2010. április 21., szerda

CARPE DIEM

Közhely, hogy az idő kerekét sem megállítani, sem visszafelé forgatni nem lehet. Attól közhely, hogy igaz. Minden, ami velünk történik már történelem. Még az a pillanat is, amiről azt hisszük, hogy benne létezünk, hiszen bármilyen gyors is a fény, mégis időre van szüksége, míg az éppen szemlélt tárgyról szemünkhöz elér, és agyunk leképezi az általa közvetített információt. Időre van szüksége, mégha nagyon rövidre is.
Ugyan ez a helyzet a gondolkodással is: mire végiggondolunk valamit, vagy megértjük, amit mások mondanak, idő telik el. Vagyis életünk folyamatosan a múltban játszódik. Mégha az a múlt csupán ezredmásodpercekre is van. 
Közhely az is, hogy kétszer ugyan abba a folyóba nem léphetünk, de nem azért, mert a folyó változik, hanem azért, mert mi nem vagyunk ugyanazok már egy pillanattal később sem, mint előtte voltunk. Éppen ezért jó ha tudjuk, hogy nincsenek megismételhető pillanatok. Életünk minden töredék másodperce egyszeri és megismételhetetlen - vagyis: különleges.
Jó, ha eszünkbe véssük, hogy amit egyszer kihagytunk, azt már többé soha nem tudjuk bepótolni. Hasonló élményre szert tehetünk, de ami elmúlt, már többé nem hozható vissza. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, talán képesek leszünk arra, hogy megéljük, a pillanatokat, hogy "teljes életet" éljünk, vagyis az idő ne csak múljék, ne csak eltöltsük valahogy, hanem fedezzük fel mindazt, amit a pillanat megélése tapasztalatként nyújthat.
Persze nem könnyű ezt a mindennapi életben megvalósítani, de senki nem mondta, hogy a nagyszerű dolgok mindig könnyűek is. Talán, ha vesszük a fáradságot, és megpróbálunk minden cselekedetünkre, gondolatunkra, érzésünkre tudatosan figyelni - először csak pillanatokra, majd percekre, és talán egyszer valamikor akár időnk nagy részében is - akkor a gyakorlást előbb-utóbb siker koronázza. És hogy mi a csudának kellene egyáltalán ezzel foglalkozni? Talán azért, mert a figyelem birtokában rájöhetünk arra, hogy érdemes jól élni az életünket. Minden perccel, amit nem élünk át tulajdonképpen elvesztettük életünk egy kis szeletét. Minden perccel, amit nem jól élünk elvesztettük a tartalmas élet lehetőségét. Minden nem tudatos cselekedetünk ösztönös reagálás a környezetünk ingereire, amivel az irányítás - a saját életünk önkezű irányítása - lehetőségét adjuk ki: úgy viselkedünk, mint az árbócait veszített vitorlás, amely az elemek és az áramlatok kénye-kedvének kiszolgáltatva vergődik a végtelen óceán néha háborgó, néha szélcsendes felszínén.
Ha kitesszük magunkat a szél játékának, akkor elszalaszthatjuk azt a pillanatot, ami lehet, hogy valamiben az utolsó lehetőség. Az életünk című játékban vannak helyzetek, amikor nem húzhatunk új lapot: nem nézhetünk valakinek kétszer utoljára a szemébe, lehet, hogy valakitől nem kérhetünk még egyszer bocsánatot, és előfordulhat, hogy nincs lehetőségünk még egyszer felmenni ugyan annak a hegynek a csúcsára.
Néha persze szerencsések vagyunk és kaphatunk egy újabb esélyt, ami beteljesítheti az elvárásainkat, de biztosíték semmire sincs. Érdemes hát figyelni magunkra, megtanulni különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolog között, és a lehető legjobbat kihozni abból az időből, ami számunkra megadatott.
Nekem most szerencsém volt, mert kaptam egy második esélyt, így a Lúzer történeteimből egy - igaz két év után - végül is happy end-del zárult: a képek (egy kakukktojás kivételével) önmagukért beszélnek. Megérte türelmesnek lenni és figyelni: a lehetőség sokszor a kezünk ügyében, vagy az orrunk előtt hever, csak éppen nyitottnak kell lenni, hogy észrevegyük.

Köszönet a lehetőségért barátomnak, K. Á-nak!

2010. április 9., péntek

Szép új világ

Kampánycsend előtt egy utolsó gondolat:
Személy szerint nekem csak egy kívánságom van: függetlenül attól, hogy melyik párt kinek mennyire szimpatikus - vagy éppen nem az -, legyen igazuk azoknak, akik a győztesre szavaznak! Mivel mindannyian e kis hazában élünk, úgy gondolom, és úgy is érzem, mindannyiunk közös érdeke, hogy ez így legyen.

