EGYETLEN KÉRDÉS

 

Régóta gondolkodom valamin és megmondom őszintén, nem jutottam előrébb a megoldással az évek számának növekedésével sem. Hiába telik az idő, hiába tudok egyre többet a világról - legalábbis remélem, hogy ragad rám valami a koszon kívül is -, egyszerűen nem tudok máig egyetlen olyan választ sem, ami megoldás lenne. Vagy legalább közelebb vinne a kérdés megválaszolásához.

Ezért úgy döntöttem, a nyilvánosság elé tárom a gondomat. Hátha lesz valaki, aki elfogadható választ ad. Legalább egyet.

 

A kérdés végtelenül egyszerű; több választ is elfogadok - ha van - és a válaszadó vendégem egy palack borra. Ne fogd vissza magad, bátran kommentelj (a facebookon) és oszd meg velem a tudományodat.

Tehát:

globálisan szemlélve a dolgokat - a Föld nevű bolygót, mint komplett ökoszisztémát tekintve - mi az, amivel mi, emberek jobbá tettük a világot?

 

A MESTER SZAVAI

 

 

... és akkor kérte az egyik tanítvány a mestert:

- Kérlek, beszélj nekünk az igaz szeretetről!

 

És a mester ezt mondta: 

 

- Neki is vannak igazságai - hiszen máshogy nevelkedtetek, más élmények értek, más az előéletetek - és neked is vannak igazságaid.



Értsd meg az Ő igazságait, és ne akard a tieidet ráerőltetni, de ne is vedd át az övéit, mert nem élheted az Ő életét. És Ő sem a tiédet. De azt se várd, hogy Ő megértsen téged, hiszen akkor már a te igazságodat várod Tőle is...



Helyezd magad az Ő helyébe és gondold át: az Ő szempontjából tökéletesen igaza van.



Értsd meg, és ha nem értesz vele egyet, ne fogadd el! De ne azt szeresd, akit szeretnél látni benne: ne azt, akivé SZERINTED válhatna, mert akkor nem Őt szereted.



Gyönyörködj benne önzetlenül azért, mert olyan amilyen: egyedi és megismételhetetlen. Amikor megszeretted, úgy szeretted meg, ahogyan volt, éppen ezért ne akard megváltoztatni, mert pont az fog belőle elveszni, akit megszerettél. Mint ahogy a virágot is a tápláló földjében szeretted meg. Ha megváltoztatod: levágod és hazaviszed, akkor elpusztul. Már nem AZ a virág lesz.



Ha különállóként - és nem a saját képeteke faragva - is tudjátok szeretni egymást, akkor az egy szerencsés találkozás és az idők végezetéig is kitarthat. Ha együtt, egymás mellett fejlődtök.



De ha nem tudjátok a másikat MÁSnak szeretni, akkor inkább álljatok tovább és adjatok egymásnak esélyt egy igaz szerelemre.

 

(D. I. barátom, köszönöm, hogy megihlettél :) )



 

FREE AS A BIRD - LIANA

 

....az álom egy szempillantás alatt ért véget, ahogy felpattantak a szempillái. A szobában még sötét volt, csak a komódon világítottak a digitális óra számai. 06:12. A függöny mögül a hajnal első fényei kukucskáltak be. Balra nézett, és a homályban a mellette fekvő ismeretlen férfi hátán halványuló karmolásnyomokat vette néhány másodpercig szemügyre. Eszébe jutott az este. Barátnőivel lánybulit tartottak a Soho-ban. Mostanában gyakran előfordult, hogy a szinglitársaságnak kedve volt egy kis ereszd-el-a-hajam-partyra. Emlékezett rá, hogy Sara és Ginger már korábban lecsapott egy-egy ígéretesnek tűnő hím példányra, de ő még kivárta a sorát. Csak itta a pezsgőket a pult mellett, míg be nem lépett az idegen. Rögtön kiszúrta magának és a férfi is azonnal észrevette őt, amint egy kisebb társasággal megérkezett.

Arra már nem emlékezett pontosan mi, hogyan történt, csak az maradt meg, amikor a sokadik pezsgő és a vad tánc után a férfi kinyitotta előtte a Porsche ajtaját. Aztán már a férfinél voltak. Gyorsan lekerültek a ruhadarabok és az ágyban kötöttek ki. Volt már vagy hajnali kettő, mire izzadtan és megtépázva, karmolásokkal, harapásokkal gazdagabban elaludtak. Tudta, hogy a férfinak csak arra kellett, és neki sem kellett másra a férfi, csak, hogy zabolázhatatlan vágya és érzékei kielégülést nyerjenek. Szüksége volt a vadságra és arra, hogy ismeretlenek ágyában ébredjen. Tudta azt is, hogy ez csak pótcselekvés, és érezte, hogy egyre mélyebbre süllyed. Minden héten legalább egyszer ismeretlen lakásban ébredt, és ébredés után alig várta, hogy megszabaduljon. Ilyenkor gyorsan szokott eltűnni, mit ahogy ma is ez lesz.

Óvatosan kicsusszant a takaró alól nehogy zajt keltsen. Felkapta a bugyiját a szőnyegről és sietősen felhúzta magára. Ahogy kiegyenesedett, a bugyi vonala fölött elővillant a pici lepke formájú tetoválás. Óvatosan, macskaléptekkel osont a karosszékhez, aminek a karfáján átvetve találta meg a ruháját; a harisnyája a szék lába előtt hevert egy csomóban úgy, ahogy sietősen kibújva lecsúsztatta a lábairól, mellette ott feküdt a retikülje. Kezében a holmikkal halkan kisompolygott a fürdőszobába. A villanyt csak az utolsó pillanatban kapcsolta fel, mielőtt gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Belenézett a tükörbe és vagy két percen keresztül csak nézett a saját arcába. Aztán hirtelen megrázta a fejét. Kiöblítette a szájából az előző éjjel minden ízét, megmosta az arcát az éppen csak csörgedezésre nyitott csap alatt, majd kézzel beletúrt a hajába. A retikülből elővette a rúzsát és a sminkkészletét és megpróbálta újra nővé varázsolni magát. Rutinja volt benne, egy percnél ez sem vett több időt igénybe. Gyorsan ráült a wc-re, majd finoman megnyomta a kisebbik gombot. Belecsusszant a ruhájába és óvatosan kinyitotta fürdőszoba ajtaját. Kint még mindig félhomály volt ezért gyorsan lekapcsolta a villanyt és elnézett a hálószoba irányába. Hallgatózott néhány másodpercig, majd miután nem jött semmi nesz, nagyon finoman megpróbálta kinyitni a lakás ajtaját. Szerencsére az ajtó nem volt kulcsra zárva és hangtalanul ki tudott lépni a folyosó szőnyegére. Körömcipőjével és táskájával a kezében sietősen végiglépkedett a süppedős szőnyegen a lépcsőház irányába. Nem kapcsolt villanyt és a liftet sem hívta. Macskaként hagyta el az épületet, csak a kíváncsi pillantásokat vető álmos portás felé biccentett egy hang nélküli viszlátot. Az épület előtt, a bejárattól néhány lépésre belebújt a cipőibe, és apró, halk koppanásokkal indult neki az ébredező nagyváros kihalt utcáján.

Néha egy üres taxi haladt el mellette és ahogy lassított Liana csak intett, hogy menjen tovább. Most egyedüllétre volt szüksége. A gondolatai lassacskán jöttek elő. Kellett ez a néhány perc szabadság, amikor nem kell senkivel elszámolnia; csak saját maga volt és a gondolatai. A Nap első sugarai aranysárga fénybe festették a nyílegyenes utcát és visszatükröződtek a toronyházak hatalmas üvegfelületeiről, megsokszorozva a ragyogás erejét. Néhány szatócsbolt előtt már söpörtek, egyik-másik előtt nagyot kellett kerülnie, ha nem akart a járdára löttyintett zsíroldós felmosóvízen átgázolni. Egy szemetesautó haladt el mellette, szorgalmasan gyűjtögetve a hatalmas fekete nejlonzsákokat a kékre festett vas-szemétkosarak mellől. Érezte a hajnali város illatát, a tenger felől enyhe légáramlat csapott az arcába. Szaporán szedte a lépteit. Nem sietett sehova, de valahogy mindig úgy érezte, hogy az éjszaka bűnét a hajnali gyaloglással le tudja mosni magáról.

Megkapta amit akart. Erre volt szüksége. Se többre, se kevesebbre. Övé volt a test ami kielégítette és pillanatnyilag lecsendesítette dübörgő vérét. Már nem is emlékezett a férfi nevére, pedig biztosan mondta valamikor. Ő is mondott egy nevet, de ahogyan az övé sem volt az igazi neve úgy biztos volt, hogy a férfi sem a sajátját mondja. De ez nem számított semmit. Mindkettőjüknek csak a másik testére volt szüksége, semmi másra. Azt pedig megkapták. Régebben nem okozott ez neki gondot, és csak mostanában kezdte észrevétlenül gyötörni a lelkiismeret. Sok ilyen éjszakán volt túl, talán már meg sem tudná mondani mennyin. Nem számolta, mint ahogyan  a férfiakat sem. Egynek sem maradt meg sem az arca, sem a neve az emlékei között. Az elején tudatosan tartotta távol magát az emlékektől, aztán szép lassan megszokottá vált, annyira, hogy már erőfeszítést sem kellett tennie, hogy elnyomja őket. De mostanában egyre többször tolult fel egy érzés hajnalban, amikor egyedül rótta az útját. Először még értetlenül vette tudomásul a gondolatot, aztán bosszantotta, mostanra azonban egyre többet rágódott. Próbált nem figyelni rá, de be kellett látnia, hogy az érzés túljár az eszén, és nem hagyja magát. Ma is ott motoszkált benne. Nem értette, hogy miért pont most jön elő. Eddig azt hitte, hogy csak múló rossz érzés: a lelkiismerete kiabál valahonnan a múlt homályából, a ködön, mint valami súlyos, hangszigetelő paplanon keresztül. De a hang minden átdorbézolt éjszaka után egyre erősebb lett.

Megint megjelent előtte az az átható, kék szempár....

-------

Volt már vagy másfél éve is, hogy találkozott Vele. Egy partyn futottak össze; az egyik közös ismerősüknek volt kiállítása a Broadway egyik kis művészgalériájában és mindketten ott voltak a megnyitón. Később, már a megnyitó utáni fogadáson mutatták be neki. Rögtön megfogta az a döbbenetesen mély tekintet. Az első pillanatban, ahogyan a férfi belenézett a szemébe, úgy érezte magát, hogy mindent tud róla. Félelmetes és egyben izgató érzés is volt. Mintha nem lennének a férfi előtt titkai. Pőrén, csupaszon érezte magát, de nem szexuális vonzás volt ez, hanem olyan, amikor a lelke mélyére lát be valaki. Megpróbálta elvenni a tekintetét, de érezte, ahogy lemerevedik, minden ereje elszállt egy pillanat alatt, és szinte mozdulatlanná dermedt. Mintha minden porcikáját átjárt volna egy lézerszkenner: letapogatta az érzéseit, végigpörgette az agyában tárolt összes emléket, végigsimogatta a bőrét - ekkor egy pillanatra végigborsózott az egész teste és érezte, ahogyan az ágyéka fölforrósodik -, majd a varázslat - mintha egy gyors széllökés suhant volna el mellettük - elillant és csak egy érdeklődő, közönséges szempárt látott újra. Eltűnt a mélység, csak egy huncut mosoly maradt helyette.

