KONTRASZT

6:15, csörög a vekker. Rutinos mozdulattal nyomod le, tudod, még van 15 perc, amikor ki kell bújnod az ágyból; ez már egy bevált módszered a felkelésre. A telefon úgy van beállítva, hogy úgyis elkezdi újra. Még fordulsz kettőt, miközben megpróbálod megragadni az elillanó álmodat, de így legalább még egy pillanatra emlékszel rá: ha rögtön felkelsz általában semmi sem marad meg. Ezért szereted ezt a kicsiny lopott időt. Ma egyébként is különleges álmaid voltak, készülsz egy fontos eseményre, szinte alig aludtál éjjel, sokat forgolódtál, és sokszor felébredtél. KELL az a 15 perc.

6:30. Újra csörgés, nincs mit tenned, az idő a Te kedvedért sem áll meg, most már muszáj felkelned. A menetrend kiszámított, ha csúszol egy picit, borul minden. Nagy nehezen kikászálódsz hát az ágyból, az álmod végleg elillant. De ma legalább néhány morzsára emlékezni fogsz. Irány a mosdó, dolgok, amiket mindenképp el kell végezni: többek között tusolás, fogmosás, hajszárítás, majd barátkozás a tükörképpel - ez így megy minden nap. Szokásos dezodor, közben ki-ki ugrasz a ruháidért, de közben egy gyors pillantás a számítógép monitorára, levél ellenőrzés. Ehhez is úgy hozzászoktál, mintha mindig is ezt csináltad volna, sőt mintha már így jöttél volna a világra, pedig 25 éve még azt sem tudtad, mi fán terem a számítógép. Meg vannak a cuccaid, előkészítetted őket még tegnap este, már csak egy ing kisimítása maradt, mert ha valamit nagyon utálsz, akkor az a vasalás. Ha lehet, addig odázod, ameddig csak tudod, ezért majd' mindig reggelre marad. Épp belefér az idődbe, de muszájból, fanyalogva ezt is megcsinálod. A táska előkészítve a váltóruhákkal. Cipő zacskóban, öltöny az öltönyzsákban, rajtuk a hosszú kabátod. Ki tudja milyen idő lesz, furcsa ez a május. Ablakon kinézel, most épp nem szakad az eső, de azért mindenre fel kell készülni. Még egy lehelletnyi parfüm a kedvencből, aztán...

7:30. Indulás! Az utolsó pillanatban persze, mert mindig kiszámolod, hogy éppen odaérj. Nem szeretsz várakozni. Gyorsan felkapod a cókmókot, egyik kezed tele 3 zacskóval-táskával-zsákkal, a másikkal a kulcsot forgatod kétszer a zárban, aztán nyomás a lifthez. Ma nem lépcsőzől, a cuccok könnyű kibúvót adnak. Mélygarázsba be, kocsi kinyit, hátsó ajtó föl, csomagok bepakolva. Távirányítóval nyitod az ajtót, közben lámpát kapcsolsz, övet kötsz, a cd-váltón nyomsz egyet, mert épp lejáróban van az aktuális kedvenc zenéd, amit harminckilencedszerre sem untál még meg. Garázsajtó le, miközben a kapunyitót nyomod, majd kicsorogsz félig az útra, nézel, de alig látsz ki balra - az a fránya kertész soha nem nyírja le eléggé a sövényt, kész balesetveszély.

7:35. Rémülten kapsz a belső zsebedhez, mert ma másik zakó van rajtad, és ebbe nem tetted be a telefonod. Vissza KELL menned, mert vidékre mész, és egyszerűen telefon nélkül úgy érzed magad, mintha egy testrészed hiányozna. Nyomás megfordulni, közben az idő megy, ezzel az aprócska malőrrel pont 7 percet veszítettél a tervezetthez képest. Basszus!

7:42. Reload. 50 helyett 70 ahol lehet, a célpont koordinátái körül várhatóan erős forgalom, nem szabad késned. Fontos megbeszélés, sok minden múlhat rajta. Épp időben érsz, a parkolójegy váltás még pont belefér. Egy perc késés, még udvariassági határon belül. Jelzed, hogy itt vagy, kollégák is megjöttek, irány a munka.

10:00. Hasznos tárgyalásról, bizakodva jössz ki, talán egy kis fény gyúlt az éjszakában. Persze még további egyeztetés szükséges, a lényeg ott fog eldőlni, de a találkozó rendkívül jó hangulatú volt, kellemesen érzed magad. Mielőtt elindulnál, kollégával még elmentek kávézni egyet, van pár megbeszélni való. Kérdések, amik a következő mítingre lesznek majd szükségesek, meg egyéb, személyes dolgok.

11:07. Fizeted a parkolójegyet, majd nekivágsz az ismerős útnak. Időben indultál, még lesz lehetőséged a következő helyen nemcsak pár szót váltani, hiszen régen találkoztatok már személyesen. Van miről beszélni egyébként is, de ez most különleges helyzet: búcsúzni mész valakitől, aki visszaadta lelkét teremtőjének. Igazából nem is ő volt közel hozzád, hanem azok az emberek, akikhez mész. Nekik volt fontos az eltávozott, de te úgy érzed, mellettük kell lenned, hogy a jelenléteddel támogasd őket. Mert ők a barátaid, és a barátok az általunk választott család.

11:44. Pálya lezárás. Nem is jut el hirtelen a tudatodig, csak miután elsuhansz a benzinkút mellett, akkor veszed észre, hogy néhány száz méterrel előtted áll a sor, mint a szög. Satufék, és megállsz. Három másodperc, majd döntesz, visszatolatsz a kútig, szabály ide, vagy oda. Jár a számítógép az agyad helyén: "újratervezés!". Pillanatig hezitálsz, jobbra vagy balra, majd balra indulsz. A következő településnél egy hátsó úton majd valahogy visszaevickélsz. Közben hallod a tarkód felől a belső hangot: jó nagy perec lehetett, ha az egész pályát lezárták. Nem baj (persze, hogy az, biztos súlyos lehet, szegények, reméled nem halálos), volt már máskor is ilyen, az itiner a fejedben nyugalomra int: nincs nagy csúszás, legfeljebb tíz perc. Belefér.

11:47. Két településsel arrébb rendőrautó állja el az utat: lezárva, nem lehet áthajtani, a patak kiöntött, ez zsákutca. Visszaterel az autópálya felé. Ok, ez sem gond, majd a másik főút irányából, párhuzamosan mész. Gondolod te. Kár volt, kilóméteres sor, a felhajtónál kikérdezel az ablakon: mikorra várható a feloldás? - Sokára! - jön a válasz. - Jó nagy baleset lehet - mondod. - Nem az, beszakadt a pálya, és egy híd is odavan - reflektál az informátor - kimosta a víz. Még mindig nincs veszélyben a terv, ha lépésben is, de halad a sor. 

12:47. Két kilómétert haladtatok, még ugyanennyi a másik főútig. Most kezdesz kételkedni. Néha 10 percekig meg sem mozdul a sor, már könnyítettél egyszer magadon, közben még mindig ugyanaz a zene szól. MÉG nem unod. Telefonok, internet: mi újság? Széltében 3 méteres lyuk a pályán, gigadugó oda és vissza. Nem valószínű, hogy egy-két napon belül megoldódik a helyzet. Órát nézed, ha kettőig elhagyod a nagyvárost, akkor továbbmész. Ha nem, akkor nincs értelme, onnan még több, mint órás az út, és az esemény fél négykor kezdődik.

13:54. Nagy nehezen átevickéltél, már csak 80 kilóméter, és sok település. Sebesség nem számít, általában egy óra 15 perc az út, de megtehető egy óra alatt is. Nem törekszel csúcsot dönteni, de nem fogod vissza magad. Csak a jóizlés határáig. Összes érzékszerv kihegyezve, szem, fül, kezek, láb készenlétben. Stressz ezerrel.

14:57. Megérkeztél. Még van idő mosdóra, átvedlésre, egy-két szóra. A lábad bizseregni fog még vagy húsz percig; jó sokáig benned lesz az autó minden rezgése. Benézel az igazgatói irodába, kép az asztalon gyásszalaggal, előtte gyertya ég. Az asztalon még minden úgy, mintha a tulajdonosa bármikor betoppanhatna. Nem fog. Mégis... nincs senki, aki hozzányúlna. Még nem. Ameddig lehet nem vesznek róla tudomást, talán tényleg csak egy rossz álom. Még kell egy aktus, hogy végleges legyen, amit nem tudunk megváltoztatni. Addig... addig minden így marad. Szentségtörés lenne. Mintha valakinek a pénztárcájában turkálnál. Vagy az üzenetei között. Ez annyira személyes. Hozzá tartozott, csak ő nyúlhat hozzá. Most még senki. Majd holnap. Vagy holnapután. Vagy talán a jövő héten. De nem most.

15:20. Indulni kell, félre négyre ki kell érni a ravatalozóhoz. Virágosztás lesz, a temetés urnás, így a családon kívül mindenki csak egy szál rózsát visz. Sokan gyűlnek, kisírt szemek, megtört tekintetek. Mindenki szerette, senki sem hiszi el, hogy megtörtént. Mert nem történhetett meg. Nem volt idős, most választották újra öt évre, egy hete még játszott a zenekari próbán, a másnapi koncertre készült. Volt még tennivalója bőven. Lett volna még sok sok évre való. Még senki nem tudja mi lesz, csak állnak és talán a gondolat sem született meg: menni kell tovább, valakinek fel kell vennie a leejtett zászlót és tovább vinni a csatában. Még nem tudják ki lesz az, és zavarodottak, mert eddig minden úgy ment, ahogy már megszokták. Mindennek megvolt a maga helye, a maga ideje, bevésődött utak, kiismert helyzetek, meglepetések nélküli megszokott, komfortos, otthonos világ. Elveszett a talaj a lábak alól.