Legyen április 11-e másnapjától (jó, jó, április 26-tól) tejjel-mézzel folyó kánaán, érezze mindenki magát Magyarnak, érezze azt, hogy a vezetői (szerettem volna nagy V-vel írni, de ezt még ki kell érdemelni) érte dolgoznak: a választók, az ellene szavazók, a tartózkodók, vagy az érvénytelenül szavazók, a választásra jogosulatlanok, egyszóval az egész Nemzet minden polgára érdekében teszik a dolgukat.

Kívánom, hogy a következő négy év ne a csalódásról, az ellenállásról, az acsarkodásról, és a saját igazságok másokra való eröltetéséről, a bosszúvágyról és az erőből lenyomásról szóljon, hanem végre arról, hogyan is tudnánk egymásnak-egymáson segíteni, hogyan tudnánk ezt az ezer felé széthúzó népet közös értékek mentén összekovácsolni. Remélem, hogy a megválasztott képviselőink felnőnek az Államférfiúi feladathoz, és nem azt fogják nézni, mit tehet az Ország értük, hanem azt, hogy ők mit tehetnek az Országért. Tiszta szívből.

Így legyen.

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar,
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

2010. április 6., kedd

CRUEL WORLD

Moziba mentem ma este; az egyik  fővárosi szórakoztatóipari konglomerátum egyik kis termét kívántam igénybe venni a szabadidő nemesnek nem éppen mondható eltöltése céljából. Ünnep lévén a központ csak korlátozott minőségében tartotta magát a kitűzött céljai közé - néhány étterem és a mozi tartott csak nyitva - amit őszintén szólva nem is bántam annyira. Így legalább kényelmesen helyezhettem el a bejárat közelében az autómat, és nem kellett attól sem tartanom, hogy minden lépésnél csomagokat, kacatokat és mindenféle haszontalan holmit cipelő, mindig rohanó, türelmetlen siserehadon keresztül kelljen csapást vágnom, míg végcélom felé veszem határozott lépteim irányát.

A film kezdése előtt bő egy órával meg is érkeztem, és ahogy számítottam nem volt az a túlburjánzó áradat, "akit" soha nem tudok megérteni: miféle olthatatlan vágy tölti be az elméket, hogy folyamatosan tele vannak ezek az intézmények vásároló, a túldimenzionált fogyasztási kényszernek szakadatlanul megfelelni kívánó hipnotizált embertömeggel. Néha az az érzésem, hogy ha valamit nem tudnának megkapni, ami épp divatos, trendi, vagy (a modern világnak megfelelő szóval élve) hype, akkor úgy éreznék, az életük fabatkát sem ér; mintha a divatos cuccokkal, a trendi mobillal, a figyelemfelkeltő hajviselettel, vagy a drága közlekedési eszközökkel lehetne mérni valakinek az értékét.

Amint beléptem az épületbe, elhaladtam a parkolójegy-érvényesítő automata előtt, és a szemem sarkából vettem csak észre, hogy a mellette álló fa padon ül valaki. Ahogy határozottan elhaladtam a jelenség előtt, visszafordultam, mert a kép nem hagyott nyugodni; mintha már láttam volna valahol. Megálltam és akkor vettem észre, hogy a padon egy szinte átlátszóan szikár, úgy nyolcvan-kilencven körüli, egyenes tartású, barna kucsmát viselő bácsika ül. Ahogy megálltam, láttam a szemében, hogy nem zavart volna meg ha elmegyek mellette, de így, hogy már őreá figyelek, vette a bátorságot, hogy mégiscsak megszólítson. Odaléptem hát hozzá, és Ő alig hallhatóan, könnytől elfúló szavakkal elmondta, hogy most jött a kórházból, és csak beült ide megpihenni, és éhes.

