Hétköznapi félelmeim

Egy picivel több, mint három éve még egy vidéki nagyvárosban (Magyar viszonylatban elég nagy) éltem, valahol nem messze a nyugati határtól. Középiskola óta voltam ott, és már nagyon sok szállal kötődtem oda. Barátok, ismerősök, munka, lakás (felhalmozott „kacatok“), a környezet, a szokások. Aztán valahogy úgy alakult az életem – főleg a munka miatt -, hogy egyszer csak nekem szegezték a kérdést, akarok-e Nemzetünk Fővárosában élni. Nagyon tetszett a dolog, főleg, mivel már középiskola után szerettem volna ott tovább tanulni, de valami miatt nem jött össze. Aztán az ügy le is került a napirendről, és jöttek a dolgos hétköznapok – szép lassan eltelt vagy tizenöt év. És akkor jött a kérdés: menjek, vagy maradjak?

Az első reakcióm az volt: na persze, hogy menni kell! Hiszen a világ változik, mi is változunk, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, meg nyitottság, lazaság blablabla. De valami miatt csak nem jött el az a nap, amikor elindultam volna. Valami miatt mindig halogattam a dolgot – ráérek még ezzel foglalkozni. Aztán szerencsémre a kérdés feltevője ultimátumot adott: hétfőig döntsek. Na, ez pont három nap múlva jött el, tehát már nem húzhattam sokáig a dolgot, döntenem kellett. Nem volt egyszerű nekiállni. Huszonöt év minden csápja belém kapaszkodott. Aztán már nem halogathattam tovább, muszáj volt „leülnöm“ magammal, és megbeszélnünk mit is tegyek. És egyik nap, ahogy bandukoltam az utcán ráébredtem, hogy miért halogatom annyira megválaszolni ezt a viszonylag egyszerűnek tűnő kérdést. Akkor döbbentem rá, hogy... félek.

Nem a döntés volt nehéz! A döntéseket szerencsére viszonylag egyszerűen meg tudom hozni, nem teketóriázom túl sokat. Persze ez nem azt jelenti, hogy durr bele, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Ilyen is van; kisebb horderejű dolgokban. Általában igyekszem a lehető legtöbb információt beszerezni, megvizsgálni őket, mérlegre tenni (aszcendensem mérleg...), és úgy már egyszerűbb a választás. Tudom, hogy akkor és ott, a lehető legtöbb információt megszereztem, ami adott helyzetben a legjobb AKKORI döntést eredményezte, és akkor nincs bennem kétely. Mindent megtettem, ami emberileg lehetséges volt. Sőt néha még többet is. Kész, ennyi. Később persze kiderülhet, hogy az eredmény mégsem az, amit vártam, de akkor és ott ez volt a legtöbb. Pont.

Tehát a döntéssel nem volt bajom. Azt már meghoztam. A kivitelezés. Na, az már más.

És akkor jöttem rá a félelemre. Döbbenetesen hatott rám. Mégpedig azért, mert tudtam, hogy általában az emberek nagy része fél valamitől, és ezért nem tudja azt tenni amit szeretne. Na de, hogy én is??? Ez számomra is nagy felismerés volt. Rájöttem, hogy félek az ismeretlentől. Most nem akarom az ilyenkor szokásos „de mi lesz, ha nem jön be?“, vagy „mit fogok idegenek között kezdeni magammal?“ kérdéseket felsorolni, úgyis tudja mindenki, aki őszintén szokott magával beszélgetni, hogy miről van szó. A TÉNY, hogy én is félek, döbbentett meg. Mert egészen más ELMÉLETBEN tudni valamiről, mint MEGÉLNI. Mert én is tudtam, hogy emberek vagyunk, félünk az ismeretlen dolgoktól. Ez a túlélésünk záloga. Genetikailag kódolt. Ha nem félnénk, már rég kipusztultunk volna. Mert lehet, hogy mesziről jó fejnek tűnik egy kardfogú tigris, de nem biztos, hogy közelről is az. Főleg, ha éhes... És te nem vagy gyorsabb, mint az a gazella ott a közelben...

Tehát a felismerés megvolt, és akkor megkönnyebbültem. Mert rájöttem, hogy az ismeretlen önmagában nem ijesztő akkor, ha tudom, ki vagyok. Ha tudom, mire vagyok képes. És azt már tudtam, hogy ha kell, akár a padlóról is fel tudok állni. Volt már rá példa... És ha ez így van, akkor ugyan mit veszíthetek? Azt mindenképpen, hogy meg sem próbáltam. És ez nem szerepelt az opciók között.

Azt már tudtam, hogy nem úgy akarok majd egyszer a halálos ágymon feküdni, hogy az utolsó percben – amikor megkapjuk talán azt a lehetőséget, hogy végignézhetjük az életünket – lepereg a film, az összes kapott lehetőséggel, és úgy nézzem, hogy azt számolom közben, mennyi mindent tehettem VOLNA. Na neeee! Ez az, amitől mindig is rettegtem. Az elszámolástól. Amikor felteszed MAGADNAK a kérdést: mit TETTÉL a lehetőségeiddel? Nem más kérdezi, hanem Te. Mert ott, és akkor majd SAJÁT MAGADDAL kell elszámolnod, és azt gondolom abban az utolsó töredék időben, amikor végigmész minden egyes pillanatodon, akkor nem lehetsz magaddal más, mint ŐSZINTE.

Egyszer, még fiatalabb koromban beletettem egy cetlit a táskámba, amiben a napi dolgaimat hordoztam. Ennyi állt rajta: „Mit tennél, ha tudnád, ez életed utolsó napja?“

             

Ne értsd félre, nem a halálfélelem motiválta a kérdést. Nem mondom, hogy nem félek a haláltól, talán nem is lennék egészséges, de legalábbis emberi, ha nem félnék tőle, de itt most másról volt szó. Arról, hogy hogyan élnél, ha tudnád az idejét, amikor már nem leszel. Mit, és főleg hogyan tennél? Mennyi tartalmat vinnél az életedbe? Vajon utolsó óráidat a televíziót bambulva töltenéd? Hogyan állnál a családtagjaidhoz? Hogyan állnál a szerelmedhez? Biztosan veszekednél vele azon a múltkori hülyeségen? Szóba állnál a nemtudom hány éve megbántott valakiddel? (Hány és hány olyan embert ismersz, aki hosszú évtizedek óta dédelget magában egy sérelmet és ezért nem beszél mondjuk a gyerekével...) Mondd csak, ha tudnád, hogy óráid vannak hátra, akkor lenne valaki, akivel ki kellene békülnöd, mert nem akarnád úgy itthagyni az árnyékvilágot, hogy megoldatlan ügyeid vannak? Mi lenne akkor fontosabb, az egód, vagy az, hogy szeretettel válj el?

De ugyan ez fordítva is igaz: mi lenne, ha tudnád, valaki, aki valaha fontos volt Neked, nemsokára nem lesz többé? Vajon hogy éreznéd magad, ha úgy halna meg valakid, hogy az utolsó találkozásotok alkalmával összevesztetek valamin, és nem tudtatok megbocsátani egymásnak? És már soha többé nem is fogtok? Találkoztál már olyan emberrel, aki zokogva mesélte Neked, hogy meghalt valamelyik szülője, és nem tudta neki elmondani, mennyire szereti...?

Pedig kedves barátom ez a helyzet. Bármikor meghalhatsz. Te is, és a hozzád közel állók is. A testvéred, a feleséged, férjed, barátod, szüleid, rokonaid ismerőseid. Bárki. És nem kell hozzá hosszú betegség. Egyik pillanatban még vagy, a másikban meg már nem. Ennyi az élet? Igen, ennyi. Ne gondold azt, hogy Veled, vagy a szeretteiddel nem történhet meg. Csak azért, mert eddig így volt, nem jelenti, hogy ezután is így lesz. De mondok egy rossz hírt: előbb, vagy utóbb biztosan így lesz.

A kérdés, hogy ADDIG hogyan élsz...

De legvégül, ott a halálos ágyadon majd nem tudsz hazudni. Az egész életedet leélheted ugyan hazugságok között, kikerülheted a fontos kérdéseket, elmenekülhetsz magadtól, találhatsz mindig valami frappáns, vagy szellemes kifogást, de akár bugyutát is, nem számít. Úgy csapod be magad, ahogy akarod. Sőt még az sem kell, hogy tudj róla. Lehet, annyira jó vagy már az önáltatásban – talán magad fejlesztetted ki, talán a környezeted nevelt így – hogy észre sem veszed, hogy ámítod magad. Tényleg nem számít. Most még nem. Sőt lehet, hogy soha nem is fog. De én nem szeretném erre a kérdésre a választ majd az utolsó tört másodpercben megkapni. Mert akkor már késő lesz. Akkor már nem tudok változtatni semmin. És a legnagyobb félelmem, hogy akkor, visszanézve mit fogok végkövetkeztetésnek levonni: úgy éltem, ahogy élhettem volna? Volt értelme az életemnek? Megérte élnem?