Az este folyamán sokat beszélgettek a férfival. Úgy érezte magát, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, és ez megrémítette. Olyan érzése volt, mintha nem lennének előtte titkai és ez először nagyon kellemetlen volt, mert a férfi olyan dolgokra kérdezett rá, amelyeket szívesebben tartott volna meg magának. Aztán később - észre sem vette, hogy mikor történt - arra eszmélt, hogy ő maga mesél a férfinak. Elmesélte gyermekkorának lényeges dolgait, mesélt a szüleihez kapcsolódó viszonyáról, elmondta a legféltettebb titkait és rádöbbent, hogy most életében először úgy mesél valakinek, hogy nem színezi ki a történetet, nem fűzi át meg át kisebb-nagyobb hazugságokkal. Soha, senki nem volt még, akinek ennyire nyíltan és őszintén megnyilatkozott volna. Érezte, hogy minden félelme, rettegése elmúlt és a lelke teljesen átadja magát a feltétlen bizalomnak. Tudta, hogy nem lenne értelme semmit sem eltitkolni, mert a férfi úgy olvas a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben. Önmaga is meglepődött, hogy szabadon, nyíltan tárja a férfi elé a gyengeségeit. Szinte észre sem vette az idő múlását, csak az tűnt föl, hogy rajtuk kívül már csak néhány egymásba boruló párocska lassúzik a táncparketten, a zongorista pedig halk jazz-t játszik. Egy Bublé dal volt az utolsó amikor a férfiba karolva elhagyták a galériát.

Órákon keresztül sétáltak a Greenwich Village-ben, átbeszélgetve az egész hajnalt. Amikor megborzongott az első tengeri fuvallatra, a férfi ráterítette szürke gyapjúzakóját és így sétáltak tovább egymásba karolva. Soha nem érezte magát ennyire lassúnak, puhának és kiegyensúlyozottnak. Amikor elfáradt a lába a tűsarkú cipőben, egy gyors mozdulattal levette és a kezébe fogta. A férfi ugyanúgy tett a saját cipőjével, és mindketten mezítláb sétáltak tovább. Lassan jött a reggel, és azt vette észre, hogy már a házuk ajtajában állnak. Hosszan nézett a férfi mélykék szemeibe; szó nélkül hívta. De Ő csak megrázta a fejét és így szólt:

- Nem mehetek. Még nem állsz készen. A lelkednek két része van: egy vad, akinek szüksége van a szárnyalásra, és egy rejtett, akit nem mersz megmutatni senkinek.

- Van egy erőteljesen kifelé mutatott képed és egy törékeny belsőd. Annyira elüt a kettő egymástól, hogy attól félsz, aki az egyiket megkedveli, az nem tud mit kezdeni a másikkal. Azt hiszed, ha valakit közel engedsz, azt megégeted azzal, hogy távol kell menned. Úgy érzed, hogy nem tudsz együtt lenni valakivel, mert képtelen vagy mellette maradni. Azt hiszed, ha valakivel vagy, akkor nem szárnyalhatsz kedvedre. Azt gondolod, hogy ha kikötsz valahol, akkor többé nem bonthatsz vitorlát. Úgy tartod, hogy a közelség és a távolság nem fér meg egymás mellett...

- Én pedig tudom, hogy tévedsz

- El kell hinned, hogy a távolság nem jár a közelség feladásával. Sőt! Akkor kapod meg az igazi közelséget, ha megkapod az igazi távolságot is. Mert a kettő nem megy egymás nélkül. És a kettő csak egymással megy.



- Aki csak távolságot ad Neked, annak nincs szüksége a közelségedre, és aki nem ad Neked távolságot, az nem igazi közelséget, hanem szolgaságot ad. A szolgaság az, amely nem enged el: aki igazi közelséget ad, az bátran el mer ereszteni, mert tudja, hogy úgyis visszatérsz.



- Aki csak azt szereti Benned, hogy távol vagy, az nem kíváncsi a másik részedre. Annak csak a külsőd kell, a belsődre nincs szüksége. Nem kíváncsi rá, mert a belsőd iránt el kellene köteleznie magát és felelősséget kellene vállalnia. Aki pedig csak azt szeretné, hogy mindig közel légy, az nem Téged szeret, hanem a saját magában lévő űrt akarja kitölteni veled. Ha mindig mellette kell, hogy légy, akkor begubóz, és láncokba csavar és a lényed szabad részét gúzsba köti; magáénak akarja, és rabszolgaságban tart. Attól fél, hogy elhagyod, és értéktelen életében nem lesz már senki, aki értelmet adna a létének. Ő nem veled, hanem belőled él.



- A szárnyalás nem ellentéte a megállapodásnak. Ha megállapodsz, attól még nem kell a szárnyalást föladnod. A különbség az: ha akarod, akkor már nem KELL szárnyalnod. A szabadságnak pont az a lényege, hogy van választási lehetőséged. Ha akarsz, egy helyben állsz, de ha úgy van kedved, akkor elrepülsz. Aki szeret, az egyként szereti látni amint helyben állsz és amint szárnyra kelsz: gyönyörködik a mozdulatlanságodban, de gyönyörködik a röptödben is.



- Hidd el, van ilyen. Ehhez "csak" az kell, hogy olyan férfit találj, aki igazán szeret. Úgy, ahogy vagy. Szereti a "csapongásodat", a "meggondolatlan-indokolhatatlan körökbe bocsátkozásaidat". Azért szeret, aki vagy és úgy, ahogy vagy. Nem azért, amit látni akar Benned, vagy amivé szeretné, hogy válj. Aki úgy szeret, ahogy vagy, az nyugodtan elenged, mert tudja, hogy visszatérsz. És ha Te tudod, hogy mehetsz, amikor akarsz, akkor csak akkor mész, amikor tényleg menni akarsz, nem pedig akkor, amikor menned KELL, mert nem bírod a helyben állást. És lehet, akkor nem akarsz KÜLÖN menni...



- Mennyivel szebb is, amikor két szabad lélek együtt száll, és amikor elfáradtak, együtt pihennek meg...



- De ehhez Neked kell előbb megnyílnod. Sajnos, ezt nem tudod megspórolni  Ez a te bizniszed... Lehet, hogy nem fog menni elsőre, és az is lehet, hogy sokat fogsz emiatt szenvedni. De ez a szenvedés, csak legfeljebb átmeneti lesz, mert előbb-utóbb megtanulod felismerni, hogy ki az, akiben bízhatsz: ki az, akinek kiadhatod Magad, és ki az, akire nem érdemes időt vesztegetned. De addig ezt nem fogod megkapni, amíg Magad nem teszed meg az első lépést, mert addig az az "igazi" férfi sem fogja meglátni Benned az igazi énedet, akit szeretne szeretni...

-------

Igaza volt a férfinak. Tudta, hogyha akkor felmegy, mindkettőjüket elégette volna. Még nem érett meg rá, hogy megállapodjon. A lénye vad részének még tombolnia kellett. Sokszor vágyott az otthon puha melegségére, ugyanakkor ott volt a vágy is, amely szinte elemésztette, ha meg kellett volna nyugodnia és megállnia. Tombolt, törte-zúzta az életét, mert dühös volt a férfira. Dühös, hogy ennyire ismeri, dühös, hogy nem maradt előtte titka, és dühös, hogy nem lett az övé. Ugyanakkor magára is dühös volt, mert értette a férfit: értette, hogy jót akar neki, és az ő érdekében nem fogta vissza, mert úgysem tudta volna visszatartani, és dühös volt, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. Dühös volt magára, hogy ilyen.

Ahogy átvágott a Washington Square-en lelassította  a lépteit. Megállt egy pillanatra a szökőkút mellett és belebámult a vízbe. Látta az arcát, és érezte, ahogyan egy langyos könnycsepp lassan végiggördül a bőrén és egy végtelen hosszú másodperc nyújtózkodás után az álláról belecseppen a vízbe, körökre borzolva a képmását. A Nap sugara megtört a szökőkútban gyűrűző hullámokon és elenyészett. Liana fölnézett az égre és most először hatalmas szomorúsággal vegyített megkönnyebbülés szakad fel belőle. Összeszedte magát és elindult az otthona irányába. Megérezte, hogy ez volt az utolsó lélektelen éjszakája. Belülről tört fel az olthatatlan vágy az otthon után. Az után az otthon után, amely ott van, ahol az a mélykék átható szempár lakik. Tudta, hogy ezután is fog repülni, de már nem egyedül. És mindig lesz egy hely, hova visszatérhet megpihenni. Már csak valahogy meg kell keresni Őt. Bármennyi időbe is teljen, de megtalálja! Mert tudja, hogy Ő csak rá vár...

És ekkor lelkében felcsendült az a régi dal...

 

LÚZER - hatodik történet: A teremtő képzelet

 

lose [lu:z] - (ang) 1. elvesz(í)t, 2. (el)veszteget

loser ['lu:ze*] vesztes, szleng: pancser

 

Régen írtam lúzer sztorit, de nem azért, mintha nem lennének történeteim. Vannak, csak éppen nem akkora jelentőségűek, hogy megörökítésre méltóak lennének, vagy pedig már-már annyira hétköznapiak, hogy senki nem nevetne rajtuk. Az egy dolog, hogy én sem - hiszen minden sztoriban én vagyok a lúzer -, de hogy még másoknak sem vicces... az már tényleg gáz.

 

A mai történet is csak kicsivel szórakoztatóbb, mint az átlag szerencsétlenkedéseim, mégis leírom. Nem feltétlenül azért, hogy hasadat fogva hahotázz, inkább csak tanulságképp. Persze a történet "csattanóját" máshogyan is értelmezheted: ez szíved joga. De én annyira azért nem hiszek a véletlenekben. Ez pedig az én jogom.

 

Szóval.

 

Mint korábban már írtam, szeretek futni. Azonban az utóbbi évben nem sokszor volt rá lehetőségem egy egyszerű, ámde annál kellemetlenebb okból kifolyólag: ugyanis a jobb oldali csípőforgóm (doktorok és medicinával foglalkozók előnyben; aki tudja pontosan, hogy mely testrészről beszélek, az ossza meg velem is a tudományát) nem túl jól viselte az előző év felkészülését: 1-2 kilométer lefutása után megfájdult. De nem is kicsit, volt úgy, hogy éjjel hasogató, szaggató fájdalomra ébredtem. Ezért aztán sajnos most porcépítő kúrán vagyok, és nem ajánlott ilyenkor a megerőltetés.

 

Ez azt hozta magával, hogy már vagy fél éve szinte odaszögeztem magam a székhez: autó reggel, aztán iroda, majd autó este és a számítógép előtt még egy kis ücsörgés. Őszintén szólva már kezdett elegem lenni ebből a satnya életmódból és hetek óta azon gondolkoztam, hogy jó lenne munka előtt-után valamikor gyalogosan közlekedni a városban. Nos, ma végre sikerült is egy kiadósabb sétát összehoznom. Ember tervez - a teremtő végez...

 

Az irodába ma is autóval mentem reggel. Aztán délután, amikor be akartam pakolni a kocsiba... nem nyílt a távirányítós zár.

- Csak nem a távirányító eleme adta meg magát? - kérdeztem magamban, és egészen közel hajoltam az első ajtó üvegéhez, hogy ha ez lenne a probléma forrása, bevessük.hát a szokásos, ősi módszert. 