Hirtelenjében csak annyit tudtam neki mondani, hogy sajnálom, de nem tudok neki ételt adni, hiszen minden zárva van, de az összes aprót, ami a zsebemet húzta (nem volt több, mint ötszáz forint) a kezébe nyomtam, és sietősen mentem is tovább átvenni a lefoglalt jegyemet. De ahogy mentem tovább azt éreztem, hogy összeszorul a szívem. Felsiettem hát az emeletre, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnék bármit is tenni, ennek az öreg, láthatóan egyszerű, vidéki, a sok munkától és gondtól megfáradt, ámde méltó öregségre teljesen esélytelen embernek a pillanatnyi megsegítésére. Ahogy ezen gondolkodtam, az egész világ annyira szürreálisnak tűnt: egy csillogó-villogó, üvegből és fényből készült épület a harsogó, gazdagságot sugárzó reklámjaival, állandóan meg nem szűnő zajával, és a kijárat melletti padon egyedül ülő, némán magába burkolózó öregemberével. Mintha a folyosó két teljesen ellentétes világ választóvonalát jelentené: emitt a habzsolás, jólét és gazdagság a mindent felélő sáskamentalitásával, amott meg a mérhetetlen szegénység, egyszerűség, és a keményen végigküszködött élet a totális reménytelenségével.
Nagyapám jutott eszembe (Isten nyugosztalja), aki maga is parasztember volt és kilencvennyolc éves koráig volt közöttünk. Emlékszem, ahogy már nagyon idősen kicsoszogott a ház elé, és csak ült a napfényben a kék kötényében, akár órákig is mozdulatlanul, gumicsizmából metszett fekete lábbelijében, szikáran, egyenes derékkal, miközben ki tudja merre kószált örökké nyughatatlan lelke. Dolgos élete volt: mindig meg kellett küzdenie mindenért - kaszált, betakarított, disznót etetett, szántott, gabonát zsákolt, fuvarozott a lovaskocsijával, és minden nap megitta a neki járó, saját szőlejéből készült bor-, vagy a ház körüli gyümölcsösben érett, cseresznyéből, szilvából, körtéből, barackból párolt pálinkaadagját. Utolsó hónapjaiban szinte már csak a pálinka tartotta benne a lelket - az orvos azt mondta, hogy nyugodtan igya csak meg a maga kis fél kupicáját minden nap. Volt, hogy már csak szívószállal tudott inni, de ezt a csöpp örömöt nem hagyta volna ki. Míg élt nem kért soha semmit, nem hagyta, hogy mások támogatására szoruljon. Kemény ember volt, sokszor igazságtalan is, de valahogy csak megtette a magáét, hiszen neki is köszönhetem, hogy itt vagyok, és ezeket a sorokat pötyögtetem a klaviatúrán.
Gyorsan kiváltottam a jegyeket és lerohantam újra a földszintre, reménykedve, hogy ott találom az öreget. Közben végigvettem a lehetőségeket, hogy miként is tudnám ellátni legalább egy étkezésre való élelemmel. Szerencsémre még mindig ugyanott ült, ahol néhány perce először megláttam, ígyhát gyorsan odasiettem hozzá, és mondtam neki, hogy itt várjon, míg vissza nem jövök. Feliramodtam hát a gyorsétterembe, és vettem neki néhány szendvicset, meleg hasábburgonyát, és gyümölcslevet, majd a telepakolt zacskóval visszasiettem hozzá. Akkor figyeltem meg jobban, amikor újra odaértem és átadtam neki az elemózsiát. Kék szeme volt, és botot szorongatott a kezében, a másikkal pedig egy zacskót gyűrt maga mellé. Egyenes derékkal ült a pad szélén, miközben hálálkodva, szétgyűrt könycseppekkel a szemében köszönte meg, amit érte tettem.

Mielőtt megkérdeznéd: egyáltalán nem könnyebbültem meg. Attól, hogy most és itt egy hangyányit segítettem egy öregembernek, még nem fordult jóra a világ. Holnap reggel Ő ugyanúgy éhes lesz, ahogyan sok százan, vagy ezren szerte az országban, és több millióan világszerte, és azok a rendszerek, melyekben élünk az öregeket valami szükséges rossznak tartják csupán. Persze a saját szülőit, nagyszülőit általában (remélhetőleg) megbecsülik az emberek, de ha már a máséról van szó, akkor a figyelem és a tolerancia ritka kincs. Azon kívül, hogy gazdasági problémát okoznak, vagy éppen szavazatot jelentenek milyen kézzelfogható segítséget nyújtunk azoknak, akiknek köszönhetjük, hogy létezünk? Hogy abban a világban élünk, amit - jól-rosszul, de ők építettek fel a számunkra. Átéltek háborút, elnyomást, rombolást, újjáépítést, válságokat, "egyenlőséget" és elszegényedést. Hol vannak azok a stratégiák, amelyek az ilyen kitaszított rétegek emberhez méltó életét hivatottak elérni? Hol vannak az iskolai megmozdulások, melyekben kisgyerekek segítenek az öregemberek egy-egy hétköznapját megkönnyíteni? Hol vannak az oktatásban azok a momentumok, amelyek ráébresztik a felnövekvő nemzedéket az idősek megbecsülésére, vagy hova tüntek azok a családban valaha meglévő értékek, melyek az összetartásra, a családtagok tiszteletére, az idősekkel szembeni együttérzésre, türelemre, toleranciára tennék képessé gyermekeinket?

A kérdések persze csak költőiek, a válaszokat mindenki meg tudja magának adni így, vagy úgy. Nekem az én "jelenés-bácsikám" kinyitotta a szemem, meglátjuk mit tudok kihozni belőle. Neked, kedves olvasó pedig azt kívánom, hogy ha véletlenül már nem lenne sajátod, akkor találd meg Te is a magad "bácsikáját".