Kedves barátom, megéri elgondolkodni rajta: Te mit fogsz válaszolni?    

   

Hamupipőke cipellője

Modern mese. 

Volt egyszer egy srác, aki már bizony elmúlt tizennyolc éves, mire megismertem. Sokat beszélgettünk és az évek folyamán sikerült Őt közelebbről megismernem. Nagyon sokszor voltunk együtt az elmúlt majd’ két évtizedben, így a most következőket első kézből tálalom Neked kedves olvasó.

A történet tehát a legjobb barátomról szól, hallgasd hát nyílt szívvel és szeretettel!

Szóval volt egy srác aki elmúlt már tizennyolc, ezért túl volt néhány szerelmen. Először még nagyon kicsike kis gyerkőc volt, mikor elkezdett érdeklődni a szebbik nem iránt. Ebből az időszakból már csak egy kislány neve maradt meg az emlékezetében. Bizony-bizony az első szerelemből már csak ennyire emlékszik: Enikő.

Aztán teltek-múltak az évek, és néhány név mellé már arc is társult. Volt Teri, Otti, Judit, Zsuzsi, aztán megint egy Judit, később jött Rita, meg Kati, aztán megint Zsuzsi és így tovább.

Mindegyikbe nagyon szerelmes volt, de némelyikbe még annál is jobban. Sőt, volt olyan is, akibe a legjobban. De valahogy mindegyik történetnek előbb, vagy utóbb vége lett. Aztán némelyik történetnek úgy lett vége, hogy azért mégsem lett teljesen, így újra tudott kezdődni. Aztán annak az újrakezdésnek is újrabefejezés lett a vége.

Volt olyan vég, ami nagyon megviselte főhősünket, akit nevezzünk a mese kedvéért Legkisebb Királyfinak. Volt olyan is ami nem annyira viselte meg, de mindenesetre Legkisebb Királyfi – aki azért nem volt túl buta srác – egy idő után elkezdett gondolkodni. Azon gondolkodott, hogy miért van az, hogy valahogy a szerelem, ami olyan nagyon szenvedélyes, és mindent magával ragadóan indul, mégis egy idő után elkezd valahogy kevésbé szenvedélyessé és magával ragadóvá válni. Sőt, nemhogy csak kevésbé magával ragadó, de még sokszor az is előfordul, hogy az a lány, akibe Legkisebb Királyfi szerelmes lesz, mégsem annak a lánynak tűnik, akibe  Királyfink beleszeretett. Persze csak egy idő után.

Nos, Legkisebb Királyfinkat nem abból a fából faragták, aki csak úgy minden rossznak az okozóját azokban a lányokban látta volna, akikbe valamikor szerelmes volt. Ezért hát próbálta az elmúlt szerelmeit nemcsak a saját szemével látni, hanem megpróbálta beleélni magát az aktuális leányzó helyébe is. És minden egyes alkalommal – legylábbis Királyfink így érezte – egyre többet és többet tudott meg magáról, a szerelméről és a szerelemről is. De persze mivel még csak tanuló volt, ezért nem sikerülhetett mindig minden tökéletesen, és tudjuk ugye, hogy a szerelemben nagyon egyszerű a vizsga: tart még, vagy sem.

Tehát a Királyfi csak figyelt és figyelt, és eszébe jutott, hogy egyszer az egyik régi szerelme ezt mondta neki:

-          “azért szakítasz mindig velem, mert mindig újra akarod kezdeni a szerelmünket. Mert mindig azt akarod, hogy olyan legyen mint az elején!”

És a királyfi sokáig nem értette ezt a mondatot. Persze azt értette – mert nem volt egy buta srác -, hogy mit MONDOTT a leány. De nem látta a szavak mögött megbújó valóságot. Ahogy a lány sem TUDTA igazán, hogy mit mond, de mi tudjuk, hogy a lányoknak nagyon jó megérzéseik vannak, és néha olyan dolgokat is éreznek, ami nem tudatosul bennük. Csak mondják.

És a Királyfi meg akarta érteni, hogy miért múlik el a szerelem belőle, vagy a lányból, akivel pedig nemrég még olyan jól megértették egymást.

Aztán teltek-múltak az évek, és jöttek újabb szerelmek és újabb elválások. És a királyfi figyelt és figyelt, és persze szerelmes volt, és néha nagyon boldog volt és néha meg nagyon boldogtalan, és kezdett megfogalmazódni benne a régi szerelmétől hallott mondat mögött megbújó valóság.

Megfigyelve a saját, és a mások életét azt vette észre a Királyfi, hogy sokan azért akarnak másokkal szerelembe esni, mert úgy gondolják, hogy a másik lény lesz az az ember, akivel IGAZÁN boldogok lehetnek, sőt NÉLKÜLE nem is lehetnek boldogok. Már csak meg kell találni azt a BIZONYOS embert, és minden rendbe jön. Ő lesz az életük párja, a lélektársuk, a másik felük, a kiegészítőjük. Tőle lesznek kerek és egész. És ezt nagyon sokan így gondolták. Még az is lehet, hogy mindenki így gondolta, de mivel MINDENKIT nem kérdezhetett meg a Királyfi, ezért ezt nem mondhatta.

És a Királyfi elkezdte megfigyelni a saját gondolatait és érzéseit, és azt, ahogy és amit mások a szerelemmel kapcsolatban beszéltek. Ahogy elmerült a gondolatok, érzések és szavak tanulmányozásában – mert mondanunk sem kell, ahhoz, hogy eljusson minden ok okáig, nagyon pontosan akart mindent érteni, és megfogalmazni – elkezdett előtte megnyílni a szavak és a gondolatok és az érzések világa. Ahogy belemélyedt az elemzésbe azt tapasztalta, hogy nagyon ingoványos talajon jár. Mégpedig azért, mert a szavak sokkal többet jelentettek, mint amit addig gondolt róluk. Például arra jutott az elemzésében, hogy ha valaki a másik FELÉT keresi, akkor az nem EGÉSZ. És aki nem egész, az nem EGÉSZ-SÉGES. Nem a fizikai világban persze, hanem a lelkiben. Mert mit is jelent az, ha valaki szeretné megtalálni a másik felét? Hát persze! Egyrészről azt, hogy HIÁNYZIK valamije, másrészről pedig azt, hogy ennek a hiánynak a betöltését a külvilágból, valaki MÁSTÓL várja! És miről szól az, hogy a “másik FELEM”? Merüljünk csak el a szóhasználatban! Hát nem a szerelmemről, hanem….

Hanem rólam! Vagyis lelkileg nem vagyok egész, és csak úgy lehetek az, ha VALAKI majd “megcsinálja” nekem a boldogságot, de lehetőleg úgy, hogy az főleg NEKEM legyen jó, RÓLAM szóljon.

De hol van szó itt a másik félről…?

Aztán még azt is észrevette a Királyfi, hogy nagyon sokan bizonyos szempontbólaz álmaikban élnek. Mivel nem csak másokat figyelt meg, hanem saját magát is kritikus szemmel vizsgálta, azt is észrevette, hogy ez a megállapítás önmagára is vonatkozik. Azonban az, hogy valaki BIZONYOS SZEMPONTBÓL álomvilágban él még annyira nem is baj, mert hát ki tudhatja biztosan, hogy mikor van ébren és mikor álmodik?

Csak azért mondom el ezt a történetet, mert a Királyfi is nagyon szerette, és sokszor eszébe jutott, amikor egy palack bor mellett, vagy csak úgy, zenehallgatás közben meditált:

Történt egyszer a régi Kínában, hogy egy nagy gondolkodó, akit úgy hívtak Csuang-Ce, azt álmodta egyik éjjel, hogy pillangóvá változott. Aztán reggel, amikor felébredt, nem tudta, hogy Csuang-Ce álmodta-e, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodja most azt, hogy ő Csuang-Ce?

Amiről viszont a Királyfi most elmélkedett, az nem úgy ÁLTALÁBAN az álomvilág volt, hanem a szerelmi álomvilág.

A tapasztalata azt mutatta, hogy egy idő után a szerelmes emberek össze-összezördültek. Már nem volt minden felhőtlenül boldog, mert – ahogy elmondták – jöttek a szürke hétköznapok, és kiderült, hogy amit gondoltak egymásról, az nem mindig ugyan az, mint amit tapasztaltak a hétköznapi életük során. Már nem értettek mindenben egyet, sőt, nem csak vitatkoztak, hanem VESZEKEDTEK is (na, a veszekedésre mondta a Királyfi, hogy “ennek aztán semmi, de semi értelme”).

És észrevettek olyan külső és belső tulajdonságokat a másikban, ami nem nagyon, vagy EGYÁLTALÁN NEM tetszett nekik. Kezdetben persze nem szóltak érte, mert azt gondolták, hogy “kompromisszumokat kell kötni”. Mert az egyikük sem tökéletes, meg a másikuk sem tökéletes, dehát mivel már együtt vannak, akkor ezeken a hibákon felül kell emelkedni. Meg különben is sokkal jobb együtt lenni valakivel, mégha nem is ad okot a teljes elégedettségre a helyzete, mint ha egyedül kellene lennie. Voltak akiknél ez be is vált, és együtt maradtak és gyerekeik születtek és leélték így az egész életüket, és mindig azt mondták, hogy máshogy sem lett volna jobb. Mások meg a gyerekek megszületése után elváltak, és kerestek maguknak más szerelmeket, de olyanok is voltak, akik a gyerekek miatt maradtak együtt és később mondták azt, hogy jól elszúrták az életüket, mert fiatalon még lett volna esélyük boldognak lenni, de így már nincs. És persze voltak olyanok is – igaz jóval kevesebben – akiknek vagy szerencséjük volt, vagy tudtak valami fontosat, és boldogan élték az életüket egymás mellett, de egymással. De tudjuk, hogy róluk soha nem fog írni egy bulvárlap sem…

És ahogy a királyfi elkezdett elmerülni a gondolatok és az érzések és a szavak világában, kezdtek megnyílni neki ezek a világok. És azt tapasztalta, hogy sok ember – persze nem mindegyik, mert MINDENKIT nem tudott megkérdezni – a szerelmi álomvilágában őriz magának egy képet a tökéletes szerelméről. Az emberek pedig nagyon szeretnének boldogok lenni, ezért mindenre hajlandóak. Van aki napestig dolgozik, hogy legyen elég pénze megvenni mindazt a sok tárgyat, ami örömöt okoz neki, és van olyan ember is, aki ugyanezért lop, vagy csal, vagy hazudik. De olyanok is vannak, akik már annyira szeretnének szerelmesek lenni (szerelmes= boldog), hogy a szemük előtt lebegő álomkedvesük képén keresztül néznek minden szembe jövő emberre, és aki egy picit is hasonlít erre a képre, vagy jelét adja, hogy ő is szívesen lenne szerelmes, akkor rögtön ráborítják ezt a képet, elleplezve azt a VALÓDI embert, aki a kép mögött van azzal a felkiáltással, hogy: “DE BIZTOSAN Ő AZ IGAZI!”

Később még hozzámondják ezt is:

“- Csak még egy picit finomítani kell rajta.

- Már majdnem jó, de ne legyünk maximalisták!

- Nem teljesen ugyan az, de a lehetőség benne van, hogy azzá váljon!”

Mivel az emberek nagyon szerelmesek (szerelmes=boldog) akartak lenni, és már megvolt akibe szerelmesek lehettek (az álomkép), ezért nem is akarták megismerni azt az embert, akit felöltöztettek az álomruhába. Nem hozzá beszéltek, nem őt csókolták, nem őt símogatták, nem neki adták a testüket. Hanem annak, aki lehetett VOLNA.

Azonban ahogy telik-múlik az idő, és jönnek a szürke hétköznapok, a ruha bizony elkezd foszladozni. Itt-ott kibújik a szőrős láb, a széles derék, a kövérkés pocak, és kiderül, hogy az egyik a fogkrémes tubust a közepén nyomja, a másik meg összetekeri. Az egyik égve hagyja a villanyt a vécén, a másik hajszálai meg eltömítik a lefolyót. Egyikük horkol alvás közben, másikuk meg minden nap egy új cipőre vágyik. És hiába próbálják húzgálni az álomruhát, előbb-utóbb már nem lehet mit takargatni.

És akkor a királyfi rájött, hogy sokszor azért nem tudnak az emberek boldogok lenni (boldogság=szerelem), mert nem ismerik meg azt az embert, akivel összehozta őket a sors. De nemcsak a másik embert nem ismerik meg, hanem még saját magukat sem ismerik igazán. Nem tudják, hogy mit szeretnének, csak homályos fogalmaik vannak, amiket soha nem öntöttek formába. A boldogságot mástól várják, de úgy, hogy a másik majd az ő hiányosságaikat fogja kiegészíteni. És miközben a saját hiányosságaikat egy másik emberrel pótoltatják, azt az embert megpróbálják arra képre formálni, ami él bennük a tökéletes társukról.

És akkor a Királyfi előtt is megvilágosodott, miért is akart mindig újrakezdeni azzal a bizonyos lánnyal…

Amikor a Királyfi ezeket megtapasztalta és megértette, elhatározásra jutott. Mivel nem volt teljesen buta srác, és már régóta foglalkozott az érzések, a gondolatok és a szavak világával eldöntötte, hogy elindul egy hosszú vándorútra. Tudta, hogy hosszú és magányos lesz az út, ahová nem vihet magával senkit. Sem a legkedvesebb szolgáját, sem a legjobb barátját, sem a könyveit, és mégcsak a nyolc gigabájtos zenelejátszóját sem.

Mert az út Önmagába vezetett. Elhatározta, hogy megismeri saját magát. Megtanulja még pontosabban megérteni az érzéseit, a gondolatait, a szavait, és megkeresi önmagában a boldogságot, a teljességet és a harmóniát. Tudta, hogy már közel jár a céljához, de azt is tudta, hogy ez az út soha sem érhet véget. Nem érhet véget, mert minden percben, minden órában, ő maga is változik, és ezért az út sem lesz soha ugyan az.

És amikor megtette az első lépéseket, rájött, hogy:

Nem a cél – az út maga érdekes;

a szenvedés, a kín és a kaland,

mert eljutni több módon is lehet

oda, hová vágyad űz. Mi marad,

csupán a tűz, amiképp éltetett,

hogy véghetetlen köröket szaladj

újra meg újra. Amíg szép, s nemes

eszméid hajtanak, menj! Nem szabad

megállni most; lábad alatt remeg

a föld, s a levegő-ég megszakad

- erőd legyen elég, és úgy lehet,

te leszel ím’, a győzelmes lovag!

       Majd elnyerve nőt, s a királyság felét,

       továbbállsz mégis - lám, ez sem lesz elég… (Bánházy Péter)

Utóirat:

Mielőtt a Legkisebb Királyfi elindult volna, vettem a bátorságot, és amikor nem figyelt oda belekukkantottam az elemózsiás tarisznyájába. Tudtam, hogy valamit rejteget, mert furcsán domborodott a zsák oldala. Belekukkantottam és elmosolyodtam. Mert megláttam valamit, amit azért vitt magával, hogy – miután megismeri önmagát, és találkozik egy olyan királylánnyal, aki szintén ezen az úton jár – a biztonság kedvéért még leellenőrizze, tényleg Ő-e az igazi.

A tarisznya aljában ott volt elrejtve – egy mintás selyempapírba becsomagolva – Hamupipőke cipellője…

George Benson 2009.11.29, Wiener Stadthalle F

Már napok óta egy dalt hallgatok, és valahogy nem sikerül megunnom.
George Benson egyik slágeréről van szó, amit az idén szeptemberben újra meghallgathattam élőben. De igazából arról jutott eszembe, hogy láttam, Bécsben november 29-én ad koncertet a Stadthalle-ban. Jegyeket még lehet kapni a viennaclassic.com-on keresztül!
Ha valaki szereti a jó dzsezzmuzsikát, és megteheti, annak nyugodt szívvel merem ajánlani!
Kedvcsinálónak:


És még egy kedvenc:

Jó és Rossz

Van vagy tizenöt éve annak, amikor láttam az "Isten veled Király" (Farewell to the King) c. filmet.

A történet arról szól, hogy valamikor a II. világháborúban a csendes óceáni hadszíntéren egy vesztes ütközet után néhány katona megszökik a szövetséges seregből, és Borneó szigetére kerülnek. Itt néhányan a japánok fogságába kerülnek (kivégzik őket), de egyiküknek (Learoyd - Nick Nolte) sikerül megszökni, és beveti magát a dzsungelbe. Itt aztán a benszülöttek elfogják, majd különböző próbatételek után befogadják a törzsükbe. Learoyd a törzsben megtalálja a nyugalmat és a boldogságot, és később még királlyá is választják. Persze aztán a háború megtalálja őt és népét is, de a folytatás most nem lényeges, ha felkeltettem az érdeklődésedet, akkor úgyis megtalálod a filmet.

Az apropó, aminek a kapcsán eszembe jutott a film, az annak egy jelenete.

Egyik éjjel a király elmesél egy történetet az őt felkutató katonáknak, akiket befogadott a falujukba. Elmeséli, hogy miként vált királlyá:

Miután befogadták Learoydot a faluba a benszülöttek, meg kellett harcolnia az egyik legerősebb és legvérengzőbb harcossal. "Három nap és három éjjel küzdöttünk, mire sikerült őt legyőznöm. Miután meghalt, minden falusi megsiratta. Rossz ember volt, de mindenki arra a kisfiúra emlékezett, aki a hosszúházban játszott."

És itt most hagyj magadnak egy kis időt elrágódni ezen a mondaton: "rossz ember volt, de mindenki arra a kisfiúra gondolt, aki a hosszúházban játszott…"

Nem akarom Neked megmagyarázni, hogy ez mit jelent, mint ahogy a fogadatlan prókátorok tennék, csak elmondom, hogy Nekem mit jelentett ez az egyszerű kis mondat. Te csak hagyd, hogy a szívedben kibontakozzon a saját magyarázatod.

Nekem azt jelentette akkor - és ahogy most újra átélem ezeket a szavakat még most is beleborzongok -, hogy mindannyian tisztán, bűn nélkül születünk. Nem osztozom abban a véleményben, hogy minden ember születése pillanatától bűnös, csak azért, mert embernek született. Sőt pont veszélyesnek tartom ezt a fajta gondolkodást, mert ha eleve bűnösnek ítélek valakit, akkor már előre megadom neki a felmentést a tettei felelőssége alól, hiszem úgyis bűnösnek született, akkor már minek egyáltalán a jóra törekednie? Vagy a másik hozzáállás szerint, mivel már bűnösnek születtünk, akkor egész életünkben a bűneink miatt szenvedjünk, hiszen olyasmi miatt kell bűnhődnünk, amiről nem tehettünk. Megszülettünk. Ennek a nevében aztán egész életünkben befolyásolhatnak minket olyanok, akik eldönthetik helyettünk, hogy mi ajó és mi a rossz. Mert ők fel vannak ruházva minden Isteni tudással. Elveszik tőlünk az életünket, mert megmondják, hogy mit, hogyan és miért kell tennünk. Olyanok, akik esetleg az életnek nem is élik át minden vetületét. Hiszen hogyan mondhatja meg bárki is, milyen legyen a családi életem, akinek soha nem is lehet családja…?

Egy másik oldalról viszont felmerülhet az a kérdés, ha valaki gyermekkorában jónak születik, mert genetikusan senki sem rossz ember, akkor hogyan, és mitől válik "rosszá". És mi hogyan állunk a "rossz" emberekhez?

A személyiség kialakulása, feljlődése szempontjából sok tanult ember - pedagógusok, pszichológusok - nagyon fontos befolyásoló tényezőnek tartja a gyermeket az első néhány évben érő hatásokat. A környezet, a család, ezen belül is főként a szülők hatását. Sok szakkönyvben, és az ismeretségi körömben is olvasom, hallom azt, hogy valaki, aki nagyon nem akart hasonlítani valamelyik szülőjére most azt mondja, hogy pont úgy viselkedik, mint az anyja, vagy az apja. Pont azokat a szófordulatokat használja, azok a mozdulatai, ne adj' isten azokat a hibákat követi el, vagy épp pont olyan kapcsolatokat keres, mint amilyen a szüleié volt. Erről nem akarok most beszélni, mert nálam sokkal többet tudó emberek ezt a témát már ezerszer is leírták; mindenki megtalálhatja a könyvesboltokban, vagy a könyvtárakban a neki tetsző szerző könyveit.

Inkább arról beszélnék, hogyha ez ennyire igaz, akkor a szülők nem kenhetik el a felelősségüket a gyerekek későbbi életével kapcsolatban. A szülők, és mi leendő szülők is tisztában kell, hogy legyünk azzal, hogy azt az útravalót, amit majd gyermekünk a kezébe kap, azt a Nagybetűs Életbe szóló Útlevelet mi adjuk a kezükbe, és az első oldalakat, amik a folytatást majd meghatározzák, bizony mi töltjük ki!

Azt hiszem, hogy sok szülő nagyon is nincs tisztában ezzel a felelősséggel. De hogyan is lenne, hiszen ezt az útravalót már Ádám és Éva óta úgy cipeljük magunkkal, hogy csak keveseknek sikerült rajta változtatni. A többség bizony nem eszmélt még arra, hogy programok szerint "működik", amely programokat generációról-generációra viszi tovább magával. Nehéz olyan dolgot megváltoztatni, aminek nem is vagyunk a tudatában, ezért lenne fontos tudatosabban élnünk, nagyobb figyelemmel viseltetnünk a mindennapi életünk cselekedetei, de a gondolkodásunk irányában is. Tudom, hogy erről még sokat lehetne írni, de itt és most csak a figyelem felkeltése, és a gondolkodás megindítása a cél.

A másik gondolat, ami a témával kapcsolatban bennem felvetődik, az az egymás megértése iránti igény.

Általánosságban azt figyelheted meg, hogy a hétköznapi életedet annyira elfoglalják a saját dolgaid - munkahely, pénz, kapcsolataid, de legfőképp a médiákból Feléd áradó zaj -, hogy nagyon kevés időd és lehetőséged marad arra, hogy az életed szempontjából TÉNYLEGESEN fontos dolgokkal törődj. És ebbe belatartozik az empátia fejlesztése iránti igény is. Az igény arra, hogy megpróbáld megérteni a másik embert. Most nem az elfogadásról beszélek - hol van még az innen? -, hanem csak arról, hogy mennyire próbálod magad beleélni a másik bőrébe? És most ne nagy dolgokra gondolj, csak a közvetlen környezetedben lévő emberekel való kapcsolataidba. Mikor már arra sincs sokaknak energiája, hogy a másikra FIGYELJENEK.

Mert alapvető, a folyamat szempontjából elsődleges kérdés a FIGYELEM. Ha már tudnál figyelni a másik ember mondanivalójára, és nem csak a fejedben zúgó zajra összpontosítanál, akkor meghallhatnád, amit a másik mond. Ez lenne az első lépés, ami után eljuthatnál addig, hogy BELEÉREZD magad a helyzetébe. Rájöhetnél, hogy az igazságok, amiket hajtogatsz csak a Te igazságaid, és a másik igazságai pont annyira megállják a helyüket NEKI. Ha már eddig eljutottál, már csak egy lépés, hogy MEGÉRTSD, mit mond, mit miért csinál, és ezek után akár még el is tudod FOGADNI amit tesz, vagy amit mond. Ez persze nem azt jelenti, hogy neked ugyanúgy kellene élned, mint neki, mert hiszen Te más vagy, mit ő. De ne felejtsd el, hogy sötétség nélkül nincs világosság sem - mert hogyan láthatnánk a fényt, ha nem tudnánk a sötétséghez hasonlítani -, mint ahogy rossz nélkül nincs jó sem. A világunk alapvetően mindig két oldalból áll, de a megértést könnyebbé tudnánk tenni, ha ezt el is fogadnánk.

Ha ezt elfogadod, máris rájöhetsz, hogy hiábavaló arra törekedni, hogy minden ember a Te értelmezésed szerinti "jóvá" váljon. Mégis mennyivel szimpatikusabb mások elítélése helyett inkább "arra gyermekre gondolni, aki a hosszúházban játszott"…

AZ ÉLET ÉRTELME

(ha jól emlékszem Aldous Huxley: A vak Sámson c. regényéből)



Egyszer egy király szerette volna megtudni, hogy mi az emberi élet értelme, ezért összehivatta az ország legnagyobb elméit, és megparancsolta nekik, hogy fejtsék meg ezt a titkot.

A tudósok összedugták a fejüket, és 20 év kutakodás, és gondolkodás, és titokfejtés után 20 könyvben leírták az emberi élet értelmét, majd a 20 könyvet a király elé vitték.

A király meglátta a 20 könyvet és látta, hogy nincs ideje ennyit olvasni, mert az ország ügyei nagyon sok idejét lefoglalták. Ezért megparancsolta a tudósoknak, hogy tömörítsék össze a tudományukat ennél sokkal rövidebbre.

A tudósok megint elvonultak, és kutakodtak, és gondolkodtak, és 20 év letelte után végre össze tudták foglalni az emberi élet értelmét 5 könyvben. Ígyhát megint a király elé járultak, és elétették az 5 könyvet és mondták, hogy íme, ebben az 5 könyvben található az emberi élet értelme.

De a király, ahogy meglátta az 5 könyvet, ismét megparancsolta a tudósoknak, hogy foglalják össze még tömörebben a mondandójukat, mert az ország kormányzása nagyon sok idejét leköti, ezért még az 5 könyvet sem tudja elolvasni.

Így a tudósok megint elvonultak, és gondolkodtak, és kutakodtak, és 20 év elteltével sikerült az emberi élet értelmét 1 könyvbe összesűríteniük. És akkor megint a király elé járultak, hogy odaadják neki az 1 könyvet, amibe belesűrítették mindazt a tudnivalót, ami az emberi élet értelmét tartalmazta.

De a király már nagyon öreg és nagyon beteg volt, és a halálos ágyán feküdt. És akkor mondta a tudósoknak, hogy neki már nincs ideje arra, hogy elolvassa azt az egy könyvet is, mert az életének órái már meg vannak számlálva. És akkor azt mondta a király a tudósoknak, hogy foglalják össze az emberi áélet értelmét egy mondatban.

Éa akkor a tudósok tanakodtak egymás között, majd a legnagyobb tudású, és legtiszteletreméltóbb tudós odalépett a király ágyához, és a fülébe súgta - királyom, három szót tudok néked mondani: születünk, élünk, és meghalunk. Ez az emberi élet értelme.

És a király elbocsátotta a tudósokat, és nemsokkal ezután meghalt.

Volt egyszer egy zenekar - E. S. T.

 [2008. június 16. 14:40]

Búvárkodás közben érte a halálos baleset Esbjörn Svensson svéd jazz-zongoristát, a kortárs jazz egyik legnépszerűbb formációja, az EST vezetőjét. A hangulatfestő jazzt az elektronika és a rock megoldásaival összekapcsoló trió számos díjat kapott, a szakma és a közönség egyaránt szerette őket. Budapesten 2007-ben léptek fel.

 

Test és Lélek (1999)

ÁLOMKEDVES

The Body

 

 

Csak képzeletemben létezel. Homlokom

Belső falára vetítem arcod szépséges mintáját:

tengermély szemed, édes ajkaid, szemöldököd,

s orrod finoman metszett formáját.

 

Aztán lejjebb megyek. Elképzelem

kerek vállad, karod, kulccsontod kis gödreit,

gyönyörű melled, s a bordáid által határolt teret,

virágszirom illatod, s bőröd mézszín ízeit.

 

Bársony-feszes hasad izgatottan hullámzik, s ahogy továbbmegyek,

szemem túlcsordulva issza magába

csípőd lélegzetelállító szépségdomborulatainak

 

Vérforraló látványát, amint izmos combodon tovasimítva

a Természet-festőművész karcsú lábszáradon, ékszer

bokádon fejezi be tökéletes ecsetvonással isteni

                                                          bálványát.

 

---------------------------------------------------------------

 

ÁLOMKEDVES

The Soul

 

 

Megérintem kezed. Ilyenkor tízezer volt

cikázik testünkön keresztül oda s vissza,

és ebben a földöntúli, misztikus találkozásban

néma lelkem lelked néma szavait issza.

 

Mikor szemedbe nézek, látom a végtelen csillagködöket;

a Tejútat, bolygókat, keletkező-kihúnyó naprendszereket,

s van mikor forrongva kavargó színeket látok,

és szerelmet, megértést, megnyugvást találok.

 

Kirakósjáték-lelkem tökéletesen illeszkedő párja vagy.

Vérünk egyszerre lüktet ereinkben, szívünk egymásért

dobban, és ha földi testünk örökre el is választ,

 

És eggyé teljesen soha nem is válhatunk,

azért szavak nélkül is tudjuk a kérdésre a választ,

és éjjel, mikor elalszunk, mindig együtt

                                                       álmodunk

Utopia Land

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy kis ország, valahol a Középfölde, és az Európai Egyesült Államok határvidékén. Ebben a kis országban minden ugyanúgy működött, ahogyan azt már megszokhatták a Neverland bolygó lakói: köztársaság volt az államforma - politikai pártok uralták a politikát, szakszervezetek a szakszervezeti mozgalmakat, munkások dolgoztak a gyárakban, tulajdonosok tulajdonolták az üzemeket, vállalkozók vállalkoztak, doktorok orvosolták az emberek tasti bajait, papok papoltak a szószékekről, gyerekek gyerekeskedtek, zenészek zenéltek, és sorolhatnám még napestig, kinek mi dolga volt ebben a piciny országban. Az országnak volt egy nagyon nagytudású elnöke, akit azért választottak, mert nagyon nagy tudású volt, és minden ötödik évben az emberek megbízottai - a parlamentben dolgozó politikusok - megmérették az elnököt, és ha jó volt, akkor még egyszer megválasztották. Az emberek pedig négy évente azokat a politikusokat választották meg, akik a parlamentben fognak dolgozni. És ez így ment időtlen idők óta.

Csakhogy az emberek egy idő után elkezdtek elégedetlenek lenni a politikával, mert azt vették észre, hogy a politikusok egyre több botrány szereplőivé váltak. Sokan közülük saját céljaikra kezdték használni a hatalmukat: volt aki állami támogatásokat kapott, voltak, akik pénzért előnyöket biztosítottak, voltak, akik megvásárolták a szavazóikat, de olyanok is voltak, akik azért kerültek be a parlamentbe, mert olyanokat ígértek, amiket aztán nem tudtak betartani, és szerencsétlenségre ezeket a politikusokat még vissza sem lehetett hívni - az idejüket mindenképpen ki kellett, hogy töltsék. De mivel demokrácia volt, ezért a többségnek volt igaza, és a többség persze nem jelentette azt, hogy ők voltak az okosabbak is. És a többséget sajnos a politikusok könnyen tudták befolyásolni.

A nép pedig egyre elégedetlenebb, és elégedetlenebb lett, mert a dolgok már nem úgy mentek, mint régen, sőt egyre inkább kezdtek rosszra fordulni. Az emberek pedig sokszor elmentek, és tüntettek azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak, de ez a politikusokat már nem érdekelte, mert ők azt gondolták, hogy ők - mivel politikusok - mindent jobban tudnak az egyszerű embereknél. Sőt, igazából ők minden okosság megmondhatói, függetlenül attól, hogy korábban foglalkoztak-e azzal a témával, amiben most ők politizálnak, vagy sem.

Egyszer aztán az elnök - akit azért választottak, mert nagy tudású ember volt - meghallotta a nép jajszavát, és eldöntötte, hogy az emberek javára meg fogja változtatni a dolgokat. Összehívta hát a legokosabb, legtapasztaltabb, legtisztességesebb tudósokat szerte az országból és megbízta őket, hogy mielőtt még lejárna a mandátuma dolgozzanak ki egy olyan rendszert, ami sokkal, de sokkal igazságosabbá teszi a világot, mert ez a demokrácia úgy látszik, hogy nem működik. Mert a demokráciáról eddig azt tanították, hogy ugyan nem jó rendszer, de még nem találtak ki nála jobbat. És mivel senki nem járt ennek utána, hát el is hitte mindenki. De az elnököt azért választották, mert nagy tudású volt, ígyhát ő ebben nem volt annyira biztos. Mert a nagy tudásúak onnan ismerszenek meg, hogy belátják: minél többet tudnak, annál inkább tudják, hogy mennyi mindent NEM tudnak.

Összegyűltek hát az ország tudósai és négy nehéz év tanakodása után az elnök elé terjesztették az általuk kitalált rendszert. Nevet nem adtak neki, mégpedig azért, mert rájöttek arra, hogy az emberek hajlamosak mindent cimkével ellátni, ami aztán később megakadályozza őket a megismerésben, és a megértésben.

A rendszer, amit az ország legokosabb, és legtiszteletreméltóbb tudósai kitaláltak nagyon egyszerű volt. Először is a tudósok azt vették észre, hogy mindenkinek nem tudnak jót tenni, ezért fölösleges erre törekedniük, hiszen ez teljességgel lehetetlen, mivel mindenkinek más problémája van, és mindenki máshogyan képzeli el az életet. Ezért azt találták ki, hogy a sok-sok fontos dolog közül meghatározzák azokat a PRIORITÁSOKAT, amelyek a nép számára a boldogság szempontjából fontossággal bírnak. Így kitalálták, hogy elsősorban az egészséggel, az olyan munkával, ahol kiteljesedhetnek a polgárok, az oktatással, a szabadidő hasznos eltöltésével, a családteremtéssel, a sporttal, és a művészetekkel kapcsolatos programokat helyezik előtérbe.

Aztán még arra is rájöttek a tudósok, hogy a demokrácia azért nem jó, mert nem biztos, hogy a többségnek kell igazának lennie. Mégpedig azért, mert az iskolázatlan, vagy hajléktalan, vagy valamilyen módon kiszolgáltatott embereket könnyebben rá lehet venni arra, hogy anyagi ellenszolgáltatás, vagy valamilyen eszme által megtévesztve úgy szavazzanak, ahogy az érdekeltek szeretnék. Ezért kitalálták azt is, hogy a szavazatok nem egyforma súllyal fognak latba esni.

Ugyan az oktatási rendszer prioritásba helyezésével talán sikerülne az embereket kevésbé befolyásolhatóvá tenni, de ez még nem garancia semmire, ezért az volt a tudósok javaslata, hogy mindenkinek születése pillanatától kezdve lehetőséget biztosítanak arra, hogy a társadalom számára egyre fontosabbá és fontosabbá, ezáltal a szavazatuk pedig nagyobb súlyúvá váljon. Ezt egy kreditrendszer segítségével képzelték el, és mivel az egyetemes emberi jogok között szerepelt az is, hogy minden ember egyenlőnek születik, ezért a születése pillanatában a személyes kártyájára mindenkinek rávezetnek 1000 kreditet.

Ahogy cseperedik a gyermek, és később ifjúvá, majd felnőtté válik, lehetősége van krediteket gyűjteni. Minél jobban tanul, minél többet sportol, minél többet tesz a közjóért, annál több pontja lesz, és majd amikor eléri azt az életkort, amikor már választhat, és választhatóvá válik, akkor a szavazatát a megszerzett kreditpontok arányában fogják elszámolni. De a tudósok azt is tudták, hogy az ember és a világ folyamatosan változik, ezért a kreditgyűjtés soha nem állhat meg, csak az ember halálával érhet véget. De kreditet nem csak gyűjteni lehet, hanem el is lehet veszíteni!

Néhány példával illusztrálták az elnöknek a kreditgyűjtés, és a kredit elvesztés eseteit:

Ha például valaki közmunkát végez, azzal gyűjtheti a pontjait. De ide tartozik még a rendszeres testmozgás, a tudományos eredmények, a befizetett adó, foglalkoztatás, szeretetszolgálat, egészségre nevelés, adományok, továbbtanulás, sporteredmények, környezetvédelem, felvilágosítás, példamutató magatartás stb.

Kreditet csökkentő tényezők többek között az ön-, és közpusztítás (például dohányzás, alkoholizmus, vandalizmus), egészségkárosítás, kizsákmányolás, tisztességtelenség, bűntett, szabálysértés, korrupció, börtönbüntetés, uzsora stb.

A tudósok meg is indokolták, hogy mit miért helyeztek egyik vagy másik csoportba: minden olyan tevékenység ami a közjó érdekében történik pontot növel, és minden, ami a közjó ellen van, csökkenti a kreditek számát. Azért viszont, mert valaki egyszer bűnbe esett - úgy gondolták a tudósok még ne legyen élete végéig megbélyegzett -, a javítás lehetősége fenn kell, hogy álljon. Éppen ezért van lehetősége bárkinek a hibáit a pozitív serpenyőben lévő lehetőségekkel korrigálni.

Azon kívül, hogy van aki - érdemei elismerése miatt - szavazata többet nyom, még a választhatóság szempontjából is esélyesebbek a több kreditet begyűjtők. Mert miért ne az legyen az ország irányítóinak egyike, aki sokkal többet tett életében a közösségért, mint az, aki azért kerül be a parlamentbe mert - szerény körülmények között élő, ámbár jóravaló - polgárok szavazatait tudja megvásárolni.

És az elnök, mikor megértette a tudósok elképzelését, látta, hogy a rendszer jó. Így rögtön törvénybe is iktatta, és a következő választások alkalmával már ennek szellemében választották meg az ország új vezetőit.

Azóta pedig Utopia Land minden polgára elégedett, mert tudják, hogy bárki, aki sokat tesz a többiekért, választható, és annak a szava, aki minél többet tesz a többiekért, többet ér. És látták, hogy ebben a rendszerben mindenkinek felelősséget kell vállalni a tetteiért, és tudták, hogy ez így igazságos, és megértették, hogy ez így jó.

Azóta mindenki boldogan él Utopia Landban, ha meg nem halt.

 

A hímekről

Muszáj, hogy szót ejtsek egy témáról. A napokban kezdtem el egy könyvet, ami a nőkről szól férfiaknak. Ebben van egy összehasonlítás, amiben elemzi a szerző a gyermek lányra, ill. a gyermek fiúra zúduló elvárásokat, nevelésbeni különbséget. Egy pár sort le kell ide írnom, mert egy nagyon jellemző megerősítését tapasztaltam moziból hazafelé jövet.

Jöjjenek a szerző szavai:

"…Tehát a férfi és a nő energetikai eltérése már gyermekkorban észrevehető. Ezt követően jön a neveltetési és társadalmi különbség. Ha megfigyeled, a kislányokat mindig megdícsérik a szépségükést; ha a kislány bájos, akkor ezt mindig fennhangon közlik vele, sőt, külön törődéssel, vagy ajándékokkal jutalmazzák… Ezzel szemben a kisfiúknál nem a külsőt helyezik előtérbe, vagy ha mégis, általában akkor, amikor a krampusz tetőtől-talpig mocskosan állít haza, és az anyja egy "Hogy nézel ki, fiam!?" felkiáltással lekever neki egy nyaklevest. Ők általában akkor kapnak dícséretet, ha bátran másznak fára, ha ügyesen birkóznak az apjukkal, vagy ha feltűnően jól teljesítenek - lehetőleg nyernek - olyan csapatjátékban, amelyet az adott kultúra fenőttei elismernek. Bizony, egy férfi már gyerekkorában megtanulja, hogy különleges figyelemért le kell győznie a többieket… A fiúkat dominánsabb önmegvalósításra bíztatják. S nem csak a játékokban, az életben is: ha két fiú összeverekszik, megszidják őket, de az apák a lelkük mélyén büszkék a srácaikra."

Miért is jött elő ez most? Mert moziból hazafelé jövet az egyik lámpánál a háromsávos úton két másik autó állt meg mellettem. Amikor még csak közeledtek, nem láttam semmi különöset. Megálltak egymás mellett, és ahogy a lámpa zöldre váltott, mint az eszementek elkezdték nyomni a gázt, csak, hogy valamelyikük hamarabb érjen a következő piros lámpához. Mondanom sem kell, hogy mindkét sofőr hímnemű volt. Hihetetlen, hogy a 21. században, amikor már annyi minden felfedezésen, találmányon, technikai és egyéb vívmányokon, mélyülő spiritualizmuson van túl az emberiség, mi férfiak, még mindig ennyire egysejtű szintjén legyünk. Mennyire igaza van a szerzőnek! A mindenáron győzni akarást belénevelik már gyerekkorukban a fiúkba, és felnőve minden lehetséges alkalommal aztán meg akarják mutatni, hogy ők jobbak, szebbek, erősebbek, gyorsabbak stb, mint a többi hím. Elképesztő, hogy ez az állandó versengés, mennyre el tudja venni az eszét még a normálisnak kinéző fajtatársaimnak is, és egy pillanat alatt 1 menetes ösztönlénnyé tudnak változni. Néha én szeretnék elnézést kérni…

Itt jut eszembe Murphy törvénykönyvéből egy idevágó passzus: A föld értelmi szintje állandó, lakossága egyre nő. Szerintem ez önmagáért beszél. De tény, hogy mi férfiak hihetetlenül ostobán tudunk viselkedni...

Világvége 2012 (a mozifilm)

Vasárnap megvolt a várva várt esemény, a siófoki félmaratoni verseny. Jómagam nem vagyok profi futó, régebben a kihívás miatt, ma már a kihívás + futás "közben jólérzem magam" érzés miatt indulok. Mivel most nem volt annyi időm felkészülni, mint a szeptemberi Nike félmaratonra, így nem volt szándékomban csúcsot dönteni (naná, hogy nem országos csúcsról van szó, csak a sajátomról). Nem is lett jobb az eredményem, mint szeptemberben, de hát tudjuk, hogy van olyan helyzet, amikor nem az eredmény, hanem a részvétel a fontos. Persze az, hogy egyáltalán célba értem már eredmény: a teljes népesség kb 1-2%-a képes 20 fölötti km-t futni egyhuzamban, megállás nélkül.

De nem azért kezdtem bele, hogy magam fényezzem, csupán a hosszú km-ek alatt, amikor épp nem a tájat néztem, vagy a mozgásnak örültem - na persze a vége felé már inkább csak annak, hogy van luk a …) szóval volt időm elmerengeni néhány dolgon. Főleg, hogy szombaton egy nagyon érdekes előadáson vettem részt, és találtam magamnak belőle pár gondolatot, amin érdemes volt "elrágódnom".

Aztán jött az este, és még korábban elhatároztam, hogy vasárnapi "csúcsprogramnak" beillesztek a menetrendembe egy jó kis mozit. Szerettem volna most valami látványos, "egyszernézhető", könnyű szórakozást, ami kikapcsol a sok gondolkodás alól, nem kell nagyon rágódni rajta. Szóval amolyan csimbumdirrdurr akciófilmre gondoltam, és a 2012 pont ilyennek ígérkezett. Jó trükkök, effektek, kitalált történet a világ pusztulásáról: igazi macsós, nem első randira való film. Na ez aztán szépen borította a terveimet. Valahogy a film után nem volt kedvem az eredeti témához, így ez a poszt most a nem tervezett megtermékenyülés gyümölcse lett.

Röviden a film története, de csak annyi, amennyi úgyis kiderül az előzetesekből - nem szeretnék sztorigyilkos lenni: Már a mayák is megjósolták, hogy a Nap elpusztítja a Földet, és így is lesz; a Napkitörések hatására a Föld mélyében valami megváltozik, aminek következtében a földkéreg elmozdul. Földrengések, szőkőár, robbanások, összedőlő épületek, látványos rombolás, pusztulás, önfeláldozás, heroizmus, lobogó amerikai zászló, összegyűlő könnycseppek, persze az elnök a legnagyobb ember, meg vannak kevésbé nagyok, meg szép lányok, állatok, gyerekek, menekülés, tragédia, komédia, Woody Harrelson (Larry Flynt), John Cusack (Con Air), Danny Glover (Halálos fegyver), meg pénz, G8, és USA stb, stb. A film tényleg nagyon látványos, technológiát szerető hölgyeknek és uraknak nagyon ajánlott a megtekintése, feltéve, ha előtte jól elmennek wc-re, és lehetőleg nem a legnagyobb kólát viszik be magukkal, ugyanis a történet előadása közel 3 órát vesz igénybe. Úgyhogy óvatosan a hidratálással. Amúgy a történet a szokásos sablonokra épül, szinte ki is lehet találni, hogy mikor mi következik, de ez nem is baj - ezekben a filmekben pont ezt szeretjük. Pár óra szórakozás, ahol a látvány és a hangok arra az időre kivonnak minket a hétköznapi világ megszokott dolgaiból. Ennyi.

Azazhogy persze ennél több is lehet, ha picit továbbgondoljuk az alaptörténetet. És itt most nem a sztori utóéletéről szeretnék beszélni, hanem csak a gondolatkörről. Mert mi is történik végletesen leegyszerűsítve? Csupán annyi, hogy az általunk ma ismert világ, mint olyan - a film végén persze - nem létezik többé. És itt most a film alapjául szóló könyvről nem tudok beszélni, mert bevallom őszintén nem olvastam, de nyilván abban is olyan események vannak, amik vis major, tehát megváltoztathatatlanok, felkészülni rájuk nem lehetséges, és a következmények is csak bizonyos mértékben enyhíthetők. De a lényeg, hogy ez esetben NEM az emberi beavatkozás miatt történik a "világvége", hanem rajtunk teljesen kívülálló okokból.

De a tény, az tény: a Föld már nem olyan, mint annak előtte; ehhez csak a dinoszauruszok kipusztulását elősegítő meteor randi hatásai mérhetőek.

És miért NE történhetne mindez meg? Mi, emberek azt gondoljuk - mert ezt szoktuk meg -, hogy a körülöttünk lévő világ, adott. A szomszéd már időtlen idők óta ugyan az (persze, persze, MINDIG vannak kivételek), a bolt évtizedek óta ugyanott van (ne menjünk most bele a bezárásokba, meg az új plázákba, ez a lényegen nem változtat: ha enni akarunk, elmegyünk bevásárolni, ha lázasak vagyunk, leugrunk a patikába valami hipp-hopp lázlenyomó gyógyszerért, ha szórakozni akarunk, irány valamelyik cinema palace, vagy shopping center). Minden megvan egy pillanat alatt, vidéken talán kell hozzá három is, de ami biztos, hogy instant megkapunk mindent. Igaz, hogy az íze majd' mindnek egyforma, az anyaga meg elbomlik egy-két év alatt, de úgysem számít, mert mire tönkremenne úgyis kimegy a divatból. A gyümölcs csak a alámpák alatt szép, az almának meg inkább csak a formája kívánatos. Minden a kezünk ügyében van. Egyszerűen, és kényelmesen.

De csak abba gondoljunk bele, mi történik, ha csak néhány órára kimarad az áram? Sorolom a teljesség igénye nélkül: fázni fogunk - mert a kazán, a termosztát áramot igényel -, nem tudunk közlekedni - a benzinkút árammal üzemel, a villanymozdonyokról villamosról, metróról nem beszélve -, nem látunk este, nem nézünk tv-t (na, ezt sajnálom a legkevésbé, ennél talán csak a rádiók tudnak nálam kevesebb vizet zavarni - de ez persze SZEMÉLYES dolog), megromlanak az élelmiszereink, nem tudunk telefonálni, a ruháinkat nem lesz aki kimossa (na jó, az edényeket még talán el tudnánk mosni, ha a szivattyúkat nem áram működtetné), nem tudunk internetezni, ez a blog sem készülne :) Étel, ital, közlekedés, fűtés, kommunikáció, egészségügy, oktatás, csak néhány kiragadott példa. De kérdezzünk csak meg egy ismerőst, aki olyan helyen lakik, ahol tavaly ősszel pár napig nem volt áram. És ez csak EGYETLEN példa, ami bármikor, bármelyikünkkel megeshet. Igen, és ahhoz sem meteor, sem neutrínó-kölcsönhatás nem szükséges, hogy a személyes világunk alapjaiban változzék meg. Váratlanul, egy szempillantás alatt...

De mi lenne akkor, ha tényleg bekövetkezne, egy, a filmbélihez fogható természeti katasztrófa? Csak nézzünk körül, és vegyük számba, hogy mit NEM kapnánk meg (ne a bevásárlásra tessék gondolni, hanem közgazdasági szlenggel élve a természeti JAVAKRA). És ez akármikor bekövetkezhet, mert vannak olyan helyzetek, amelyekre - bármilyen magabiztossággal is tekintsünk a környező világunkra - NEM TUDUNK FELKÉSZÜLNI.

Jó továbbgondolást, és persze jó szórakozást a filmhez!

Ja, és ha valakinek még van kedve kevésbé gyors és látványos szórakozáshoz, annak ajánlom szíves figyelmébe Robert Merle: Malevil című könyvét!

A boldogságról

Boldogság

A múltkor írtam a zenéről és valamelyik utolsó mondatomban benne volt a boldogság szó. Erről eszembe jutott valami.

Nemrégiben beszélgettem néhány barát-nőmmel, és elmélkedtünk a boldogság témáján.

Hát igen, lehet, hogy néha unalmasnak tartanak a baráti körömben, mert van néhány olyan téma, ami nálam sztenderd. És ezek a sztenderdek sokszor előjönnek. De nem én tehetek róla, hanem az Élet Nagymester, mert bizony vannak az életünknek meghatározó elemei, amik időről-időre előtérbe kerülnek, vagy legalábbis előtérbe kellene kerülniük. Sőt, mondok egy még furcsábbat: vannak olyan témák, amik MENTÉN kellene az életünket élnünk, soha nem szabadna, még egy pillanatra sem megfeledkezni róluk, szem elől téveszteni őket.

Ilyen téma a boldogság. Annyira alapkérdés a létünk minősége szempontjából, és annyira árucikk lett, mint szinte minden más, ami körülvesz minket (erről majd máskor). És azért gondolom, hogy néha már unhatják a barátok, mert van amikor nekik szegezem ezt az egyszerű kérdést: boldog vagy?

Persze provokatív a kérdés, de azért annyira nem. Nem arról szól, hogy valami semmitmondó, hablaty választ várnék, és arról sem, hogy "na most jól meghökkentelek, és ezért kérdezek tőled valami ide nem illőt". És nemcsak akkor kérdezem meg, ha épp új kapcsolatban van valamelyikük, vagy épp az ellenkezőjében, vagy csak azt látom rajtuk, hogy szarul érzik magukat. Időről-időre előhozakodom a témával, hogy emlékeztessem őket, és persze magamat is: van valami, ami alapjaiban határozza meg a létünk értelmét. Persze, amikor valamit el kell dönteni, akkor vannak olyan alapkérdések, amik megkönnyíthetik a döntéseket. Megkönnyíthetik, de mi, emberi lények képesek vagyunk a világ legegyszerűbb dolgait is olyan bonyolulttá tenni, hogy Messiás legyen a talpán, aki kiigazodik bennük.

Szerintem ilyen kérdés az: boldog vagy? Elsőre látszólag egyszerűnek tűnik a válasz, és szerintem az is. Mert vagy boldog vagyok, vagy nem. Igen ám, de azért, mert én tisztáztam magamban, hogy mi SZÁMOMRA a boldogság. De te tisztáztad? Ha nem tudod, akkor máris nem olyan egyszerű a válasz.

Sokszor hallom emberektől, amikor a boldogság a téma, a következők valamelyikét: "tulajdonképp boldog lennék, de...", "csak egy nagyon kicsi kellene a boldogságomhoz...", vagy "minden olyan tökéletesen boldog, mégis...", és a mondatok másik része mindig arról szól, hogy van valami - ugyan csak apróság, bagatell, vagy éppen elég súlyos - oka annak, hogy most éppen miért nem boldogok. Vagyishogy miért csak majdnem boldogok, vagy csak egy kicsit boldogok. És ha tovább kérdezem őket, akkor valami olyan indokot hoznak fel, ami külső okra enged következtetni. Mondok egy példát: valaki nem érzi jól magát egy párkapcsolatban és megkérdezem, hogy mi az oka, akkor általában az derül ki, hogy a másik már nem úgy viselkedik vele, vagy már más irányba tartanak, kihűlt a kapcsolat, már nem foglalkoznak egymással annyit mint előtte, a férfi már nem olyan figyelmes, a nő elsárkányosodott stb. Ja, és persze ezt otthon nem lehet megbeszélni. Mert a másik vagy fáradt, vagy nem érdekli a téma, vagy nem akar róla beszélni, vagy egyszerűen támadásnak veszi, és veszekedés lesz belőle, úgyhogy inkább nem is téma egy idő után, csak marad a rossz érzés, amibe vagy beletörődik a delikvens, és azt mondja, hogy még mindig jobb így, mint sehogyse, vagy pedig jönnek az egymást felőrlő évtizedek, a végén csúnya válással.

A témánkat itt két részre kell osztani, és az egyikkel most nem foglalkozom. Ez a "tökéletes partner projekt" címszó alatt külön fejezetet érdemel. A másik része amiről tovább filozofálgatok, a boldogságról szól.

Mit jelent Neked ez a szó? Végiggondoltad már úgy igazából? És most nem arra gondolok, amit innen-onnan összeszedtél, mert frappánsnak hallottad, vagy amit zsigerből vágsz a kérdésre gondolkodás nélkül. A zsigeri válaszok biztos, hogy nem a tiédek. Lehet, hogy valamikor egy kérdésre volt egy válaszod, és az akkor jónak tűnt, talán mert valaki mondta, és te elhitted neki, vagy lehet, hogy tényleg a tiéd volt, de azóta eltelt x év. És azóta Te biztosan változtál, tehát a válaszod, ha még mindig ugyan az, akkor az már nem igaz. Szóval, mit jelent Neked, az hogy boldogság? Most mondtál rá valamit, de nézd azt meg közelebbről: valóban a gyökerét ragadtad meg a gondolatnak, a válaszodban benne van az érzés esszenciája? (egy példa: ha azt mondod azért vagy boldog, mert szeret valaki, akkor figyeld meg, hogy a válaszodban egy külső, tőled független valamitől teszed magad függővé: a szeretete azért tesz boldoggá, mert azáltal hogy szeret kifejezi azt, hogy te szeretetre méltó vagy. Ő mondja meg, hogy mi vagy Te, és ez számodra örömöt okoz. Elfogad olyannak amilyen vagy, és ez azt jelenti, hogy értékes vagy. És ezért Te is hálás vagy neki. Tehát a jó érzés egy külső hatás következménye, tulajdonképpen egy csereüzlet: te adsz, ő ad, és ha mindketten azt kaptátok, amit vártatok, akkor jó érzés tölt el benneteket)

Nos igen, itt már többen fel szokták adni, azzal, hogy "mi a fenének mindent ilyen tudományos alapra helyezni???"

Van is benne némi igazság, de azt gondolom, ha kideríted, hogy mi SZÁMODRA a boldogság, akkor az életed alapjaiban fog megváltozni. De ehhez néha dolgozni kell, az agymunka pedig sokak számára fárasztó :)

Azért, hogy szemléltessem mire is gondolok a boldogság alatt, egy 10 évvel ezelőtti írásomat osztom meg most Veled:

----------

"Szombat délután, miután végeztem kötelezettségeimmel, fogtam magam és bementem a belvárosba. Az autót leparkoltam a Baross utca sarkán. Gyönyörű tavaszi délután volt, hétágra sütött a Nap, sokan sétáltak az utcákon, ültek a padokon.
Végigaraszoltam a Baross úton, keresztülvágtam a Virágpiacon, le a Rába partra. Zsebre dugott kézzel, napszemüvegben battyogtam a parton, át a híd alatt, és a szobornál, a Vaskakas mellett leültem az egyik betontuskóra. Langyos tavaszi szellőcske lengedezett, a Napsugarak cirógatták arcom. Volt valami derű ebben a szombati koradélutánban.
Nem gondolkodtam semmin. Zsongott bennem minden: a tavasz, a napfény, a folyó csillogása... Az egész, mint egy színkavalkád, halk zöngékkel fűszerezve.

Később szép komótosan felballagtam a Káptalandombra. Valami vezetett, gyengéden terelgetett. Egyszercsak ott találtam magam a Bazilika nyitott bejáratánál. Hűvös légáramlat legyintette meg arcom, és öntudatlanul becsalogatott a félhomályba. Nem tudom hány századszor voltam benn, és először nem tűnt fel semmi különös. Kellemes idő volt, kis kontraszt a kinti meleghez képest. Cipőtalpam nyikorgott csak a köveken ahogy beljebb mentem az egyébként néma csendben. Felnéztem a mennyezetre, és ismét megcsodáltam egy réges-rég elporladt ember alkotását. Így álltam néhány percig, felfelé fordított fejjel: szemem pásztázta a falakat. Aztán beljebb mentem, szinte szentségtörés volt a nyikorgó zaj, melyet lábbelimmel csaptam. Hallottam, ahogy egy ember anatómiáról beszél. Egy középkorú asszony port törölt a padokról. Az ablakon beszűrődő fénypásztákban porszemek csillogtak. Az oltár mögötti festményt nehéz függöny takarta. Álltam középütt, tekintetemmel befogtam az egész hátsó traktust.
És akkor hirtelen - mint amikor bevágnak egy másik szögből felvett, fókuszált kameraállást- észrevettem a szobrokat. Ott álltak több száz éve rendületlenül. De most - mintha repülő rovar lennék - egészen közelről láttam őket. Úgy éreztem, ízelt lábaimmal lépkedek az arany festékrétegen, kitapogatom a repedéseket, észreveszek minden apró hibát. Tovább léptem. Fel a lépcsőre, ahol egy faragott kőkorlát állta utamat. Innen vettem tüzetesebben szemügyre a kőalakokat. Egy szempillantás alatt, szinte én lettem a mester, aki faragta őket. Átéreztem az áhitatot, mely eltölthette, mikor megalkotta "teremtményeit".

Az ötlött eszembe - vajon a "sötét" középkor művészei hogyan élhették életüket? És vajon hogyan tudták átérezni az egyszerű, templomba járó emberek ezt a csodát: ahogy a szobrász lefaragja a hideg márványról a felesleget, és egy gyönyörű emberi test bontakozik ki a durva anyagból - szinte életre kel. A hajszálakat, az ereket az izmok kötegeit metszi ki; kalapálja, töri csiszolja a követ végtelen gyengédséggel, szeretettel mire végre megszületik a MŰ. Minden egyes alak külön életet él. Midegyikük egyszeri és megismételhetetlen akárcsak "teremtőjük", vagy a matéria, amiből születtek, vagy a hangulat, az ihlet, ami eleven, életet adó IGE-ként alkotójuk elméjében megszületett. Micsoda vallásosság kellett ehhez az "életéléshez", amikor minden cselekedet, gondolat, szó, kép egy Isten dicsőségére született, mikor maga az élet volt a vallás.

"Nem vallás-e minden tett és minden gondolat, és ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés, mely szakadatlanul árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag, vagy a szövőszéket hajtja?
Ki választhatja el vallását a cselekedeteitől, hitét az elfoglaltságaitól?
Ki képes napjainak óráit kiteregetni maga elé, mondván: -ez az óra Istené, ez a magamé, ez a lelkemé, ez a másik pedig a testemé?"
(Kahlil Gibran: A Próféta)

És ezek az emberek így éltek! Részei voltak a természetnek: az égnek, a földnek, a Napnak, a Holdnak, a csillagoknak, a szélnek. Kitörölhetetlenül élt bennük, átszőtte minden tettüket.

Ezernyi gondolatfoszlány száguldott át agyamon: volt amelyiket felismertem, néhány elröppent és semmi sem maradt belőle, néhányat sikerült megjegyeznem. Felindultság vett rajtam erőt.

És akkor leültem egy hátsó padba. Az ölembe ejtettem a kezem, lehúnytam szemeimet, és nem gondoltam semmire. Elmém teljesen kiürült, csak a csendet éreztem kívül, belül.
Most, hogy minden gondolat elillant, megszállt egy furcsa érzés. A bizonyosság érzése. Szép lassan elömlött rajtam, átjárta minden porcikámat ez a mennyei nyugalom. Egyszerre csak tudtam, hogy MINDEN RENDBEN VAN. Szemeim könnybe lábadtak és egyszerűen boldog voltam."

----------

A boldogság számomra azt jelenti, hogy MEGÉLEM MAGAM. Itt és most. Érzem és élem az életet. Örülök, hogy vagyok, és örülök, hogy vagy. Ok nélkül. Tudom, hogy nem mástól függök, nem külső hatásoktól kell függővé tenni magam, egyszerúen csak azt kell élnem aki vagyok.

Emlékezz: biztos Neked is voltak ehhez hasonló pillanataid az életedben. Amikor csak úgy ok nélkül voltál boldog, mondjuk egy régi nyáron, amikor csak bambultad a csillagokat egy holdfényes éjjelen... Amikor átjárt egy csodálatos érzés, és tudtad, hogy NEM VAGY EGYEDÜL...

Vedd észre, hogy a boldogsághoz nincs szükséged egy másik emberre. De, ha Te magadban boldog vagy, akkor egy másik emberrel, aki szintén magában boldog tökéletes párost alkothattok. Amikor nem kell szerepet játszanotok, amikor nem kell sértődéssel figyelmet kicsikarnotok, amikor elég, ha magatokat adjátok, mert nem a tulajdonságaitokért szerettek, hanem csak azért, akik Vagytok.

Hiszem, hogy ha Te megtalálod a magad definícióját, és AZT tudod megélni, akkor boldog lehetsz. Bármikor, bárhol. Ha válaszúthoz érsz, csak felteszed majd magadnak a kérdést: ez az út boldoggá tesz? És ha igen a válasz, akkor elindulhatsz rajta. És ez a választás a Te választásod lesz. A Te döntésed. Ez az igazi szabadság.

Légy szabad, és boldog leszel, légy boldog, és szabad leszel!