16:00. Gyásszertartás. Csurig a ravatalozó, közepén az urna, két oldalt koszorúk, csokrok. Más is hozott, nemcsak a tanári kar. Sokan állnak kint is az épület előtt, nem mindenki fért be. Szépen beszél a pap, heroikusan, szinte énekli a szöveget. Dallamos, erős hangja van. Sokat beszél Róla, mert van mit mondania. Sokat tett, sokakat tanított, nevelt, készített fel a jövőre. A pap fél órát beszél, közben kiderül, hogy őt is tanította zenélni valamikor, és nemrég a lánya esküvőjén is részt vett. Ettől még személyesebb a beszéd. Aztán jön még valaki, aki még mond néhány szót a pálya kezdetéről az elért eredményekről, a szakmai, emberi sikerekről. Lassan befejeződnek a szövegek, és mindenki kivonul a sírkertbe. Most látszik igazán mekkora a tömeg. Kellett a kabát, még így is átfúj a szél. Beleborzongsz a hidegbe, ami a veséd felől kúszik végig a hátadon. Itt már nincs sok tennivaló, gyorsan végeznek a szakemberek. Helyére kerül az urna, a kereszt, kígyózó sorok a részvétnyilvánításnál. Barátné mélyen megrendülve: apja helyett apja volt. Az édest még középiskolában veszítette, most a pótot is. Kettős veszteség: nem tudsz vígasztalni, mert nem lehet.

17:35. Vissza az iskolához, néhány szó még, de indulni kell nemsoká'. Régebben megbeszélt találkozóra rohansz vissza. Öltözés, még egy forrócsoki az autómatából, közben rájssz, hogy ma még csak két almát rágcsáltál el útközben és most már szédelegsz. Egy barát felajánl egy magos bucit, amit hálásan fogadsz el. Életmentő csomag, a kocsiban fogod magadévá tenni. Könnyes búcsúzkodás, nem így kellett volna találkozni, nem ilyen indokkal. Az út vissza is egy óra lesz, vagy egy picit több. Most nem kell száguldani, fél nyolc körül bőven jó az érkezés.

18:03. A GPS 19:30-ra mondja a célt, tökéletes. Az út gyorsan telik, szinte észre sem veszed. Két part között vagy félúton, az út csak összeköti az eseményláncot, mintha csak azért kellene menned, mert az időben van egy kis űr, amit ki kell töltened. Akár, ha félálomban fúrnád magad át egy féregjáraton két galaxis között. 

19:17. Kávéház. Ide jöttél, mert ide beszéltétek meg a találkát. Leteszed a kulccsomód az egyik székre, mellé a másolt lemezt és a kölcsön könyvet, amit Neki hoztál. Mosdóba mész, hosszú volt az út, és kezet is mosnál, mert reggel óta úton vagy és úgy érzed, hozzánőttél a kormányhoz. Aztán kérsz még egy forró csokit, a kávé nem esne most jól. De kell mellé egy palack víz is, mert még mindig remegsz az utazástól és úgy érzed, lehet, hogy ez már a fáradtság jele. A vizet gyorsan megiszod, de a csoki már nem kell - ott marad a fele. 

19:42. Kijön Ő is az asztalodhoz. Most nem a szokásos egyen-öltözet van rajta, hanem farmer és póló. A haja is kibontva, takarja a kedvenc fülbevalót, amit csak jóval később veszel észre. Leül és szabadkozik, hogy fagylaltos lett a nadrágja, szeretne hazamenni átöltözni. Persze, hogy bíztatod: egy lánynak fontos, hogy jól érezze magát a bőrében - azaz ez esetben a ruhájában. De előtte még pár szót váltotok. Munkatárs-barátnét hazaviszed majd, így amíg Ő hazaszalad átöltözni te is el tudod tölteni az időt. Ő megy, te még maradsz, amíg a lányok zárnak. Közben elbeszélgetsz velük - régóta jársz ide, ismered őket, már amennyire a kávéházi nyüzsgésben felszabadult egy-két percben meg lehet valakit ismerni - bírod őket, aranyosak, kedvesek, nem véletlenül szeretsz ide járni.

20:37. Hazaviszed a barátnőt, és kényelmes tempóban jössz vissza, ugyanott fogtok találkozni, ahonnan indultál. Tudod, egy elkészülés, átöltözés nem két perc. De nem is baj. Ettől csak kicsit meghittebbé válik, vársz Rá, mint a Róka a barátjára a Kishercegben. Leteszed az autót, és komótosan lépkedve mész ki a sétálóutcára. Régen rengeteg időt töltöttél itt, szinte az eddigi életed felét ezeket a kockaköveket koptatva múlattad: itt voltak a nagy szerelmeid, itt csókolóztál először, itt érettségiztél, később itt diplomáztál, itt volt az első igazi munkahelyed, és innen indultál felfedezni a nagyvilágot. Ismerős-ismeretlen látvány fogad: sok minden változott az utóbbi három-négy évben. Jó itt újra bóklászni.

21:03. Telefonál, hogy mindjárt itt lesz, azt mondja öt perc. És tényleg - nagyon vágtathatott, ha a lakótelepről ennyi idő alatt ideért. Egyszerű ruhában van, farmer, blúz és széldzseki, de így is gyönyörű, mindkét szemed pupillája teljes terjedelemben issza magába a látványt. Teaházba mentek, később kiderül, hogy valamikor egyszer már jártál itt. Finom illat fogad ahogy beléptek, mindig is nagyon szeretted a füstölő illatát. Egy távolabbi sarokban ültök le, a rendelést Rá bízod, megbízol az ízlésében. Gördülékeny a beszélgetés, kíváncsi vagy Rá, és élvezed, ahogy beszél, ezért kérdezel. Aztán elmondod a napodat, és elmélkedsz a világon, az elmúláson, az életen, a fontosságon, és különbségeken. Látod, hogy érti miről beszélsz, elmondja a véleményét, és elmeséli, hogy mitől zavarodott, mi okozza most a legnagyobb lelki zűrt az életében. Figyelemmel hallgatod, és próbálod beleképzelni magadat a helyzetébe, a gondolataiba, az érzéseibe, miközben tudod, hogy teljesen úgysem értheted meg, de van annyi intuíciód, hogy valamennyire átéld a mondandóját.

22:15. Észre sem vettétek hogy eltelt az idő, és zár a helyiség. Pedig a teák nagyon finomak, legközelebb is Kis Buddhát fog rendelni, ha erre jár. Elköszöntök és átmentek egy közeli kávéházba, ami éjfélig nyitva. Hihetetlenül gyorsan telik az idő: szinte mindenről beszéltek - álmok, vágyak, miért nem elégedett az életével most, miért szereti a lovakat, mennyire állnak közel hozzá a gyerekek. Te meg csak ülsz és nézed a feneketlen mély, hatalmas kék szemeit, ahogy mesél. Elmeséli, hogy amikor a lovakkal van, akkor érzi, hogy a jelenben él, és néha meg az elmélkedéssel inkább a múltban, vagy a jövőben. Ezért szereti a lovakat. Mert ők csak vannak. És mikor velük van, Ő is "csak" van. Aztán nevet, az egész arca megváltozik közben, sugározza rád az őszinte és ösztönös tisztaságát, te meg elmerülsz a látványban, és TUDOD, hogy vannak igazán különleges és TÖKÉLETES pillanatok. Semmit nem tudnának adni, ami ezt pótolhatná, bármit megér neked ez a néhány óra. Mert amikor nevet akkor tudod, hogy a JELENben van. Ott, ahol mindig szeretne lenni. Itt és Most. Kérdezi, min mosolyogsz, de nem tudsz válaszolni, csak repes a szíved, hogy Te is jelen lehettél ebben a különleges pillanatban. Nézed Őt, és elmerülsz Benne. Egyszerűen boldog vagy, mert ismerhetsz egy ilyen EMBERT.

00:17. A parkolóban búcsúztok a kocsija mellett. Te sem szeretsz búcsúzkodni, Ő sem. Esetlen mondatok a legközelebbi viszontlátásról, amit te sem tudsz mikor lesz és Ő sem. Majd valamikor. Egyszer. Talán. Te szeretnéd, ha lenne és úgy érzed, talán Ő is. Álltok egymással szemben és csak nézed azokat a hatalmas szemeket. Aztán hozzáhajolsz és kétoldalról csókot lehelsz az arcára, Ő pedig hirtelen átölel. Egy örökkévalóság is kevés lenne ezt a pillanatot minden dimenziójában megélni, de most nem gondolkodsz ezen, egyszerűen csak vagy, és feloldódik minden porcikád, minden sejted ebben az ölelésben. Szíved csordultig érzelmekkel, ennél több nem is biztos, hogy elférne benne, legszívesebben így maradnál az idők végezetéig. Vagy tovább. Magadban megköszönöd a Teremtőnek, hogy Őt megalkotta.

Ilyenkor TUDOD, hogy van Isten. 

Élet és halál. Közte vagyunk mi, gyarló emberek. Mi vagyunk a két kontraszt közötti hajszálvékony átmenet. Lehet, hogy többet kellene élnünk a JELENben... Ma ezt tanultam egy csodálatos teremtéstől. Köszönöm.

BIG BROTHER

Két téma jutott mára, de hasonlóságuk miatt mégis egy cím alá kerülnek. A kommunikációs kapcsolatok két, hétköznapi megjelenésével összefüggő megfigyeléseim képezik e rövid (?) iromány tárgyát.

1. esettanulmány:

Találkozás valakivel, akiről hetek, vagy hónapok óta nem hallottál hírt.

Amúgy ismered az elérhetőségeit (Iwiw-en rég bejelöltétek egymást ismerősnek, sőt a Facebookon is a kapcsolataid közé tartozik: megvan az e-mail címe, jó esetben még a mobilszáma is), mégis, te nem hívod őt, ő nem hív téged. Sms-t nagy ritkán, ha kapsz tőle, de inkább nem, mint igen. Néha küld neked körímélt, de akkor meg nem egyedüli címzettként szerepelsz, hanem legalább még másik tíz ember között vagy egy kvázi-levelezési listán. Névnapot, születésnapot nem jegyzitek, bulikban nem nagyon futtok össze - miért is futnátok, hiszen többtíz kilóméterre laktok egymástól, amúgy meg rég kinőttél a bulizós korszakodból. Mint láthatod a leírásból, eléggé laza ismerősről van szó, ebbe a csoportba szerintem neked is több százan tartoznak.

De aztán egyszer csak összefuttok egy metrómegállóban, vagy egy áruház előtt, vagy bárhol - a helyszín esetleges, a lényeg, hogy nem tervezett találkozásról van szó. Felismeritek egymást - persze az is lehet, hogy valamelyikőtök inkább szeretne nem ott lenni, épp ezért megpróbál láthatatlan, vagy legalább észrevétlen lenni - és odafordultok egymáshoz. Lehet, hogy mindketten egyedül vagytok - ilyenkor nem kell köröket futni a bemutatkozással -, de az is előfordulhat, hogy valamelyikőtök társasággal van. Megtörténnek a kötelező lépések, majd elkezdtek egymással beszélgetni. Gyorsan túlestek egy-két témán (kötelező a család, a közös ismerősök, most a válságban a munkahely, politika stb), majd vagy elbúcsúztok egymástól, vagy belemerültök egy - jó esetben mindkettőtök számára "fontos" - témába. Aztán majd' valamikor abbahagyjátok (lehet ez egy-két perc, de akár 10-15 is).

Mi történik ilyenkor? Megpróbálsz udvarias lenni az ismerősöddel, és érdeklődést tanúsítani iránta. Ha másért nem, hát azért, mert így illik. Ugyanakkor bizonyos időn túl - ez már az esetlegesen veled lévő társaság tűrőképességétől is függ - ez a cselekedeted a többiek számára lehet udvariatlan, hiszen most velük kellene törődnöd, nem azzal, aki egyébként amúgy nem érdeklődik irántad. Hisz az elején már kifejtettük, hogy jó rég óta nem kommunikáltatok egymással.

A kérdésem: ha egyébként semmi érdeklődés nincs egymás iránt, akkor miért van az, hogy ilyenkor bezzeg hirtelen minden "fontos" témát meg kell beszélni? Miért nem hív, vagy hívod fel, ha kíváncsi vagy, mi is történt vele mióta nem találkoztatok, vagy miért kell a szokásos egy két how are you-n kívül mást is megbeszélni.

Ennek a B változata, amikor egyébként elég sűrűn találkoztok, mégis van valami "feltétlenül megbeszélendő" és "halaszthatatlan" téma, amit ott, és akkor, azonnal meg kell vitatni. A többiek meg csak ácsorognak bénán, míg ti jól elcsevegtek.

2. esettanulmány:

Mobiltelefon.

Talán megfigyelted, hogy amióta mobiltelefon létezik, azóta (majdnem) minden telefonhívás életbevágó. Teljesen mindegy, hogy étteremben, vagy kávézóban, társaságban, vagy egyedül vagy, ha hívásod érkezik szinte azonnal felveszed a telefonod. Jó esetben megnézed ugyan, hogy ki a hívó - és persze, ha kellemetlen a hívás, akkor lehet, hogy kinyomod, lenémítod, és úgy hagyod kicsöngeni - de ÁLTALÁBAN azonnal reagálsz, és szóba elegyedsz a hívó féllel. És persze, amikor Te hívsz valakit, akkor elvárod, hogy a hívott ugyanígy tegyen, vegye fel a telefont. Különben mi a francnak van mobilja...?

Ami számomra érdekes ebben a témában (vagy inkább amit megfigyeltem), hogy nagyon ritkán látom azt - nyilvános helyeken szoktam nézelődni -, hogy akinek hívása van megkérdezné a többieket, hogy nem zavarja-e őket, ha felveszi a telefont. Ad abszurdum azt már nem is várják el a többiek - ha éppen egy ebéd, vagy beszélgetés közben lennének -, hogy egyáltalán ne reagálna emberünk a hívásra. Mintha a mobiltelefónikus kor bekövetkezte óta csak életbevágóan fontos hírek találnának meg minket az éteren keresztül.

A folytatás persze ugyan az, mint az 1-es esetben: nem ritka a 10-15 perces hívás sem, miközben a társaság többi tagja jó esetben el tudja egymást szórakoztatni. 

Úgy tűnik, az embereknek egyre szűkebb a privát szférájuk, szinte mindig és mindenhol elérhetőek vagyunk, kapcsolati hálókban létezünk, és fontosabbnál fontosabb információ áradatot "kell" megosztanunk másokkal, vagy "kell" tudnunk másokról. Ma már nem lehetsz trendi, ha nem vagy iwiw, facebook, vagy twitter-tag. 

Vajon meddig tud ez még eszkalálódni? Magunkról osztunk meg minden információt - önként és dalolva - így lassan a Nagy Testvért is nyugdíjba küldhetjük. Minek már ő, nemsokára nem lesz semmi dolga?

Fiktív IQ-teszt

Barátom felesége mesélte a napokban a következő történetet:

Volt egy egyszerű csajszi, aki nem volt túl iskolázott - szerény körülmények között nőtt föl, lehetősége sem nagyon volt tanulni, meg amúgy is nem túl sok sütnivalóval látta el a Teremtő - mondhatnánk úgy is, hogy amikor az észt osztották... nos, ő nem került sorra. Nincs is ezzel semmi baj: tudta magáról a nőszemély, hogy jobb, ha inkább sokszor hallgat, mintsem kevésszer megszólaljon. Aztán teltek múltak az évek, a leányzó férjhez ment, és boldogan élte mélyenszántó elméletekben nem túl sűrű napjait. Szép lassacskán valahogy férjuram egyre többre vitte, mígnem egyszer csak már jó gazdagok lettek. És a szerény, értelemben - mondjuk csak így - nem túl eleresztett hölgyemény egyre többször alkotott véleményt, mígnem odáig jutottak, hogy elkezdte megmondani mindenről a tutit. No nem azért, mert közben kijárt volna egy-két egyetemet, vagy oly sokat olvasott, vagy művelődött volna. Egyszerűen csak úgy érezte, hogy ő már megteheti azt, hogy ossza az észt. 

Erről a történetről nekem is eszembe jutott néhány apróság: lehet, csak én vagyok így, de valahogy úgy figyelem meg, hogy a pénz, és a hatalom, mintha az emberekből hirtelen mindenttudókat faragna. Tipikusan jó példa erre néhány politikus, vagy a hirtelen jött anyagi jóléttel ellátott emberek. Nézd csak meg: bekerül valaki a parlamentbe, vagy egy önkormányzatba, és lehet, hogy tök más feladatot kap, mint az eddigi beosztása, munkája, iskolái predesztinálnák, és máris mindenkinél mindent jobban tud az új feladatkörében. Ugye te is ismersz (ha másról nem, hát névről, vagy arcról) olyanokat, akik mondjuk soha életükben nem dolgztak egy percet sem a szakterületükön, de politikusként úgy viselkednek, mintha legalábbis ők tojták volna ki a spanyolviaszt.

A másik véglet meg a tipikus újgazdag, akinek apuci megkereste a vagyont (jó esetben nem kábítószerrel, nők futtatásával, vagy egyéb, alvilági dolgokkal), aztán belecsöppenve a kánaánba úgy néz a világra, mintha mindenki csak azért élne, hogy őt kiszolgálja. Ha véletlenül elébe kerülnél az úton a drága autójának, akkor vérig van sértve, és hozzád vágja, ami keze ügyébe kerül. Vagy egyszerűen csak úgy néz rád, mintha nem is léteznél... Hogy is képzeled, hogy valaha is az ő magasságaiba tudnál jutni, Te szegény, szerencsétlen féreg...

Persze, vannak bőven kivételek is - rengeteget lehetne sorolni, pl. itt van mindjárt Mike Stern, aki ugyan nem dúsgazdag, de minimum háromszoros Grammy-jelölt gitáros, aki Miles Davis-szel is zenélt együtt, és akinek a koncertjén május második hétvégéjén volt szencsém részt venni Bécsben. Hihetetlenül szerény egy pasi, aki mellesleg világhírű zenész, de minden fennsőbbrendű allűr nélkül: személyesen árulta a koncert végén a legújabb CD-jét, majd a szakadó esőben pakolta a zenekar cuccát a klub mögött álló kisteherautóba - de a tényen ez mit sem nem változtat: vannak, akik úgy érzik, mert hatalmuk, vagy pénzük, vagy mindkettő van, akkor már bármit megtehetnek.

Elvégeztem egy gondolatkísérletet, ami tényleg csak fikció. Értelme sem nagyon van, tényleg csak játék, időtöltés, ami arra jó volt, hogy a szakadó esőben ne unatkozzam, és ha már nemrég a lottó ötösről volt szó, hát továbbgondoltam azt, mit is lehetne kezdeni két milliárddal.

Nos, szerintem a legjobb személyiség teszt, ha adsz az embereknek töménytelen mennyiségű pénzt, és ugyanennyi hatalmat. Aztán nézd meg őket egy év múlva. Ha csúnyán akarnék fogalmazni, azt mondanám: itt válik el az a bizonyos dolog a víztől.

Pénz, és hatalom.

Szerinted lennének az ismerőseid között, akiket nem rontana meg?

KOMPLIKÁCIÓK

Mondják, az élet egyszerűbb lenne, ha mi, emberek nem bonyolítanánk túl a dolgainkat. Megint egy közhely, de megint azért, mert annyira igaz. Persze a válasz is közhely: akkor ne bonyolítsuk, tegyük egyszerűbbé. Legyünk lazábbak, élvezzük az életet és ne szenvedjünk tőle. Persze így is van, így kellene tenni. De könnyű azt mondani, nehéz megcsinálni. Szerencsére mindenhol ott a segítség, ahol baj van: nekem a bonyolítós eseteimeben jól jön egy-egy gondolat, melyet nálam sokkal okosabb emberek mondtak, vagy írtak. A következő sorok Feldmár András: Szabadság, szerelem című könyvéből származnak, és azért merem itt "papírra vetni" őket, mert az említett könyvben is mint idézet szerepelnek, természetesen a forrás megjelölésével. Bár a gondolat témája egy körülírható eseményről szól, az analógia az élet szinte minden területén alkalmazható. Nekem legalábbis eddig mindig bejött. Neked vannak ilyen "varázsmondataid"?

"Mi kell tehát ahhoz, hogy szabadok legyünk? Elmondok egy kis történetet, lehet, hogy néhányan már hallottátok vagy olvashattátok is, mert ezt Milan Kundera írta le az egyik regényében. Egy nő vezeti az autóját az országúton hazafelé, és a hosszú, unalmas úton egy fantáziába merül. Elképzeli, hogy egy másik galaxisból megjelenik néhány űrlény, kopognak az ajtón, és azt mondják neki és a férjének: kiválasztottunk titeket, hogy elvigyünk a saját galaxisunkba. De tudjátok – mondják –, a mi galaxisunkban örök élet van, örökkévalóság van, sőt, nem is egy, hanem egy csomó örökkévalóság van, és az a nagy kérdés, hogy ugyanabba az örökkévalóságba szeretnétek-e menni, vagy pedig két külön örökkévalóságba. És a nő ekkor sajnálni kezdi, hogy a férje is otthon van, mert rájön, hogy ha egyedül lenne, akkor azt mondaná, hogy egy külön örökkévalóságba menne, de mivel ott van a férje is, nem bírja, nincs szíve ezt mondani a férje előtt, s ahogy a férje azonnal rávágja, hogy ugyanazt kéri, a nő is azt mondja, hogy ő is ugyanazt kéri. És ekkor, ahogy föleszmél ebből a fantáziából, és már majdnem otthon van, rájön, hogy ha egy örökkévalóságot nem akar a férjével együtt tölteni, miért akarna egyetlen percet is, beront a házba, összepakol és elmegy. A férje meg azt se tudja, mi történik. Na, ez a történet a szabadságról szól. Ez a nő valamit tett. Nem beszélni kell, tenni kell."

LOTTÓÖTÖS

Ne ijedj meg, nem ütöttem meg a főnyereményt. Még. Így van esélyed, hogy Te vidd el a kétmilliárdos álomdíjat. Gondolom már elképzelted egy párszor, hogy te leszel az a szerencsés, aki - fittyet hányva a matematikai esélyekre - egyszer csak úgy ébred, hogy hirtelen ő a világ legszerencsésebb félnótása. Na jó, persze a mostani öttalálatosnál már volt nagyobb nyeremény, de hát az másé volt, meg különben is ki emlékszik rá... De ma (a képzeletedben persze) Tiéd a világ! Hirtelen minden megvalósíthatónak tűnik, minden elérhető, minden megkapható; kit érdekel a munkahely, a válság, az elszabaduló árfolyamok, a csoportos leépítések, a hülye főnököd, a szar idő, a háromszázötven forintos benzinár, Szíjjártó Péter közleménye, vagy Gordon Brown bukása. Ugyan mit számít, amikor annyi pénzed lett, hogy 10 000 hónapig havi kétszázezret kaphatnál kesben (nem számolva persze azt, hogy a havi apanázzsal csökkentett tőkéd persze továbbra is folyamatosan kamatozik), vagy 1 333-szor megkerülhetnéd a Földet, vehetnél magadnak 350 db Opel Astrát, vagy 400 db Fiat 500-ast, esetleg megvehetnél 23 db budai villát, de az sem okozna gondot, ha ki kellene fizetned a parkolásból 3 év múlva behajtásra kerülő 50 000 ft-os költségedet. Akár 40 000-szer. Attól azonban nem kell félned, hogy hirtelen a legmenőbbek közé tartoznál, mert ahhoz legalább kétszer ekkora vagyonodnak kellene lennie.

De most tényleg! Kiszámoltad már, hogy mit kezdenél ennyi pénzzel? Vagy Te abba a kategóriába tartozol, aki inkább az ördög művét látja e "modern" csereeszközben?

És, ha már mindent megvettél amire vágysz, mindenhová elutaztál ahová csak szerettél volna, mindenkinek adtál volna valamennyit, amennyire gondoltál, biztos boldogabb lennél?

KONTAKTHIBA

Érdekes egy faj az ember, az már biztos. Néha elcsodálkozom azon, hogy értelmes emberek mennyire nem tudják megérteni egymást, de ilyenkor aztán eszembe jut Feldmár egyik gondolata, amely valahogy így szól: végtelenül különbözőek vagyunk, éppen ezért hogyan is tudnánk másokat megérteni?

Többször is mondtam már ismerősöknek, amikor a megértésről vagy egy másik ember gondolatainak elfogadásáról volt szó néhány - a fentihez hasonló - gondolatot. Kedvenc példám ezzel kapcsolatban az, hogy miként is tudnánk elmagyarázni másoknak azt, hogy éppen milyen színre gondolunk, mikor azt mondjuk: égszínkék. Hogyan is lehetne elmagyarázni, mikor a szavak jelentése attól függ, hogy mi miképpen szocializálódtunk, milyen tapasztalataink vannak és hogy fizikailag mit vagyunk képesek a körülöttünk lévő világból felfogni. És azt hogyan képezi le nekünk a gondolkodásra, megjelenítésre képes szervünk, az agyunk. Hogyan lennénk képesek egy szóhoz fűződő érzelmi asszociációt átadni másnak, amikor az velünk történt meg, mi éltük át, a mi lényünkben hagyott egyedi és teljesen speciális lenyomatot. Hogyan is képzelnénk, hogy amit mi érzünk - legyen az bár szeretet, gyűlölet, vagy bármi más e két végpont között - az maradéktalanul átadható egy másik lény számára... Csak reménykedhetünk, hogy a másik ember valamit megsejthet abból, mennyire túlcsordul a lelkünk, amikor egy tücsökciripeléstől hangos mezőn a telihold mosolygó arca alatt elönt minket a végtelen boldogság érzése, miközben szavaink legfeljebb annyira képesek leírni az élményt amennyire egy favágó lenne képes a baltájával egy Fabergé tojás leheletnyi finom aranycsipkéjét formába önteni.

Mégis, néha a mai napig is el tudok csodálkozni azon, hogy viszonylag normális, iskolázott emberek mennyire nem képesek számomra egyszerűnek tűnő mondatokat értelmezni. Azt veszem észre, hogy mai korunk talán egyik legnagyobb hibája, hogy sem gondolkodni, sem gondolatokat értelmezni nem tanulnak meg az emberek. Mintha csak arról szólna az egymás közötti kommunikáció, hogy mindenki mondja a magáét, és a saját kiinduló gondolatából elképzel egy lehetséges logikai menetet, amit végigvisz akkor is, ha a másik éppen teljesen más irányba indulna el. De mivel csak a saját gondolatait hajtogatja ezért el sem jut a tudatáig a másik gondolatmenete. Így aztán szépen eljut egy olyan végkifejletig, ami egyébként köszönő viszonyban sincs azzal, amit a partner megpróbál elmagyarázni. A másik eset, amikor valaki egy számára nem kedvező választ kap, és onnantól a beszélgető partnerét megpróbálja földbe döngölni a saját sértettségével; minden szavában csak a saját igazának bizonyítékát látja és meg sem próbálja megérteni, hogy esetleg valaki másként látja a világot, mint ő. Bizonyítékokat keres, hogy a saját logikája szerinti ellentmondásokra rávilágítson, és az sem érdekli, ha csúsztat, félremagyaráz csak azért, hogy bebizonyítsa: neki van igaza, mert ebben az esetben visszautasított félből fesőbbrendűvé válik, aki ezután már elmondhatja, hogy a másik fél igazából nem is méltó a figyelemre. Hurrá, győzelem!

Lejet, hogy én vagyok már öreg - bár inkább szeretném ha ez már a kezdődő bölcsesség jele lenne - de valahogy ezekhez a hétköznapi harcosok hétköznapi küzdelmeihez nincs türelmem. Vagyis nem is a türelem hiányzik, de biztosan Te is vagy úgy Kedves Olvasó, hogy vannak azok a dolgok, amik egyszerűen nem érik el az ingerküszöbödet. Sajnálom az időt ilyen felesleges csatározásokkal tölteni, és inkább - nevezz nyugodtan emiatt gyávának, ha gondolod - továbbállok. Annyi szép és jó, érdekes és csodálni való van ezen a világon, amire szívesebben fordítok időt.

Te hogy vagy ezzel?