2010. április 3., szombat

Egy ember emlékére


Reggeli hír: "Holtan találták Daróczi Dávid volt kormányszóvivőt egy Andrássy úti lakásban." "Öngyilkos lett Daróczi Dávid volt kormányszóvivő." "A Gyurcsány-kormány egykori szóvivője 38 éves volt."

Minden halál értelmetlen. De vajon az életnek van-e értelme? Talán van, talán nincs. Soha nem tudhatjuk meg az igaz választ, mert csak a saját, emberi szemszögünkből tudjuk a kérdést feltenni. Amikor azt kérdezem: van-e értelme? - csak abból tudok kiindulni, amit a saját értelmemmel, érzékeimmel fel tudok fogni a világból. Mindent ahhoz viszonyítok, ahogy emberként el tudok képzelni dolgokat, eseményeket, valóságokat. És mindent ezen felfogás alapján ítélek meg.

Mi, az emberi faj, magunkat a legmagasabb rendűnek gondoljuk, de hogyan is képzelnénk másként, amikor a mi viszonyrendszerünkben még nem találkoztunk nálunk "fejlettebekkel". Persze a fejlettséget is csak a saját kordinátarendszerünkben tudjuk értelmezni, hiszen hogyan is tudnánk valami olyasmit megérteni, megismerni, amihez nincsenek megfelelő érzékszerveink. Talán van negyedik, ötödik, tizedik dimenzió, de képtelenek vagyunk létezését felfogni, mint ahogyan a végtelen is felfoghatatlan véges tudatunk számára. Mint az is felfoghatatlan, hogy talán a LÉT - mint öröktől létező - mindig volt, és mindig is lesz. 

Mi, emberek, a tudatos lények, azóta, hogy gondolkodni tudunk, keressük életünk értelmét. Az emberiségét, és saját, egyéni létünkét is. Nem tudjuk elfogadni, hogy véletlenül, ok, és cél nélkül jöttünk létre, és életünk talán éppolyan véletlenül, és céltalanul ér véget. Csupán villanásnyi kisülések vagyunk a végtelen idő szövetében, melyek a pillanat tört része alatt elenyésznek, mint a cigarettafüst a hajnali, párás víz felett gomolygó ködben.
Vallásokat hozunk létre; hiteket, dogmákat, isteneket gyártunk, csak, hogy megmagyarázzuk, az, hogy pont erre a bolygóra, pont ebben az idősíkban, pont ilyen körülmények között, pont ebben a családban születtünk meg, nem lehet csupán a vak véletlen olcsó játéka. Életünknek, létünknek magasabb rendű célt kell kiszolgálnia. Hogyan is lehetne másként, különben emberi elménk megőrülne, ha azt kellene elfogadnia, hogy egyszercsak nem lesz tovább. Az, hogy éltünk, és közben teremtettünk valamit: örömöt, bosszúságot, haragot, boldogságot, undort, vagy szerelmet váltottunk ki valakiből - valakikből, nem lehet csupán egy kavics okozta apró fodor a tó felszínén, amit tovaterjedve kioltanak mások gyűrűző lélekfodrai. Ha nem hinnénk, hogy célunk van e világon, miért is keresnénk oly kitartóan a boldogság kék madarát? Vagy pont azért keressük, mert valahol titkon attól félünk, hogy ha anyagi testünket visszaadjuk az anyaföldnek már nem lesz több lehetőségünk a boldogság gyönyörében megmártózni?
Az Élet, a Lét, a Lélek csak kölcsönben van nálunk. Átlényegíti testünket amíg velünk van, majd tovaszáll, amikor anyagból szőtt burkunk már nem tudja tovább tartóztatni. Mivel tudatosak vagyunk, megtehetjük azt is, hogy eldöntjük, mikor jöjjön el ennek ideje. Nehezebb ezt elfogadni, mint amikor betegség győzedelmeskedik, vagy a kiszolgált, elhasználódott szövet rongyolódik szét az utolsó, mindent eldöntő ütközetben. Főleg nehéz, ha fiatal, életerős, látszólag egészséges, tettrekész ember dönt úgy, hogy befejezi azt a játszmát, amit a Nagybetűs Életnek hívunk.

Ki tudja, az életének volt-e értelme, vagy célja? Abban reménykedhetünk csupán, hogy amíg itt volt közöttünk, a léte - és most már a hiánya - hagyott olyan mély lenyomatot azoknak a lelkében, akik szerették, hogy érdemes volt erre a világra megszületnie.

Szóljon ez az ének mindazoknak, akiket valaha is szerettek, és már nincsenek közöttünk: