. Még akkor is, ha tudja, megbánthat vele. De igazából mindketten tudjátok, hogy nem bánthatjátok meg egymást, mert minden tetteteket a szeretet vezérli. Nincs benne hátsó szándék, nincs kerülő út, nincsenek célzások és nincsenek mellébeszélések. A barátodnak mindent a szemébe mersz mondani, és Ő is a szemedbe mond mindent. Mert mindketten magatokat adjátok minden szerep és játék nélkül, csupaszon és védtelenül, mert tudjátok, hogy a barátotok soha nem bántana titeket.

 

A barátodhoz hű vagy - a hűség, amit a szerelemben fogadsz meg itt fogadkozás nélkül is megvan. Nincs szükség a bizonygatására, mert fel sem merül az ellenkezője. És minden csak az ellenkezőjéhez viszonyítható, ezért a hűség a barátságban természetes, elemi egység.

 

Mint ahogyan egy igazi család tagjai közt sem merül fel a vérségi rokonság kérdése, a barátságban sem téma sem a hűség, sem az őszinteség, sem a bizalom. Ezek mind a barátság alkotóelemei, bármelyikük nélkül a barátság nem működik. Vagyis ha bármelyik alkotóelem hiányzik, az már nem barátság.

 

A barátok az általunk választott család.

 

                  "A kötelék,

       mely igaz családod összefűzi

                   Nem a vér,

hanem az egymás élete iránti tisztelet

            s a benne lelt öröm.

 

          Ritka, hogy egy család

                tagjai egyazon

                   fedél alatt

               nevelkedjenek"

          (Richard Bach: Illúziók)