 

(Ez valami hasonlóképpen működik, mint amikor a nyelvtudatlan magyar megpróbál egy külföldinek magyarázni: jól-ta-gol-tan-kezd-el-be-szél-ni és-rá-a-dá-sul-han-go-sab-ban-is hát-ha-meg-ér-ti-az-a-sze-ren-csét-len-kül-föl-di. Ha nyomatékosítjuk a mondandónkat, mingyárt jobban érthető lesz. Nem?)

 

Én is így jártam el az analóg módszerrel: rácéloztam a távirányítóval a műszerfalra (mintha ott lenne a jelfogó - amiről egyébként halvány lila gőzöm sincs, hogy hol van) és vadul böködtem a levegőbe, mintha én magam lennék kiválló álamfőnk, Schmitt Pál valamikor ifjú bajvívó korában, ezzel a mozdulattal is nyomatékosítva az elektronok röppályájának az irányát és becsapódási erejét. Mert ha a távirányítóval lendületet adok, akkor az a fránya lézersugár, vagy mi az istennyila, majd biztos felpöccinti nekem a zárnyelvet.

 

Mit ne mondjak, a balettmozdulataimnak semmi eredménye nem lett, legalább annyira alkalmatlan volt a mutatványom bármilyen hatás elérésére is, mint szegény Hoffmann Rózsa elmúlt évi tevékenysége a közoktatás megreformálására. Na de mára elég a politikából, ezek a mondatok (és politikus nevek) néhány év múlva már senkinek nem fognak jelenteni semmit. Pont ugyan úgy ki fognak törlődni az emlékezetből, mint ahogyan egy hosszú és kellemetlen hasmenéses járvány tüneteit is elfelejti az ember - már aki túléli -; akkor nagyon rosszul érezzük magunkat, de néhány héttel később már ugyan olyan étvággyal esszük a frissen sült hekket a rómain, mintha soha nem ettünk volna korábban.

 

De már lassan én is olyan leszek, mint az őseink voltak nem sokkal a honfoglalás után: kalandozok minden felé, csak épp a lényegről terelem a szót... tehát álltam az autó mellett, mint a bálám szamara és nem értettem a történteket, mígnem beugrott a megfejtés: bekapcsolva hagytam a világítást, ami teljesen lemerítette az akkumulátort!  De hogyan is lehettem ekkora szamár - ha már az előbb megemlítettem ezeket a derék és hasznos, ámde manapság már szinte csak vásári (vagy állatkerti) mutatványként látható jószágokat? Ennek is megvan a maga oka, ami most nem fontos. Lényeg, hogy nem működik a bekapcsolva felejtett világításra figyelmeztető hang. Vagyis legtöbbször működik, de van, mikor nem. Nos, a mai nap volt a "van, mikor".

 

 

Több kérdés is tolakodott az elmémbe egymást taszigálva, hogy minél jobban helyezkedjenek, előtérbe tolva fontosságukat. Majd valahogy mégis sikerült a hangzavarban rendet tennem és megértetni a nyomuló bio-elektronikus impulzusokkal, hogy nincs jobb és rosszabb kérdés, csak kérdések vannak, és a sorrend jelen esetben nem jelez minőségi különbséget. Erre az én kis zakatoló neuronjaim megnyugodtak és végre levegőhöz jutottam. A következő gondolatok kristályosodtak ki hat kérdés formájában.

 

Mit tehet az ember, akinek:

1: automata váltójú autója van, tehát bevontatni nem lehet,

2: egy korábbi kocsifeltörés miatt kiszereltette a vezető oldali zárat (a másik oldalon gyárilag sem volt),

3: az egyetlen működő zár a csomagtartóé, de mivel három éve nem használta, ezért beszorult és a kulcsot NEM tudja elfordítani,

4: a lakáskulcsa bent van az autóban,

5: van egy motorja otthon a mélygarázsban (amivel be tudná indítani az autót), de ahhoz kellene a lakáskulcs,

6: a telefonja akksija is az utolsókat rúgja (kellett neki Angry Birds-öt játszani napközben...) így azt is alaposan meg kell fontolnia, hogy telefonos segítséget kér, vagy a közönségét (mármint a nagyvárosi utca népét). A gépi megoldás ebben a játékban nem jöhet szóba.

 

A nagy tanakodás után - amit jómagammal folytattam - a telefonos segítség mellett döntöttem. Hál istennek nem kellett előre megadnom, hogy kit hívhatok (talán még emlékszel, a tévés vetélkedőben ez szabály volt), mert ez esetben egy bölcsész, vagy stratégiai üzletfejlesztő kollégámnak vajmi kevés hasznát vehettem volna. Éppen ezért a legmegfelelőbb embert hívtam (most látom, hogy a weblapjuk borzalmas. ámde annál jobb szakemberek), aki elmagyarázta, hogy itt csak a jól bevált csodaszer segíthet. A WD40.

 

És itt lép be a képbe a bejegyzés elején említett - és már hetek óta tervezett - gyalogló körút kivitelezése.

 

Innentől már tényleg csak címszavakban - és előre lelőve a poént, miszerint körülbelül négy óra leforgása alatt sikerült az aprócska figyelmetlenség következményeit elhárítani - a történet:

 

- Vállon átvetett, mintegy 6 kg tömeget képviselő notebook táskával elgyalogolni a legközelebbi BKV-jegy árusító helyig,

- Elsétálni a legközelebbi WD40 lelőhelyként feltételezett OMV benzinkúthoz,

- Visszasétálni az autóhoz, és megpróbálni az alaposan beolajozott csomagtartó zárba nem beletörni a kulcsot, ám mégis kellő erőt kifejteni ahhoz, hogy az összegyűlt szennyeződés és az idő viszontagságai által összegyógyult alkatrészek körirányú mozgásba lendüljenek,

- Szétszedni a csomagtartót, hogy be tudjunk mászni a hátsó ajtóig, reménykedve abban, hogy az kinyílik,

- Miután kiderül, hogy a kettős reteszű biztonsági szerkezetet NEM lehet áram hiányába kinyitni, gyíkként (hehe, képzelj el engem, mint gyíkot... még a gondolat is könnyfakasztó) előre mászni, hogy az első ajtó zsebéből kihalásszuk a lakáskulcsot,

- A jól végzett munka örömével, és néhány zúzódással gazdagabban - még mindig vállon cipelve a laptoptáskát - elvánszorogni a legközelebbi olyan busz megállójához, amely hazafelé visz,

- A megállóból kilométernyit (azaz 10 percet) gyalogolni hazáig (miért is ne most próbálnánk ki, hogy az egyébiránt egy visszaforduló után a végállomástól a lakásig még két megállót ki kellene várni, ami úgy négy perc is lehet),

- Lepakolni otthon, majd reménykedni, hogy a remekbe szabott és igényesen kivitelezett pókhálók és a milliméteres por letakarítása után még be is indul a motorkerékpár,

- Visszamotorozni az autóhoz, és a csomagtartón keresztül újra végigverekedni magunkat az első ülésig, de most azzal a céllal, hogy a motortér-tetőt ki tudjuk nyitni,

- A 229 kg saját tömegű motorkerékpárt a szorosan az autónk mellett parkoló Suzuki Swift mellett előre csúsztatni annyira, hogy a "bika kábel" lehetőleg össze tudja kötni a két akkumulátort,

- Miután sikerül a megfelelő sarukat összekapcsolni, annyira feltekerni a Yamaha alapjáratát, hogy lehetőleg töltsön is valamit a V6-os és 2.500 ccm-es dízelmotort megforgatni hivatott akksiba,

- Jó húsz percig próbálkozni, míg végre sikerül annyi áramot összebarkácsolni, hogy beröffen a traktor,

- Motort egy másik parkolóhelyre beállítani, majd alaposan lezárni: tárcsafékzárral, nagyujjnyi vastag lánccal ellátni,

- Motortáskákba bukósisakot, motoros dzsekit betuszkolni (mert még lesz egy kör),

- Autóval hazamenni, és reménykedni, hogy addigra összeszedi magát annyira az akkumulátor, hogy másnap reggel beinduljon,

- Alaposan megmosni a kezet a lakásban (mert a motorlánctól, amikor lezárjuk a motort, kellőképp dzsuvásak leszünk)

- Megnézni gyorsan az interneten, hogy mikor megy visszafelé busz (közben íziben egy gyors macikávét elkészíteni)

- Lerohanni a buszmegállóba a fél kávé után, mert négy perc múlva itt a járat és legközelebb csak húsz perc múlva jön,

- Visszazötykölődni a mai napon már harmadszor az iroda előtti parkolóhoz, de immár a kétkerekűért,

- Hazarobogni a 900 köbcentis ikerhengeressel, és közben élvezni a szelet és a naplementét,

- Letenni a motort a mélygarázsban, és fölmenni a lakásba, ahol elkészíthetjük az ebédre szánt vacsorát.

 

----------

 

A tanulság?

 

Mivel én nem hiszek a véletlenekben, azt mondom: amit eltervezel, az meg is valósul. Mindegy, hogy mit képzelsz el, és mindegy, hogy az jó-e a számodra, vagy rossz. A lényeg, hogy úgy képzeled el, hogy hiszel a megvalósulásában. Egy séta elképzelése senkinek nem okoz gondot. Minden nap használod a lábaidat, nem nehéz ezt elhinni. (Az, hogy HOGYAN valósul meg...? Na, az már más kérdés. A körülmények ebben az esetben nem voltak ideálisak, de a végeredmény bejött.)

 

Egészen más a helyzet a lottóötössel. Ha még életedben nem volt egyszerre százezer petáknál (mindegy milyen valutában gondolkodsz) több a kezedben, akkor nehezen hiszed el, hogy milliárdos lehetsz. Nem is a pénzt, mint fizikai megjelenést nehéz elképzelni, hanem azt az életmódot, amit az jelent. De ha nem is pénzről beszélünk, hanem boldogságról, gazdagságról... ugye milyen nehéz az ÉRZÉST elképzelni, hogy boldog vagy? Gazdag vagy?

 

Mennyivel egyszerűbb a boldogtalanságot, szerencsétlenséget, betegséget elképzelnünk! Valószínűleg azért, mert ezekben már többször volt részünk és van megélt tapasztalatunk. De gondolkodj el ezen: ha sokszor átéled gondolatban a számodra nem kedvező eseményeket, és jókat pedig nem, akkor vajon mire számíthatsz, mi fog nagyobb valószínűséggel bekövetkezni?

 

Furcsa játék az élet: néha csak gondolunk valamire és pár nap múlva megtörténik. Ha nem is pontosan úgy (a részletekben lehetnek eltérések), ahogyan elképzeltük, de végeredményében az, akkor nem lenne érdemesebb szép, új világot álmodnunk?

 

Ez az álom persze csak akkor fog megvalósulni, ha mélyen, a szívünk legmélyén is - kételkedés nélkül - tudunk hinni benne...

 

TÚLSÓ PART - 1

 … az Erő hatalmas. Az életből árad, ezért nagy. Körülvesz valamennyiünket. Összeköt és megvilágosít minket. Nem az izmaidban, magadban, magad körül kell érezned az Erőt. Mindenütt: közted és köztem, a fákban, a kőben, mindenütt, igen. Az Erő ott van a föld, s a hajód  közt is…
(Star Wars - A Birodalom visszavág)

egy

…George lassan kinyitotta a szemét. Éles, vakító fény vette körül. Nem látott semmit, csak fénylő fehérséget. Egy homályos arc hajolt fölé, látta, hogy mozog a szája, de nem hallott semmit. Kábultan zuhant vissza a feneketlen sötétségbe.

 Sok idő eltelt, mire újra megrebbentek a szempillái és ismét felébredt. Semmit nem változott a környezete, bántotta a szemét a fény. Nem tudott megmozdulni, csak a szeme szűkült össze, amikor az ismerős alak arcát látta újra. Nem hallott semmit, csak az arc ajkainak mozgását látta. Mondani akart valamit, de megint elsötétült minden. 

Először az agya indult be. Elkezdtek kergetőzni a gondolatok a fejében, miközben szemhéja alatt mozogtak a szemei oldalra és fel-le. Az ágy mellett álló két fehérruhás egymásra nézett.

- Nem sokára felébred – mondta az idősebb a mellette álló nőnek, de közben nem mozdult a szája. – Igen, én is úgy érzem – válaszolt a nő hangtalanul, majd mindketten George fölé hajoltak, hogy jobban szemügyre vegyék.

- Nehéz lesz megértetni vele, még mindig odaát van gondolatban – mondta a nő szavak nélkül.

- Maradjon itt vele, hogy ne ijedjen meg nagyon – válaszolt a férfi némán.

- Jobb lenne, ha ön is itt lenne – mondta a nő – jobban hasonlít rá, mint én.

- Hamarosan visszajövök én is, de most dolgom van. Új visszatérő érkezett, segítenem kell ott is. Nyugodjon meg, ügyesen fogja csinálni! És lehet, hogy mire kinyitja a szemét, már itt is leszek – szólt a néma válasz és a férfi két lépéssel eltűnt a helységből.

 George csak lassan ébredt öntudatra. A gondolatok egyre sürgetőbben késztették: - Nyisd ki a szemed! – De hol vagyok? – Nem érzem a végtagjaimat! – Mi történt? Nem tudom, hol vagyok! – Hol lehet Janice? – Nem emlékszem rá hogy kerültem ide… - Ébredj George! Nyisd ki a szemed! – George ébredj! GEORGE!

 …Nagyon éles a fény… Miért nem látok semmit, csak a fehérséget?... Nem tudok megmozdulni… Hol lehetek?... Meleg van, kellemes itt az idő… Mindenütt csak ez  a fény… Ki ez az ismerős arc?...

 - Érti amit mondok? – kérdezte az idősebb férfi, miközben az arca fölé hajolt.

George megpróbált fókuszálni, hogy élesebb legyen a kép. Eltelt legalább egy fél perc, amíg a körkörös mozgás elsimult, lassan a két arc egymásba úszott és ki tudta venni a körvonalakat.

- Nem kell kinyitnia a száját, elég ha gondol a válaszra – mondta a fehér ruhás.

George kellemesnek érezte a hangot. Megnyugtatta és valahogy ismerősnek tűnt az arc is. Valakire emlékeztette.

- Jól van, látom kezdi összeszedni a gondolatait – mosolygott rá a férfi.

Csak az volt benne a furcsa, hogy nem mozog a szája. Hallotta a hangját, de most tudatosult csak benne, hogy egészen eddig mozdulatlan volt az arca. A mosoly is csak épp átsuhant rajta, de most hogy visszagondolt rá, már ebben sem volt biztos. Lehet, hogy csak érezte a mosolyát…? George egyre inkább nem értette mi folyik körülötte.

- Ne izgassa fel magát, még nem tért teljesen magához – hallotta a fehér ruhás hangját. – Nincs semmi baj, csak még kell egy kis akklimatizálódás. Minden visszatérővel ez van, de nemsokára elmúlik, és akkor megbeszélünk mindent – mondta a férfi.

 - Hol…. hol..vagyok…és kicsoda maga…? – kérdezte George, miközben úgy érezte, ez nem a saját hangja. Valahonnan távolról jött, mintha víz alatt beszélt volna. Megpróbálta megköszörülni a torkát, de nem ment.

- Jól van! Jól csinálja, ez az! – mondta a fehér ruhás. – Csak így tovább, menni fog. Ne erőltesse, csak koncentráljon – hallotta a kellemes hangot.

- Valahonnan… ismerem magát…ugye…? – kérdezte George kicsit gördülékenyebben.

-  Hasonlít Johnra… de valami nem stimmel….

- Igen, Johnra hasonlítok. Ez azért van, mert egy olyan embert szerettünk volna maga körül, aki ismerős lesz, amikor felébred – mosolygott a férfi rezdüés nélkül.

- Hol vagyok? – kérdezte George megrémülve – Mi az, hogy ismerős ember kell? Ha felébredek? Hol van Janice? És különben is, mi történt? Miért nem mond nekem senki semmit? És miért nem tudok mozogni? Hol van a családom? Mondjon már valaki valamit!

 - Nyugalom – mondta a fehér ruhás – ne izgassa föl magát! – és George úgy érezte, mintha a férfi a homlokára tette volna a kezét, de mégsem látta őt megmozdulni. – Nemsokára mindent el fogunk mesélni az elejétől a végéig, de még egy nagyon kicsit pihennie kell. Muszáj teljesen akklimatizálódnia, mert különben az elméje nem tud megbirkózni az információkkal – mondta a férfi, és George csak azt érezte, hogy mély, pihentető álomba merül egy szempillantás alatt.

 Mikor legközelebb kinyitotta a szemét az ismerős férfi és egy nő állt mellette. Mintha a nőt is látta volna korábban valahol, de már nem volt abban biztos, hogy nem csak álmában történt mindez. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt álom az elmúlt ki tudja hány napban és mi volt a valóság. A képek kavarogtak benne és nem tudta különválasztani őket. Nem tudta mióta fekszik itt, ebben a rendkívüli fehérségben fürdő kórteremben – mert csak arra gondolhatott, hogy valamiféle kórházban fekszik. Soha nem látott még ekkora tisztaságot, csak úgy fénylett minden. Az pedig elkerülte a figyelmét, hogy semmi nincs ebben a teremben. Sőt, még azt sem tudta volna megmondani, hogy hol találkoznak a falak egymással, mert a kontúrok sem látszódtak. De ez most még nem tűnt fel George-nak. Jelenleg egy dolog foglalkoztatta: szeretett volna választ kapni a kérdéseire. Hol van, és mit keres itt.

 - Jó reggelt – mondta a kellemes hangú férfi. – Úgy gondoltuk itt az ideje egy kis beszélgetésnek, de előtte nem ártana valamit ennie! Biztosan éhes már – mosolygott a fehér ruhás ember és George megint nem tudta volna megmondani, hogy tényleg mosolyog, vagy csak úgy érzi, mintha mosolyogna.

- Jen hozott magának egy kis frissítő finomságot – mondta a férfi és hirtelen valahonnan egy hatalmas gyümölcskosár került elő, amit a fehér ruhás nő gurított közelebb. George csak most vette komolyabban szemügyre a másik látogatóját. Szőke, hosszú hajú, olyan harminc körüli, kék szemű, karcsú lány volt, feltűzött hajjal. Hatalmasak voltak a szemei, és ahogy George ránézett, mintha egy sejtelmes pillanatra zavartan nézett volna vissza, de nem tudta megállapítani, hogy tényleg így történt-e vagy megint csak az érzékszervei tréfálták meg. A nő egy krómozott csőből készült, négy kerekű kis tálalókocsit tolt George mellé, amin egy fonott kosárban hámozott narancsot, szőlőt, kivit, cseresznyét, és ananászt fedezett fel. George-nak nem tűnt föl, hogy már ülő helyzetben van, és azon nyomban elkezdett falatozni. Eltelt vagy öt perc is, mire észbe kapott és megkérdezte a mindeddig némán álló két fehér ruhást, hogy kérnek-e ők is a gyümölcsből. Azok nem válaszoltak, George mégis úgy hallotta, mintha udvariasan visszautasították volna a kínálást. Csak akkor nézett újból rájuk, amikor már jól lakott és ismét feltolultak a kérdések.

 - Köszönöm a finomságokat! Rég ettem ilyen jót – mondta, és kérdően nézett látogatóira. – Ugye, most már válaszolnak arra, amit tudni szeretnék? – kérdezte, és most a nőre nézett.

- Persze, hogy válaszolunk George, hiszen azért vagyunk itt – mondta a férfi és úgy tűnt, mintha invitálná. – Jöjjön, mutatunk magának valamit!

 George hirtelen azt vette észre, hogy már a két fehérbe öltözött ember mellett lépked egy nagyon fehér folyosón. Megpróbált körülnézni, de semmi kapaszkodót nem vett ki, amiből be tudta volna azonosítani a helyet. Csak azt érezte, hogy egy széles folyosón megy. Nem tudta kivenni, hogy hol kezdődik a folyosó fala – hol válik el a padlótól, és az hol kapcsolódik a mennyezetbe – nem látott választó vonalakat, a vakító fehérség elkápráztatta a szemét, a fényesség miatt minden egybefolyt. Nem érzékelte, hogy mennyit mentek, de egyszerre csak egy hatalmas üvegszerű fal előtt találta magát. Az üvegfal hirtelen termett előttük, szinte a semmiből került elő. Ahogy elnézett maga mellett, egyik irányban sem látta a végét.

- Furcsa egy kórházban vagyok – gondolta. – Vajon melyik városban lehet egy ilyen hiperül felszerelt intézmény, amit még nem mutattak be a TV-ben? Pedig egy ilyen hely nem hiszem, hogy titokban maradhat, legalább a megnyitójáról biztosan készült valamilyen bulvárműsor. Főleg manapság, amikor csak a rossznál-rosszabb hírekről hallani a médiában. És nem csak a közgyógy-ellátásról hallani horror történeteket… Ez a kórház pedig úgy néz ki, mintha legalábbis a jövőből csöppent volna ide…

 - Valóban nem egy szokványos helyen jár George – hallotta a férfi hangját. – Nézzen jobban körül!

 George előrébb lépett egyet, majd lenézett a lábai alá, és akkor vette észre, hogy alatta is egy végeláthatatlan átlátszó üvegszerű valami terül el. Csodálkozva körbefordult a tengelye körül, és meglepett kiáltás hagyta el a torkát. Eltűntek a falak, egy szempillantás alatt megváltozott minden és hirtelen csak egy talpalatnyi áttetsző felületen álltak ők hárman. Bármerre nézett, csak végtelen messzeséget látott és ebben a messzeségben minden fehéren fénylett, miközben ez a fény hullámzott és folyton változtatta az alakját. Leírhatatlan volt a látvány. Úgy érezte, mintha egy mérhetetlen mély és széles és magas szakadék középpontjában lenne, vakító fényben, melyet néha kék és ibolya színű villámok hasítanak keresztül. Minden cikázott és hullámzott körülötte és a fehér milliónyi árnyalata kavargott a vakító villámok között.

 - Jézusom! – kiáltott fel George – hol vagyunk? – kérdezte kétségbeesetten, és mire a kérdés visszhangja elült már ismét a fehér szobában voltak mindhárman.

- George, van egy hírem, amit mindenképpen tudnia kell – hallotta a megnyugtató férfihangot. – Az a világ, amit maga ismert, már nem létezik többé. – koppantak George agyában a szavak. - Legalábbis abban a formában nem. – folytatta a férfi, és George minden egyes szóval közelebb került ahhoz, amit nem akart meghallani.

 Most döbbent rá, hogy már régen tudja azt, amit a férfi mondani fog, csak az elméje nem akarta elfogadni a tényt. Hirtelen, mintha legalább tíz mozigép képét látta volna egymásra vetítve maga előtt, filmrészletek kezdtek peregni őrült sebességgel. Mintha az egész élete sűrűsödött volna néhány másodpercbe, minden egyes pillanat, melyet valaha átélt megelevenedett a filmvásznon. Látta magát kétévesen, amikor a homokozó körül biciklizett a kék háromkerekűjével, majd utána rögtön az iskolai vasgyűjtő versenyben találta magát, rögtön ezután a középiskolás ballagása ugrott be, majd a diplomaosztója, az eljegyzése Janice-vel, az első gyerek születése – mennyire repesett a szíve, amikor először kézbe foghatta Ben-t – majd a nyaralás, ahol a kis Jennifer megtanult úszni, és jöttek a képek össze-vissza, ide-oda ugrálva az időben, míg végül kifogyott a film, csak a mozigépek kattogását hallotta, ahogy a lejárt tekercsekről lelógó celluloidszalag ütemesen nekicsapódik a film kazettájának…

- Meghaltam, ugye…? – kérdezte George rekedt fahangon.

- Igen George, meghalt. De csak abban a dimenzióban, amiben eddig tartózkodott. Mi úgy mondanánk inkább, hogy visszatért – hallotta az ismerős férfihangot.

     

TÚLSÓ PART - 2

kettő

Mikor ismét kinyitotta a szemét – vagy legalábbis úgy érezte, mintha a szemét nyitotta volna ki – a két ismerős már mellette állt.

- Akkor most a túlvilágon vagyok? – kérdezte George.

- Emberi fogalmakkal kifejezve, igen. – válaszolt a fehér ruhás férfialak. – De valójában csak egy világ létezik, az, amiben most van. Minden más, csak ennek a különböző megtestesülése. Fizikai megjelenése, olyan formában, amilyen formában mi elképzeljük magunknak.

- Ezt nem értem pontosan – mondta George – hogyhogy „ahogyan elképzeljük magunknak”?

- Egy kicsit bonyolult a magyarázat, de meg fogja érteni, ahogy egyre inkább visszatér az elméje hozzánk.

- Visszatér az elmém?

- Igen, ahogy visszatér – mondta a férfi – hiszen mindig is itt volt, csak néha szükségünk van arra, hogy három – vagy éppen ennél több – dimenzióban tapasztaljunk meg dolgokat. – Tudja George – folytatta a férfi – nekünk szükségünk van megnyilvánulni. Ahhoz, hogy fejlődjünk, néha szét kell válnunk, mert csak így tudunk végtelen tapasztalatot szerezni.

- Szét kell, hogy váljunk? Ez mit jelent? Csak nem azt, hogy mi egyek vagyunk?

- Látom, kezd megvilágosodni – mosolygott rezzenéstelenül a férfialak. – Maga és én, és Jenny – fordult mozdulat nélkül az eddig némán álló fehér ruhás lány felé – mind, mind egyek vagyunk, de erre majd csak később térjünk ki. Még sok egyéb visszaemlékezni valója van.

 George és két kísérője a következő pillanatban már egy fényes mezőn álltak, melynek közepén egy tó terült el. De ez a tó – és ezen George már nem is csodálkozott – függőlegesen állt, és a hullámok fölfelé és lefelé terjedtek szét. George kinyújtotta a kezét és az belemerült a tóba., de ahogyan elmerült nem merőlegesen hatolt bele a vízbe, hanem szinte szétfolyt, mintha feloldódott volna.

- Akkor ez nem is víz, amit itt látok? – kérdezte a férfit.

- Természetesen nem az – jött a válasz. – Itt nincsenek fizikai megnyilvánulások, csak még az elméd számára van szükség úgy megjelenni, ahogyan felismered a dolgokat, mert az elmédnek szüksége van még kapaszkodókra – váltott át a férfialak tegeződésbe, ami fel sem tűnt George-nak.

- Hát akkor miből van ez a tó? – kérdezte.

- Talán a legjobban akkor érted meg, ha azt mondom, energiából áll – mondta a fehér ruhás. – Itt, ebben a világban minden színtiszta energia: a föld, a fű, a levegő, amit beszívsz, a fák, a fény, a tó. És minden más is: Te is, én is és Jenny is.

- Ha minden színtiszta energia, akkor miért látom fűnek, fának, tónak? Hiszen az energia önmagában láthatatlan, nem? – érdeklődött kíváncsian George.

- Igen, ahogyan megszoktad a három dimenziós létben, valóban láthatatlan az emberi szem számára a tiszta energia, és most is csak azért látsz ismerős formákat, mert az elméd számára még csak akkor érthető és feldolgozható ez a világ, ha van olyan emléked, amihez hozzá tudod kötni az itt látottakat.

- De ahogyan egyre inkább visszatérsz, majd észreveszed, hogy szép lassan eltűnnek ezek a mankók, mert nem lesz rájuk szükséged. És akkor majd azt is megtapasztalod, hogy igazából te magad sem olyan vagy, amilyennek gondolod magad, sőt nem is látsz semmit, mert hiszen szemed sincs – folytatta a férfi.

- A földi létben – ahogyan azt a világot egymás közt hívtátok – mindent az érzékszerveiteken keresztül tapasztaltatok, fogtatok fel. A három dimenzióhoz elegendő korlátozott mértékű érzékelés. Az a néhány dolog, amit abból a világból képes voltál fölfogni, nem kívánta meg, hogy kifinomultabb érzékszerveid legyenek, sőt, inkább csak korlátozott volna a létedben. Minden világnak megvannak a megfelelő eszközei ahhoz, hogy élhető legyen. Gondolj bele: nem volt így is elég bajod a hétköznapi életedben? Így is lefoglalták a gondolataidat a napi dolgaid, hát még, ha végtelenül sok dolgot megtapasztalhattál volna. Vannak olyan társaink, akik így is hamarabb bedobják a törölközőt, annyira beleélik magukat az életük megbonyolításába! Éppen elég, ha néhány fejlettebb lélek bepillantást nyerhet a dimenziókon túli világba, még köztük is csak kevesek azok, akik ép elmével tudják ezt a hatalmas mennyiségű információt feldolgozni.

 Persze vannak a földi létben is olyan kivételesek, akik elértek a lehetséges fejlődés olyan fokára, amikor trauma nélkül tudják kezelni az átélteket, de ők vannak kevesebben. Ők azok, akiket látóknak, vagy néha messiásoknak hívtok. Ők azok, akik ritka pillanatokban, vagy néhányan akár folyamatosan is kapcsolatba kerülnek velünk, azaz átlépik a három dimenziós világ és a tiszta energia közötti határvonalat. De ezzel megint nem tudtam neked pontosan fogalmazni, hiszen nincs határ: az emberi dimenzió is minden korlátjával egyetemben a korlátlanságban létezik, csak abból választja külön önmagát. Talán még emlékszel, amikor a földi életedben fizikából azt tanultad, hogy az atommag és az elektronok között van valamekkora tér.

- Igen, emlékszem – vágott közbe George – és soha nem is értettem, hogy ha van tér közöttük, akkor miért nem tudok átmenni a falon, hiszen az én atomjaim elvileg a fal atomjai között simán keresztül hatolhatnának!

- Nos ezek a látók, vagy messiások is átlátnak ezeken a réseken és így tudnak például a jövőbe, vagy a múltba látni, vagy elmondani rólad mindent, mégha nem is találkoztatok soha korábban. Vagy olyan eseményeket felidézni az életedből, melyekre már nem is emlékszel és amiket egy látó úgy idéz fel neked, hogy biztosan nem tudhatott róla.

- De mégis hogyan képesek erre? – kérdezte George

- Úgy, hogy ők átlátnak a dimenziók szövetén, és észreveszik, hogy múlt, jelen és jövő csak az emberi elme számára elkülönülő folyamat. Az emberi agynak van csak szüksége arra, hogy lineárisan, folyamatként fogja fel az eseményeket. Valójában minden egyszerre történik, csak más-más síkokon zajlanak a történések. Egyszerre van mindenki a jelenben, a múltban és a jövőben, miközben nincs idő, ezért nincs sem múlt, sem jelen, sem jövő. Egyetlen valóságos világ van, de ennek különböző részei más-más rezgéssel vannak elkülönítve. Talán legszemléletesebben úgy tudnám neked elmondani, ha egy nagy óceánt képzelnél el. Ebben vannak hideg és meleg áramlatok és ezeknek mindenféle alternatívái. De attól, hogy más rezgéssel rendelkeznek – mert ugye a melegebb részecskék máshogy rezegnek, mint a hidegebbek – még egy és ugyanazon óceán részei és nem tudnád őket különválasztani. Nincs éles határvonal, amely mentén kijelenthetnéd, hogy itt hideg, ott pedig meleg. Valahogy úgy képzeld el a létedet is: egyszerre vagy az általad őskornak vagy középkornak nevezett világban és ugyanakkor az űrkorszakban is. Éppen csak arra vagy éppen fogékony, melynek a rezgéseire rezonálsz. Mert az elméd csak lineárisan, időben tudja megfogni a látható világot, ezért érzi úgy, hogy az egyik kor korábban volt, a másik pedig később.

   

TÚLSÓ PART - 3

három

- Gyere most velem – szólt a fehér ruhás George-hoz.

- Már nem kell mennem – mondta George. – Tudom, hogy nincs lábam, és ezt az alakot is csak képzelem magamnak. De mégis szükségem van valamiféle formára ahhoz, hogy Én-ként gondoljak magamra.

- Gyorsan tanulsz – mondta a férfi – és éppen itt az ideje, hogy kicsit jobban „körülnézzünk” a földi világodban.

 George és a fehér ruhás egy hatalmas térben találták magukat. Végtelen űr tátongott körülöttük és nem volt semmi fogódzkodó, amihez viszonyíthatták volna a helyzetüket.

- A világűrben vagyunk, vagyis ott, amit földi szavakkal így illetnek – mondta George kísérője. Most mutatok neked valamit, ami egy másik nézőpontból láttatja a világot, amit földnek hívunk. De ez is csak egy forma. És mint olyan, semmi másra nem való, mint arra, hogy képet kapj valamiről, amit még nem tapasztaltál földi szemmel. Azután majd ezt is el kell vetned, hiszen csak egy korlátok közé szorított érzékelés, ami majd egy másik rezgésből egészen másmilyennek fog tűnni. Azonban a megértéshez még szükséged lesz rá.

 - Koncentrálj egy picit. Most mit látsz? – kérdezte a férfi.

- Gyönyörű…. - álmélkodott George, ahogyan megpillantotta a Földet. – Soha nem gondoltam, hogy ennyire szép…

- Szépnek látod, mert ismerős a forma, de nézd csak meg jobban!

- Tényleg! Ez nem ugyan úgy néz ki, mint azokon a fotókon, melyeket a különböző űrexpedíciók során készítettek!

- Jól látod – mondta George útitársa – mert most a földet valódi látványában fogod fel. Egy hatalmas energiamezőnek, amiben semmi kézzelfoghatót, semmi szilárdat nem találsz! Az egész egy lüktető, fortyogó, hullámzó, állandóan mozgó energiagömb. Csak a három dimenziós szem láttatja szilárdnak, és pontosan körbehatárolhatónak. Pont ugyan úgy, ahogy a rádiótávcsövek is pulzáló, lüktető formáknak mutatják a távoli, több millió fényévnyire található bolygókat.

 Egy kimondhatatlan rövid idő alatt máris a bolygó „felszínén” termett a tanító és tanítványa. George egyre csak ámult és bámult, csodálta a gomolygó formákat, bármerre is jártak. Gyönyörű fényes volt minden, és úgy gomolygott, mintha különböző színű füstpamacsok tekeregtek volna látszólag mindenféle logika és szervezőerő nélkül: néhol azonban sűrűbbé váltak, néhol pedig megritkultak. Volt ahol fehérebb volt az energiafüst, volt ahol inkább fényes-kék színben tekergett, de volt ahol teljesen piros volt. És ezeknek végtelen árnyalata, és végtelen formái. Voltak tojásra hasonlító formák, voltak gömbök, négyzetek és sokszögek, magasak és alacsonyak, vékonyak és vastagok, tömörek és áttetszőbbek. George elmerült a látványban de a kísérője nem siettette. Hagyta, had tobzódjon a szín és formaorgiában.

Mikor végre George kiélte magát megszólalt a férfihang: - nézz rám George!

Ő odanézett és a kísérője helyett csak egy fényes, kékes színben vibráló, szinte teljesen áttetsző, hatalmas tojás formát látott maga előtt, melynek alsó egyharmada környékéből egy széles - szinte az egész tojás szélességét kitevő – fénylő „köldökzsinór” tekeredett ki és oszlott szét a környezetében.

 -Ne ijedj meg, te is pontosan így nézel ki – hallotta a hangot.

- Minden emberi lény - ha látó szemekkel nézik – ezt a formát mutatja – folytatta a hang.

- Ha alaposan körülnézel, látni fogod, hogy egyik tojás sem hasonlít a másikra. Ebben az esetben nem igaz a földi mondás* - viccelt a hang.

- Minden egyes tojás más színű, máshogy kavarognak benne a színek, más a méretük, másmilyen vastag, és másmilyen színű a köldökzsinórjuk is. És nem egyformán áttetszőek. A tojások az emberek, minden más élőnek és élettelennek más a formája. Más az állatoké, más a növényeké. Minden fajnak hasonló formája van, de azon belül minden egyed eltér egymástól. És az életteleneknek is más formáik vannak, de azt ne felejtsd, hogy ők is energiából épülnek fel csak más jellegű energiából.

- Most egyetlen dolgot figyelj csak meg!

- Mi legyen az? – kérdezte George.

- Figyeld meg, hogy minden formának van egy „köldökzsinórja”. Függetlenül attól, hogy emberről, állatról, növényről, vagy élettelen tárgyról van szó, mindből kijön egy „zsinór”.

- Persze már tudod, hogy igazából semmi köze a zsinórhoz, ugye?

- Igen, már emlékszem – mondta George. – Az, amit zsinórnak érzékelek és belőlem is kijön, tulajdonképpen az energiának az a része, amely kapcsolatban van mindenki mással. Minél keskenyebb és sűrűbb és tömörebb és vékonyabb ez a zsinór, annál vékonyabb és szűkebb és nehezebb a csatlakozás a mindent behálózó erőhöz.

- Vannak olyan emberek, akik érzékelik a valóságot: ők a leginkább áttetszőek, és a legfényesebbek. És őnekik a legvastagabb a „köldökzsinórjuk”. Ők azok, akik közelebb vannak a megértéshez, ők a lelkileg fejlettebbek. Ők kapnak a közösből a legtöbbet és ők is adnak a közöshöz a legtöbbet. Mert mindannyian összetartozunk. Ezeknek a köldökzsinóroknak köszönhetően mindannyian össze vagyunk kötve egymással: minden élőlény, minden állat és növény, és minden élettelen is. És minden, ami a Földön csak formát bont, az a Földdel is kapcsolatban van. Csak korlátozott felfogóképességünknek köszönhetjük, hogy nem látjuk, ami innen nyilvánvaló: nem vagyunk elkülönülve, nem vagyunk mások. Mindannyian egyek vagyunk: te, én, és mindenki, hiszen minden és mindenki egy.

 A gondolat egy tőről fakad. Ezért van az, hogy a nagy találmányok szinte egy időben pattannak ki a földön több ezer kilométerre egymástól távol dogozó kutatók agyából. Ezért fejlődünk olyan hihetetlen sebességgel, hiszen minden egyes gondolat, minden egyes élet összekapcsolódik egymással, mindig, még akkor is, ha ezt korlátozott képességeink birtokában képtelenek vagyunk észrevenni. Ezért nem tudjuk kivonni magunkat a tetteink következményei alól, hiszen minden vétkünk, amit a lakóhelyünk – a bolygó - ellen követünk el, ránk fog visszaszállni, mert magunk ellen követjük el. Minden fájdalom átjár minket, ahogyan minden öröm is. Minden összeadódik és mindenki képességei szerint és arányában tud ebből a közös tudásból meríteni, de mindenki a saját képességei és tudása szerint ad is mindent bele a közösbe. Az energia, az erő, az élet - bárhogy is nevezzük ezt a valamit – nem egy körülhatárolt, elszeparált, különválasztható, éles határokkal elkülöníthető fogalom, hanem maga a világ, ami körbevesz bennünket, sőt, nemcsak körbevesz és áthatol rajtunk, hanem mi magunk vagyunk az.

 Úgy, mint amikor a számítógép csatlakozik az internetre és összekapcsolódik egy szerveren keresztül más gépekkel. Vannak olyan gépek, amelyek csak néha kapcsolódnak a világhálóra – ezek azok, akik a leginkább a saját világukat élik: kevesebb információval rendelkeznek, saját programjaikat futtatják, és elvannak a saját kis környezetükben. De vannak olyanok is, akik szinte folyton a „hálón” lógnak: állandóan kommunikálnak, megosztják egymással a tartalmukat, feltöltenek, letöltenek, frissítenek, frissülnek, széles sávban mozognak, gigabájtnyi adatot forgalmaznak, vírust kapnak és irtanak, filmet, zenét cserélnek, fényképeket küldenek és kapnak, leveleket továbbítanak.

 És olyanok is vannak, akik az alapvető rendszereken kívül már semmit nem tárolnak maguk, hanem mindent a közösben tartanak. Csak a legszükségesebbeket tartják meg maguknak: ami a beinduláshoz kell, de a munkát már nem magukon végzik, hanem közösen, közös, megosztott adatbázisokban, egy olyan gépen, amihez fizikailag nem is kapcsolódnak, sőt az is lehet, hogy az a közös gép egy egészen más földrészen található, mint a rajta, benne dolgozó kliens.

 - Nagyon jó! – hallotta a hangot George, de nem látta a hang gazdáját.

- Hol vagy? – kérdezte hangtalanul, és a hang belülről válaszolt: - itt vagyok benned, ahol mindig is voltam. Csak neked volt szükséged arra, hogy elkülönüljünk, hogy úgy érezd, te és én mások vagyunk. De erre is csak addig volt szükséged, amíg nem tértél vissza teljesen. Most már itt vagy újra köztünk. Illetve köztem, hiszen te is én vagyok és én is te. Mindannyian egyek vagyunk, csak néha teremtünk magunknak egy külön kis világot, hogy el tudjunk játszadozni. Tudod, ahhoz, hogy különböző tapasztalatokat szerezzünk, el kell néha különülnünk. De nyugodj meg, mindig visszatalálunk magunkhoz.

- Örülök – mondta George magának. – És már tudom is, hogy mi fog történni.

Ha lett vona arca, most bizonyára elmosolyodik magában.

- Csak azt sajnálom, hogy el kell felejtenem megint mindent.

- Ne csináld George! – szólalt meg a másik hang saját magában. – Mondd csak! Ha nem felejtenél el mindent, akkor ugyan miért is élveznéd ennyire ezt a játékot? Most őszintén. Ha tudnád, hogy mi lesz a vége, akkor is izgalmasnak találnád?
 

TÚLSÓ PART - 4

négy

John és Terry egy idahói kisváros szülészeti klinikájának folyosóján ültek egymás mellett. Terry folyamatosan a kezeit tördelte, és szinte be sem állt a szája. John néha idegesen körülnézett, mert szégyellte, hogy az asszony nem bírja türtőztetni magát. Már két órája ültek a váróban mert a kisebbik lányuk most vajúdott és mindenképpen itt akartak leni, amikor a pici világra jön. Thomas, a vejük bent volt a lányukkal a műtőben, és bármelyik pillanatban megjelenhetett a jó hírrel. John már vagy másfél doboz Marlborót elszívott amióta itt vannak, de annyira ideges volt ő is, hogy nem bírta visszafogni magát, pedig megígérte, hogyha megszületik a pici, akkor többet nem gyújt rá. De még nem jött világra, így John felállt, kisimította a farmerját a combjain, és beletúrt hosszú ősz hajába.

- Ha bármi van, azonnal szólj! – mondta Terrynek és elindult a folyosón a kijárat felé, hogy rágyújtson egy újabb szál cigarettára.

Ebben a pillanatban azonban kinyílt a műtő ajtaja, és Thomas lépett ki fülig érő vigyorral a száján, karjában egy alig öklömnyi, fehér lepelbe bugyolált csomagot szorongatva.

- Itt van! Gyertek, nézzétek meg a legifjabb Barry-t! – szólt oda az idős párnak Thomas. – Jennyvel úgy döntöttünk, hogy George-nak fogjuk hívni a nagyapja után. – George Barry – mondta Thomas, és félrehúzta a fehér takarót, hogy a nagyszülők is megcsodálhassák a jövevényt.

George, a legifjabb Barry pedig csak pislogott a hatalmas kék szemeivel, ahogy a nagyszüleire nézett. Egy pillanatra úgy tűnt az öreg Johnnak, mintha valamit mondani akarna az unokája, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Hogyan is lenne képes egy újszülött bármit is közölni…

(B. I-nek  szeretettel)

ELVESZÍTETT ÉVEK

Úgy emlékszem valamikor mostanában kellene, hogy legyen a sokadik éves évfolyam találkozónk. Tudod, hogy szokott lenni: összegyűlünk az iskolában, beülünk a régi termünkbe, és végig megyünk a névsoron. Mindenki elmondja hova jutott az elmúlt öt évben, kivel mi történt, mit csinált, mit csinál, munka, gyerekek, család satöbbi, satöbbi. Átadjuk az ofőknek az ajándékokat, majd fölkerekedünk és végigjárjuk az épületet. Nosztalgiázunk egyet a folyosókon, a termekben, megkukkantjuk a régi tablónkat, ami valahol még ott lóg az emeleten a lépcsőtől balra, a szekrények fölött, a huszonnyolcas és harmincegyes terem között. Aztán jön a lazább rész; aki ráér átsétál a közeli csehóba, amit már jó előre lefoglaltunk, vagy kikocsikázunk az egyik évfolyam társékhoz egy kerti partira. Mikor, hogy szervezik a kedves csoporttársak az eseményt.

Itt már lazább a hangulat, sokan csak egy-egy ilyen alkalom kapcsán találkoznak; jó ilyenkor a régi cimboraságot föleleveníteni. Jönnek a sztorik, jókat röhögünk a régi csibészségeken: kit, hogyan tréfáltunk meg (persze van olyan történet, ami jóval túlmutat a tréfán, de az idő távlatából megszépülnek a dolgaink), milyen hülyeségeket követtünk el. Milyen volt amikor sátort vertünk a konzi udvarán, mert épp akkor rúgtak ki az albérletünkből, vagy hogyan történt az a hógolyózás, mikor éjjeli hómunka szünetében majdnem kidobta az egyik lány a szememet. Szóval megy a sztorizgatás, kérdezősködés, fogy a sör, meg a kaja. Jól érezzük magunkat.

Mindig zavarban vagyok, amikor arra kerül a sor, hogy beszéljünk a családról. A nagy többségnek már van férje, felesége, egy-két-három-négy gyerek, én meg ott állok egy szál magam családi fotóalbum nélkül és csak széttárom a két kezem, a tenyerem és a kézfejem kifordítom, jelezve, hogy nincs karika, ami az elkötelezettséget jelentené. Ilyenkor jön a kérdés: - és gyerekek? Hát azok sincsenek - jön sommás válaszom. Tudjátok, még nem nőtt be a fejem lágya! - mentegetem magam, mielőtt még furcsán néznének rám. Erre jön a mosoly: - na ja, nem változtál semmit!

Sokszor gondolkodtam már ezen. Miért van az, hogy soha nem éreztem késztetést gyermek vállalásra. Persze-persze, hímből vagyok és genetikailag nem sürget semmi (legalábbis ezzel nyugtatják magukat a férfiak), de vajon miért van az, hogy a velem egyidősek már mind családot alapítottak (na jó, ez sem igaz, mert van olyan barátom, aki szintén nem házas - még), és gyereket vállaltak, csak én nem. Valami baj lehet velem? Ha körülnézek a kisgyerekes ismerőseim között, mindig elcsodálkozom, mikor azt mesélik a cimbik, hogy mennyire várták már, hogy végre gyerekük legyen. És úgy tutujgatják őket... talán még jobban élvezik a "szülőséget", mint az anyukák, akik tényleg végigélték a gyermek növekedésének minden egyes másodpercét az első pillanattól kezdve.

Sokáig nem értettem, csak annyit éreztem, hogy valami miatt nem vonz a kérdés. Ez valami tudat alatti tartózkodás volt, valami olyasmi, amikor úgy érzed, hogy a hideg is kirázna, ha benne lennél. Van olyan, mikor úgy érzed, belül, a mellkasodban nagyon vágysz valamire. Nekem ez soha nem jött, inkább hidegséget és közönyt éreztem. Később ezt azzal magyaráztam, hogy én tényleg nem értem meg még erre. Nem vagyok rá fölkészülve, és amúgy is az életem túl zaklatott ahhoz, hogy leálljak. Nap, mint nap autóban ülök, hetente 500-600-1000 kilométert utazom, szeretek bulizni, koncertre járni, haverokkal bandázni, kávéházakban ücsörögni, jó könyveket olvasni és éjjel bújni az internetet. Nem vagyok én még erre felkészülve!

Aztán, ahogy figyeltem magam és megpróbáltam az életemet tudatosabban élni, a figyelmem a gondolkodásomat és az érzéseimet is megfejthetőbbé tette. Ráébredtem hogyan működöm és megfigyeltem, hogy vannak elképzeléseim a világról, melyek nem túl rózsásak. Ha nyitottabb vagy a hétköznapi történésekre és odafigyelsz, hogy mi történik a határokon túl, ha meghallod, hogyan változik a világ, ha odafigyelsz az apróbetűs hírekre, akkor komolyan el kell gondolkodnod azon, hogy amerre az emberiség halad, az nem tartható fenn hosszú távon. És ha igazán odafigyelsz, akkor észreveszed, hogy ez a "hosszú táv" nem évszázadokat jelent, csupán egy-két évtizedet. Olyannyira kizsákmányoltuk a természetes lakóhelyünket a Földet, hogy néhány év, és komoly gondjaink lesznek. Hétköznapi gondok. Olyanok, melyek a megélhetésünket veszélyeztetik. És a létünket. Akkor mondd, miért is kellene nekem utódot nemzenem? Erre a világra? Azért, hogy szenvedjen?... Miért is kellene nekem egy gyerek? Mi értelme van egyáltalán egy gyereknek?

Közben azt is megfigyeltem, hogy vannak olyan értékek, melyekről egyszerűen nem tudok lemondani. Nem azért, mert ragaszkodom hozzájuk, hanem, mert nem tudok máshogyan létezni. Nem tudok játszmázni, nem megy a kódolt beszéd, nincs türelmem a virágnyelv kihámozásához. Ha azt mondom: kék, akkor azt kéknek is gondolom. Fáraszt, ha a szavak mögötti értelmet kell kutatnom és az is fáraszt, ha nekem kell úgy fogalmaznom, hogy közben arra figyeljek, hogy ezt hogyan ne értsék félre mások, akik úgy szocializálódtak, hogy nem a szavak, hanem a mögöttük bújó kódok értelmét keresik. Nincs nálam egy ENIGMA, hogy folyton oda-vissza rejtvényeket fejtsek! És a kapcsolataimban bizony előfordult, hogy az értékrendszer nem volt azonos. Ilyenkor pedig ösztönszerűen vonakodott a szervezetem az "utód-gyártás"-tól. Annyira távol áll tőlem a háborúskodás, hogy visszataszít még a gondolata is annak, hogy a gyerekem egy lövészárkokkal és bombatölcsérekkel tarkított halálzónában nevelkedjen csak azért, mert a szüleik nem értenek szót egymással.

Megértettem önmagam és megértettem a vonakodásomat. Megnyugodtam, hogy nem bennem van a hiba. Egyszerűen ilyen vagyok. Nagyobb a felelősségtudatom, mint másnak, de ez nem baj. Mint ahogyan az sem, hogy más másképpen vélekedik. Ettől színes a világ.

Aztán tavaly nyáron találkoztam egy kissráccal. Egy tündéri, örökmozgó manócskával, aki egy hozzám nagyon közel álló lány gyönyörű kisfia. Sok időt töltöttünk együtt és összebarátkoztunk. Órákon át figyeltem, ahogy esik-kel, ahogy egy percnél tovább semmi nem köti le a figyelmét, ahogy feltuszkolja magát a kanapéra csak azért, hogy egy perc múlva már lefelé igyekezzen és új kutatási területet fedezzen fel magának: hol a hűtőben talált felfedezni valót, hol az előszoba szekrény tartogatott azonnal kézbe veendő ismeretlen eszközöket, máskor a vécékagylóba kellett mindenképpen elrejteni egy krém kupakját néha meg a mosógép dobjából volt muszáj kiszabadítani a fogságba került ruhákat. Egyik játék a másik után, szobából ki, szobába be, és ha valami nem úgy működött, ahogy azt az én barátocskám elvárta, akkor aztán jött a világraszóló, harsogó bánat: mintha csak összedőlt volna az ismert univerzum és minden létforma egyesült halálsikolya szegény kis cimborám zokogó lelkéből tört volna elő.

Egy csendes, nyáresti csillagbambulós éjszakán aztán megvilágosodtam...

Csak ültem kint a teraszon egy pohár bor társaságában. Bentről a lakásból andalító zene szűrődött ki a szúnyoghálós teraszajtón, mellettem egy aprócska mécses pislákolt. Néztem a csillagokat és nem gondoltam semmire. Tudod, ez egy amolyan ritka kivételes pillanat, amikor elül a zaj a fejedben és átadja a helyét a csöndnek. Hirtelen kiürül az elméd, és végre megszűnik az örökös kattogás. Ritka pillanat az ilyen, általában csak akkor veszed észre amikor már elmúlt. Mikor újraindul a gőzgép, csikorogva megfordulnak a fogaskerekek és újra hallod a zakatolást. Szerencsés konstellációban ilyenkor az elméd kapcsolatot teremt a körülötted lüktető világmindenséggel és valamit megérezhetsz a valóságból. Ekkor villant be a kép. Rájöttem valamire. Katarzisként hatott rám a felismerés.

Neked, ha van már gyermeked mindez közhely, nekem mégis újdonság volt. Rájöttem, hogy a gyerek egy óriási lehetőség. Olyat ad, amit máshonnan nem kaphatsz meg, csak tőle. Az ajándékát felmérni sem tudod, ha nincs melletted. Egy gyerek visszaadja az elveszített éveidet. Megkapod tőle azokat az éveidet, amelyek a tudatos éned számára már régesrég elvesztek: visszakapod a gyermekkorodat! Ha figyelsz, újra átélheted mindazt a csodát, ami a feledés folyó homokjaként kipergett az ujjaid közül a rohanó felnőtt éveid alatt...

Újra átélheted a világ felfedezésének minden pillanatát; a mozdulatok, a tested, az illatok, ízek, színek felfedezésének gyönyörét, a tapintás, a bánat, az öröm gátlások nélküli megélését, mindazt a félelmetes, nagyszerű, csodálatos, rémisztő, örömteli pillanatot, ahogyan ráébredtél magadra, a környezetedre, az emberekre, az ételre, a melegre, anyád szerető ölelésére, a szeretetre, a víz érintésére, a kezeid használatára, a föld keménységére. Ahogyan sikerült először lábra állnod, ahogyan felmásztál először az ebédlő asztal melletti székre, ahogyan először a szádhoz tudtad emelni a kanalat, ahogyan először sikerült innod a pohárból. Sokszor megpróbáltad, sokszor elbuktál, de végül is győztél. Tiéd lett a világ: egy tehetetlen kis porontyból igazi felfedező lettél aki saját erőből, saját küzdése árán, saját bőrén tapasztalva és túlnőve a korlátaidon meghódítottad a világot.

Ezeket az éveket senki más nem adhatja vissza neked. Rég elfeledted a felfedezés örömét, már betört az élet. Nem csodálkozol reggel, hogy mozgatni tudod a végtagjaid, nem okoz örömöt az ébredés, nem adsz hálát, hogy járni tudsz, hogy levegőt veszel, hogy körülvesznek a szeretteid; ezek neked már nem jelentenek különlegeset. De míg gyermek voltál tudtál mindennek örülni.

Hát légy újra gyermek, mert ha az ő szemén keresztül nézed a világot, sokkal boldogabb lehetsz. Nem kell messzire menned, csak keress egy kissrácot valahol a környezetedben, és hagyd, hogy megtanítson újra élni. Csak arra ügyelj, hogy ne Te akard őt a képedre formálni.
Ne akarj neki rosszat.

(köszönöm Neked kis barátom, N. B., hogy megmutattad az elveszett éveket)
  

HANGYÁK A BOLYBAN

Láttál már hangyabolyt közelről? Tikkasztó nyári hőségben, mikor leheveredsz a földre és könyöködre támasztott fejjel vizslatod az előtted elterülő mezőt, ha szerencséd van előbb utóbb meglátod, hogy a szél fodrozta fűszálak mozdulatlannak tűnő alvilágában igencsak nyüzsgő élet zajlik. Fekete, vagy vörös apró katonák szállítják a mindennapit; hátukon a méretükhöz képest hatalmas súlyokkal egyensúlyoznak, miközben szabályos sorokban haladnak egy láthatatlan tintával rajzolt útvonalon távolba vesző céljuk felé rendületlenül. Ha csalárd módon valamilyen akadályt teszel az útjukba, egy pillanatra megbomlik az egység, a sorban haladók megzavarodnak, hirtelen nem tudják, hogy mi történik, de nem kell hozzá sok idő, és új útvonalon - a célt azonban téveszthetetlenül szem előtt tartva - folytatják monoton vándorlásukat.

Ha követed a szállítási útvonalat és van időd, kedved tovább nézelődni, akkor előbb-utóbb megtalálod a szállító kontingens célját, egy porózus földkupacot, amely telhetetlen bendőként nyeli el a katonákat és az általuk szállított rakományt. Ahogy közeledsz a cél felé, először csak arra leszel figyelmes, hogy egyre több útvonal találkozik össze: innen is, onnan is becsatlakoznak a másik irányból érkező szerelvények. Északról, délről, keletről, nyugatról jönnek a szállítmányok, bejövő, kimenő láncok keresztezik egymást, van aki telepakolva érkezik, mások már fordulóra mennek, újabb és újabb fuvarokért indulnak a hatalmas messzeségbe, hogy ellássák a sokmilliós nagyvárost élelemmel és eltakarítsák a felesleget. Ha csak úgy a szemed sarkából figyeled meg, először észre sem veszed a szervezettséged, de kicsit hosszabb tanulmányozás után megfigyelheted, hogy minden pontosan kiszámítottan és eltervezetten zajlik. Nincsenek nagyobb fennakadások, legfeljebb pillanatokra akad meg a folyamat, mint amikor a rendőrlámpa szervezi a forgalmat egy világváros út-érhálózatának vérkeringésében.

Minden dolgozó tudja a dolgát. Feladatuk van: éltetni kell a közösséget, mert ők is így maradhatnak csak életben. A közösség pedig élteti a királynőt, aki minden és mindenki fölött áll. Ő az, aki életet ad, ő az, aki munkát ad a dolgozóknak, a katonáknak, a szolgálóknak, az őrzőknek, mindenkinek, aki a társadalomban él és mozog. Tőle függ a túlélés, és a sokmillió dolgos kéz ezért a világért hajlandó még az életét is föláldozni, ha erre van szükség a túléléshez.

Ahhoz, hogy észre vedd ezt a miniatürizált világot, le kell hajolnod a földre. Fejmagasságból semmit sem veszel észre, legfeljebb ha egy hangyakolónia beköltözik az otthonodba és kellemetlenséget okoz. Mert lukakat fúrnak a parkettába, megtalálják a mosogató mögé leszóródott ételmaradványokat és az egész lakásban összeszedik az elhullott morzsát. Belemásznak a cukros edénybe, néha meg a mézes csuporban találod meg a túlbuzgó dolgozók tetemeit. Csupa-csupa kellemetlenség, de egyébként addig nem veszel róluk tudomást, míg nem keresztezik az utadat, nem másznak bele az életteredbe. Azt sem veszed észre, amikor a cipőd talpával átgázolsz egy hangyaösvényen munkába menet, vagy az autód gumija gördül keresztül az ellátási útvonalon és csak a szétpaszírozott hullák maradnak utánad, jelezve, hogy a biológiai ki-kicsodában erősebb lapokat osztottak neked.

Nem kell túlságosan magasra szállnod és nagyítót sem kell használnod, ha egy másik világot akarsz megfigyelni. Elég egy nyolcvannyolc lépcsőfok magasan található templom lépcsőin felmenned, hogy valami hasonlót láss, amikor körbenézel.

Szakadj ki egy pár percre abból a világból, amiben eddig éltél és nézz körül föntről! Mit látsz, ha lenézel? Mit látsz, ha még magasabbra hágsz? Mit látnál, ha akkorát ugranál fölfelé, amekkorát egy hangyának kellene hozzád, hogy a Te szemeddel lássa az ő világát? Nézz csak le egy toronyház tetejéről, vagy egy repülőgépről és engedd el a megszokott perspektívádat. Nézd az alant elterülő utakat, a rajtuk közlekedő autókkal; nézd a vonatokat, a hajókat, a tarkabarka, mintás tájon sürgölődő munkagépeket, az autópályák kígyózó vonalait, a városok, falvak megannyi színes, szabálytalan festékcsöppjét egy hatalmas festővásznon, vagy a csillogó vasutat, ahogy összeköti az egyik nyüzsgő emberbolyt a másikkal...

Mit látsz Te, óriás, ha megnézel egy hangyabolyt? Egy apró, folyton nyüzsgő lényekből álló világot, amely valami érthetetlen, ám mégis kiszámítható rend szerint éli a mindennapjait. Megannyi dolgozót, akik semmi mást nem tesznek, mint beállnak a sorba és elvégzik a rájuk osztott szerepet, amit a közösségtől kaptak. Különböző feladatokat látnak el: vannak, akik élelmet állítanak elő, vannak akik szállítanak, némelyek a határokat védik, de olyanok is akadnak, akik a rendet felügyelik, vagy az elosztást, kijavítják a hibákat, megmutatják a jó útvonalat, vagy éppen eltakarítják a hulladékot. Vannak dolgozók, katonák, herék és királynők. A dolgozók vannak a legtöbben, ők, akik a legtöbb munkát elvégzik azért, hogy a közösség túléljen. Katonák, és herék lényegesen kevesebben vannak, de királynőből van a legkevesebb. Mégis ők azok, akik kezében az igazi hatalom van. Katonának, herének és királynőnek születni kell, ez nem jár mindenkinek. A dolgozó csak egy a sok millióból, de a királynő a millióból az Egy. 

Vedd észre, mi, emberhangyák sem csinálunk mást, mint azok az apró, szinte láthatatlan lények a lábunk alatt. Amikor szemmagasságból nézzük a dolgainkat minden olyan hatalmas, szükséges, életre szóló és rettentően fontos. Képesek vagyunk átgázolni bárkin, aki az érvényesülésben utunkat állja, hajszoljuk magunkat minden nap, hogy túléljünk: enni tudjunk, legyen tető a fejünk felett, szórakozzunk, halmozzuk magunk köré a tárgyakat, embereket. Évente egyszer legalább ki tudjunk törni a mókuskerékből és pár napra elutazni lehetőleg jó távolra a munkánktól, hogy aztán visszatérve pontosan ugyan onnan folytassuk, ahol korábban abbahagytuk. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre egészen addig, amíg hasznosak vagyunk a közösségnek. Aztán még ellébecolunk pár évet (jó esetben), és végül lesz egy 2x1 méteres saját területünk, ahova az ég világon semmi kacatot nem tudunk magunkkal vinni, amiért évtizedeken keresztül majd megőrültünk.

Mondd csak, ha igazi óriás lennél, mi értelmét látnád ennek az egész cécónak? Ha fölülről néznéd magad, észrevennéd, hogy a rettentően fontos dolgaid mennyire nevetségesek? Ha tudnál perspektívát váltani, rájönnél, hogy az egész küzdés a mindennapjaidért, a tülekedés, a könyöklés, a harc, a parttalan viták, a vélt, vagy valós igazságaid igazából semmit, de semmit nem jelentenek? Ha egyszer látnád magad külső szemlélőként, vajon mit gondolnál az életedről? Mennyire esne rosszul, ha rájönnél: egy pici kis apró hangya vagy a sorban, aki csak azért létezik, mert az a dolga, hogy másokat kiszolgáljon? 

Nézz körül: az emberek túlnyomó része azt várja, hogy megmondják, mit tegyen. Egész gyermekkorunkban arra készülünk, hogy amikor felnövünk, legyen egy pozíció, amit be tudunk tölteni. Olyan szakmát választunk, ami majd jó lesz arra, hogy valaki kifizesse nekünk azt az összeget, amellyel életben tudunk maradni azért, hogy a következő héten, hónapban is elláthassuk a dolgunkat. Legtöbbünk már úgy nő föl, hogy el sem gondolkodik azon, mivé is szeretne válni. Megnézzük, hogy milyen foglalkozások vannak, és azok közül kiválasztjuk, amihez szerintünk legjobban értünk, ne adj isten még kedvünk is van hozzá, vagy csak egyszerűen, amiről úgy gondoljuk, hogy a legtöbbet lehet vele keresni. Ma már kevesen gondolkodnak azon, hogy katedrálist építsenek; bőven elég a kőfaragó állás is, ha meg lehet belőle venni a kedvünkre való autót, lakást, plazmatévét, utazást, egzisztenciát.

Ne csodálkozz, ha időről időre lesznek olyanok, akik különböző előnyöket ígérnek neked azért, hogy megszerezzék a támogatásodat. Ők a herék és a királynők, akikért dolgozol. Furcsa a mi hangyabolyunk, mert a királynőink már nem születnek; mi választjuk őket. De a lényeg ugyan az maradt: mi dolgozunk, ők pedig megmondják mit tegyünk. Ők mondják meg hogy mire van szükségük, mi meg teljesítjük a kéréseiket. A mai királynők már úgy lesznek uralkodók, hogy megpróbálják kitalálni, mit szeretnénk a napi rutin mellé. Pontosan tudják ők, hogy mi csak picivel kérünk többet, mint amit megszoktunk, mert csak egy picivel többet tudunk a szokásosnál elképzelni. Soha nem tudtunk nagyobbat álmodni, mint amit a perspektívánk mutatott, épp ezért kevéssel is beérjük. Adjanak nekünk elfoglaltságot és mondják meg, hogy mi a feladatunk. Mi elvégezzük, csak annyit kapjunk érte, amivel a saját szintünkön jól érezzük magunkat. Régen ezt úgy mondták: kenyér és cirkusz. Ma úgy mondják: foglalkoztatottság, munkahelyteremtés, adórendszer, közoktatás, egészségügy, alkotmány, médiatörvény, sztrájk, szólásszabadság, munkaszünet, vasárnap, nemzeti ünnep, tüzijáték, Való Világ, talkshow, bulvár.

A királynőjelölt kilesi, hogy mit szeretnél, és pontosan annyit ígér, hogy behódolj neki. Miután már ráruháztad a hatalmat, tőle várod, hogy megadja a kenyeret és a cirkuszt. Ügyes királynő tudni fogja, hogy mennyit adjon neked, amivel még nem fogsz lázadni. Mindig megnézi, hogy mekkora erejű csoportot képviselsz, és ha a legerősebben vagy, akkor szerencséd van. Te valamivel jobban fogsz járni, mint a többi csoport tagjai. Ha gyengébb csoportban vagy, akkor nincs mit tenned, neked nem lesz jó. De ne szomorkodj, a többieknek is csak pont annyival jobb, hogy még éppen ne lázadozzanak. A katonák és a herék már teljesen más tészta. Nekik jól kell élniük, hiszen ők azok, akik a királynőt védelmezik és kiszolgálják. Nekik kivételezett szerepük van, dolgozniuk sem mindnek kell, vagy ha mégis, akkor is a munka könnyebbik része az övék.

Ha véletlenül összekevered a bekezdéseket és hirtelen nem tudod az emberekről olvasol, vagy a hangyákról, ne ess kétségbe. Teljesen mindegy. Bármelyik leírást tudod alkalmazni bármelyikükre. Mindig csak megfelelő távolság kérdése, hogy beazonosítsd a vizsgálat alanyait. Az arányok sem mások, éppenséggel csak Te vagy, aki más-más szerepet veszel fel: egyszer Te vizsgálsz, másszor meg Téged vizsgálnak. A végeredmény szempontjából viszont tökéletesen mindegy hol állsz: még csak óriásnak sem kell lenned, hogy észrevedd apró hangyalényedet, elég ha csak a távcsőbe fordítva nézel bele.