TÚLSÓ PART - 1

 … az Erő hatalmas. Az életből árad, ezért nagy. Körülvesz valamennyiünket. Összeköt és megvilágosít minket. Nem az izmaidban, magadban, magad körül kell érezned az Erőt. Mindenütt: közted és köztem, a fákban, a kőben, mindenütt, igen. Az Erő ott van a föld, s a hajód  közt is…
(Star Wars - A Birodalom visszavág)

egy

…George lassan kinyitotta a szemét. Éles, vakító fény vette körül. Nem látott semmit, csak fénylő fehérséget. Egy homályos arc hajolt fölé, látta, hogy mozog a szája, de nem hallott semmit. Kábultan zuhant vissza a feneketlen sötétségbe.

 Sok idő eltelt, mire újra megrebbentek a szempillái és ismét felébredt. Semmit nem változott a környezete, bántotta a szemét a fény. Nem tudott megmozdulni, csak a szeme szűkült össze, amikor az ismerős alak arcát látta újra. Nem hallott semmit, csak az arc ajkainak mozgását látta. Mondani akart valamit, de megint elsötétült minden. 

Először az agya indult be. Elkezdtek kergetőzni a gondolatok a fejében, miközben szemhéja alatt mozogtak a szemei oldalra és fel-le. Az ágy mellett álló két fehérruhás egymásra nézett.

- Nem sokára felébred – mondta az idősebb a mellette álló nőnek, de közben nem mozdult a szája. – Igen, én is úgy érzem – válaszolt a nő hangtalanul, majd mindketten George fölé hajoltak, hogy jobban szemügyre vegyék.

- Nehéz lesz megértetni vele, még mindig odaát van gondolatban – mondta a nő szavak nélkül.

- Maradjon itt vele, hogy ne ijedjen meg nagyon – válaszolt a férfi némán.

- Jobb lenne, ha ön is itt lenne – mondta a nő – jobban hasonlít rá, mint én.

- Hamarosan visszajövök én is, de most dolgom van. Új visszatérő érkezett, segítenem kell ott is. Nyugodjon meg, ügyesen fogja csinálni! És lehet, hogy mire kinyitja a szemét, már itt is leszek – szólt a néma válasz és a férfi két lépéssel eltűnt a helységből.

 George csak lassan ébredt öntudatra. A gondolatok egyre sürgetőbben késztették: - Nyisd ki a szemed! – De hol vagyok? – Nem érzem a végtagjaimat! – Mi történt? Nem tudom, hol vagyok! – Hol lehet Janice? – Nem emlékszem rá hogy kerültem ide… - Ébredj George! Nyisd ki a szemed! – George ébredj! GEORGE!

 …Nagyon éles a fény… Miért nem látok semmit, csak a fehérséget?... Nem tudok megmozdulni… Hol lehetek?... Meleg van, kellemes itt az idő… Mindenütt csak ez  a fény… Ki ez az ismerős arc?...

 - Érti amit mondok? – kérdezte az idősebb férfi, miközben az arca fölé hajolt.

George megpróbált fókuszálni, hogy élesebb legyen a kép. Eltelt legalább egy fél perc, amíg a körkörös mozgás elsimult, lassan a két arc egymásba úszott és ki tudta venni a körvonalakat.

- Nem kell kinyitnia a száját, elég ha gondol a válaszra – mondta a fehér ruhás.

George kellemesnek érezte a hangot. Megnyugtatta és valahogy ismerősnek tűnt az arc is. Valakire emlékeztette.

- Jól van, látom kezdi összeszedni a gondolatait – mosolygott rá a férfi.

Csak az volt benne a furcsa, hogy nem mozog a szája. Hallotta a hangját, de most tudatosult csak benne, hogy egészen eddig mozdulatlan volt az arca. A mosoly is csak épp átsuhant rajta, de most hogy visszagondolt rá, már ebben sem volt biztos. Lehet, hogy csak érezte a mosolyát…? George egyre inkább nem értette mi folyik körülötte.

- Ne izgassa fel magát, még nem tért teljesen magához – hallotta a fehér ruhás hangját. – Nincs semmi baj, csak még kell egy kis akklimatizálódás. Minden visszatérővel ez van, de nemsokára elmúlik, és akkor megbeszélünk mindent – mondta a férfi.

 - Hol…. hol..vagyok…és kicsoda maga…? – kérdezte George, miközben úgy érezte, ez nem a saját hangja. Valahonnan távolról jött, mintha víz alatt beszélt volna. Megpróbálta megköszörülni a torkát, de nem ment.

- Jól van! Jól csinálja, ez az! – mondta a fehér ruhás. – Csak így tovább, menni fog. Ne erőltesse, csak koncentráljon – hallotta a kellemes hangot.

- Valahonnan… ismerem magát…ugye…? – kérdezte George kicsit gördülékenyebben.

-  Hasonlít Johnra… de valami nem stimmel….

- Igen, Johnra hasonlítok. Ez azért van, mert egy olyan embert szerettünk volna maga körül, aki ismerős lesz, amikor felébred – mosolygott a férfi rezdüés nélkül.

- Hol vagyok? – kérdezte George megrémülve – Mi az, hogy ismerős ember kell? Ha felébredek? Hol van Janice? És különben is, mi történt? Miért nem mond nekem senki semmit? És miért nem tudok mozogni? Hol van a családom? Mondjon már valaki valamit!

 - Nyugalom – mondta a fehér ruhás – ne izgassa föl magát! – és George úgy érezte, mintha a férfi a homlokára tette volna a kezét, de mégsem látta őt megmozdulni. – Nemsokára mindent el fogunk mesélni az elejétől a végéig, de még egy nagyon kicsit pihennie kell. Muszáj teljesen akklimatizálódnia, mert különben az elméje nem tud megbirkózni az információkkal – mondta a férfi, és George csak azt érezte, hogy mély, pihentető álomba merül egy szempillantás alatt.

 Mikor legközelebb kinyitotta a szemét az ismerős férfi és egy nő állt mellette. Mintha a nőt is látta volna korábban valahol, de már nem volt abban biztos, hogy nem csak álmában történt mindez. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt álom az elmúlt ki tudja hány napban és mi volt a valóság. A képek kavarogtak benne és nem tudta különválasztani őket. Nem tudta mióta fekszik itt, ebben a rendkívüli fehérségben fürdő kórteremben – mert csak arra gondolhatott, hogy valamiféle kórházban fekszik. Soha nem látott még ekkora tisztaságot, csak úgy fénylett minden. Az pedig elkerülte a figyelmét, hogy semmi nincs ebben a teremben. Sőt, még azt sem tudta volna megmondani, hogy hol találkoznak a falak egymással, mert a kontúrok sem látszódtak. De ez most még nem tűnt fel George-nak. Jelenleg egy dolog foglalkoztatta: szeretett volna választ kapni a kérdéseire. Hol van, és mit keres itt.

 - Jó reggelt – mondta a kellemes hangú férfi. – Úgy gondoltuk itt az ideje egy kis beszélgetésnek, de előtte nem ártana valamit ennie! Biztosan éhes már – mosolygott a fehér ruhás ember és George megint nem tudta volna megmondani, hogy tényleg mosolyog, vagy csak úgy érzi, mintha mosolyogna.

- Jen hozott magának egy kis frissítő finomságot – mondta a férfi és hirtelen valahonnan egy hatalmas gyümölcskosár került elő, amit a fehér ruhás nő gurított közelebb. George csak most vette komolyabban szemügyre a másik látogatóját. Szőke, hosszú hajú, olyan harminc körüli, kék szemű, karcsú lány volt, feltűzött hajjal. Hatalmasak voltak a szemei, és ahogy George ránézett, mintha egy sejtelmes pillanatra zavartan nézett volna vissza, de nem tudta megállapítani, hogy tényleg így történt-e vagy megint csak az érzékszervei tréfálták meg. A nő egy krómozott csőből készült, négy kerekű kis tálalókocsit tolt George mellé, amin egy fonott kosárban hámozott narancsot, szőlőt, kivit, cseresznyét, és ananászt fedezett fel. George-nak nem tűnt föl, hogy már ülő helyzetben van, és azon nyomban elkezdett falatozni. Eltelt vagy öt perc is, mire észbe kapott és megkérdezte a mindeddig némán álló két fehér ruhást, hogy kérnek-e ők is a gyümölcsből. Azok nem válaszoltak, George mégis úgy hallotta, mintha udvariasan visszautasították volna a kínálást. Csak akkor nézett újból rájuk, amikor már jól lakott és ismét feltolultak a kérdések.

 - Köszönöm a finomságokat! Rég ettem ilyen jót – mondta, és kérdően nézett látogatóira. – Ugye, most már válaszolnak arra, amit tudni szeretnék? – kérdezte, és most a nőre nézett.

- Persze, hogy válaszolunk George, hiszen azért vagyunk itt – mondta a férfi és úgy tűnt, mintha invitálná. – Jöjjön, mutatunk magának valamit!

 George hirtelen azt vette észre, hogy már a két fehérbe öltözött ember mellett lépked egy nagyon fehér folyosón. Megpróbált körülnézni, de semmi kapaszkodót nem vett ki, amiből be tudta volna azonosítani a helyet. Csak azt érezte, hogy egy széles folyosón megy. Nem tudta kivenni, hogy hol kezdődik a folyosó fala – hol válik el a padlótól, és az hol kapcsolódik a mennyezetbe – nem látott választó vonalakat, a vakító fehérség elkápráztatta a szemét, a fényesség miatt minden egybefolyt. Nem érzékelte, hogy mennyit mentek, de egyszerre csak egy hatalmas üvegszerű fal előtt találta magát. Az üvegfal hirtelen termett előttük, szinte a semmiből került elő. Ahogy elnézett maga mellett, egyik irányban sem látta a végét.

- Furcsa egy kórházban vagyok – gondolta. – Vajon melyik városban lehet egy ilyen hiperül felszerelt intézmény, amit még nem mutattak be a TV-ben? Pedig egy ilyen hely nem hiszem, hogy titokban maradhat, legalább a megnyitójáról biztosan készült valamilyen bulvárműsor. Főleg manapság, amikor csak a rossznál-rosszabb hírekről hallani a médiában. És nem csak a közgyógy-ellátásról hallani horror történeteket… Ez a kórház pedig úgy néz ki, mintha legalábbis a jövőből csöppent volna ide…

 - Valóban nem egy szokványos helyen jár George – hallotta a férfi hangját. – Nézzen jobban körül!

 George előrébb lépett egyet, majd lenézett a lábai alá, és akkor vette észre, hogy alatta is egy végeláthatatlan átlátszó üvegszerű valami terül el. Csodálkozva körbefordult a tengelye körül, és meglepett kiáltás hagyta el a torkát. Eltűntek a falak, egy szempillantás alatt megváltozott minden és hirtelen csak egy talpalatnyi áttetsző felületen álltak ők hárman. Bármerre nézett, csak végtelen messzeséget látott és ebben a messzeségben minden fehéren fénylett, miközben ez a fény hullámzott és folyton változtatta az alakját. Leírhatatlan volt a látvány. Úgy érezte, mintha egy mérhetetlen mély és széles és magas szakadék középpontjában lenne, vakító fényben, melyet néha kék és ibolya színű villámok hasítanak keresztül. Minden cikázott és hullámzott körülötte és a fehér milliónyi árnyalata kavargott a vakító villámok között.

 - Jézusom! – kiáltott fel George – hol vagyunk? – kérdezte kétségbeesetten, és mire a kérdés visszhangja elült már ismét a fehér szobában voltak mindhárman.

- George, van egy hírem, amit mindenképpen tudnia kell – hallotta a megnyugtató férfihangot. – Az a világ, amit maga ismert, már nem létezik többé. – koppantak George agyában a szavak. - Legalábbis abban a formában nem. – folytatta a férfi, és George minden egyes szóval közelebb került ahhoz, amit nem akart meghallani.

 Most döbbent rá, hogy már régen tudja azt, amit a férfi mondani fog, csak az elméje nem akarta elfogadni a tényt. Hirtelen, mintha legalább tíz mozigép képét látta volna egymásra vetítve maga előtt, filmrészletek kezdtek peregni őrült sebességgel. Mintha az egész élete sűrűsödött volna néhány másodpercbe, minden egyes pillanat, melyet valaha átélt megelevenedett a filmvásznon. Látta magát kétévesen, amikor a homokozó körül biciklizett a kék háromkerekűjével, majd utána rögtön az iskolai vasgyűjtő versenyben találta magát, rögtön ezután a középiskolás ballagása ugrott be, majd a diplomaosztója, az eljegyzése Janice-vel, az első gyerek születése – mennyire repesett a szíve, amikor először kézbe foghatta Ben-t – majd a nyaralás, ahol a kis Jennifer megtanult úszni, és jöttek a képek össze-vissza, ide-oda ugrálva az időben, míg végül kifogyott a film, csak a mozigépek kattogását hallotta, ahogy a lejárt tekercsekről lelógó celluloidszalag ütemesen nekicsapódik a film kazettájának…

- Meghaltam, ugye…? – kérdezte George rekedt fahangon.

- Igen George, meghalt. De csak abban a dimenzióban, amiben eddig tartózkodott. Mi úgy mondanánk inkább, hogy visszatért – hallotta az ismerős férfihangot.

     

TÚLSÓ PART - 2

kettő

Mikor ismét kinyitotta a szemét – vagy legalábbis úgy érezte, mintha a szemét nyitotta volna ki – a két ismerős már mellette állt.

- Akkor most a túlvilágon vagyok? – kérdezte George.

- Emberi fogalmakkal kifejezve, igen. – válaszolt a fehér ruhás férfialak. – De valójában csak egy világ létezik, az, amiben most van. Minden más, csak ennek a különböző megtestesülése. Fizikai megjelenése, olyan formában, amilyen formában mi elképzeljük magunknak.

- Ezt nem értem pontosan – mondta George – hogyhogy „ahogyan elképzeljük magunknak”?

- Egy kicsit bonyolult a magyarázat, de meg fogja érteni, ahogy egyre inkább visszatér az elméje hozzánk.

- Visszatér az elmém?

- Igen, ahogy visszatér – mondta a férfi – hiszen mindig is itt volt, csak néha szükségünk van arra, hogy három – vagy éppen ennél több – dimenzióban tapasztaljunk meg dolgokat. – Tudja George – folytatta a férfi – nekünk szükségünk van megnyilvánulni. Ahhoz, hogy fejlődjünk, néha szét kell válnunk, mert csak így tudunk végtelen tapasztalatot szerezni.

- Szét kell, hogy váljunk? Ez mit jelent? Csak nem azt, hogy mi egyek vagyunk?

- Látom, kezd megvilágosodni – mosolygott rezzenéstelenül a férfialak. – Maga és én, és Jenny – fordult mozdulat nélkül az eddig némán álló fehér ruhás lány felé – mind, mind egyek vagyunk, de erre majd csak később térjünk ki. Még sok egyéb visszaemlékezni valója van.

 George és két kísérője a következő pillanatban már egy fényes mezőn álltak, melynek közepén egy tó terült el. De ez a tó – és ezen George már nem is csodálkozott – függőlegesen állt, és a hullámok fölfelé és lefelé terjedtek szét. George kinyújtotta a kezét és az belemerült a tóba., de ahogyan elmerült nem merőlegesen hatolt bele a vízbe, hanem szinte szétfolyt, mintha feloldódott volna.

- Akkor ez nem is víz, amit itt látok? – kérdezte a férfit.

- Természetesen nem az – jött a válasz. – Itt nincsenek fizikai megnyilvánulások, csak még az elméd számára van szükség úgy megjelenni, ahogyan felismered a dolgokat, mert az elmédnek szüksége van még kapaszkodókra – váltott át a férfialak tegeződésbe, ami fel sem tűnt George-nak.

- Hát akkor miből van ez a tó? – kérdezte.

- Talán a legjobban akkor érted meg, ha azt mondom, energiából áll – mondta a fehér ruhás. – Itt, ebben a világban minden színtiszta energia: a föld, a fű, a levegő, amit beszívsz, a fák, a fény, a tó. És minden más is: Te is, én is és Jenny is.

- Ha minden színtiszta energia, akkor miért látom fűnek, fának, tónak? Hiszen az energia önmagában láthatatlan, nem? – érdeklődött kíváncsian George.

- Igen, ahogyan megszoktad a három dimenziós létben, valóban láthatatlan az emberi szem számára a tiszta energia, és most is csak azért látsz ismerős formákat, mert az elméd számára még csak akkor érthető és feldolgozható ez a világ, ha van olyan emléked, amihez hozzá tudod kötni az itt látottakat.

- De ahogyan egyre inkább visszatérsz, majd észreveszed, hogy szép lassan eltűnnek ezek a mankók, mert nem lesz rájuk szükséged. És akkor majd azt is megtapasztalod, hogy igazából te magad sem olyan vagy, amilyennek gondolod magad, sőt nem is látsz semmit, mert hiszen szemed sincs – folytatta a férfi.

- A földi létben – ahogyan azt a világot egymás közt hívtátok – mindent az érzékszerveiteken keresztül tapasztaltatok, fogtatok fel. A három dimenzióhoz elegendő korlátozott mértékű érzékelés. Az a néhány dolog, amit abból a világból képes voltál fölfogni, nem kívánta meg, hogy kifinomultabb érzékszerveid legyenek, sőt, inkább csak korlátozott volna a létedben. Minden világnak megvannak a megfelelő eszközei ahhoz, hogy élhető legyen. Gondolj bele: nem volt így is elég bajod a hétköznapi életedben? Így is lefoglalták a gondolataidat a napi dolgaid, hát még, ha végtelenül sok dolgot megtapasztalhattál volna. Vannak olyan társaink, akik így is hamarabb bedobják a törölközőt, annyira beleélik magukat az életük megbonyolításába! Éppen elég, ha néhány fejlettebb lélek bepillantást nyerhet a dimenziókon túli világba, még köztük is csak kevesek azok, akik ép elmével tudják ezt a hatalmas mennyiségű információt feldolgozni.

 Persze vannak a földi létben is olyan kivételesek, akik elértek a lehetséges fejlődés olyan fokára, amikor trauma nélkül tudják kezelni az átélteket, de ők vannak kevesebben. Ők azok, akiket látóknak, vagy néha messiásoknak hívtok. Ők azok, akik ritka pillanatokban, vagy néhányan akár folyamatosan is kapcsolatba kerülnek velünk, azaz átlépik a három dimenziós világ és a tiszta energia közötti határvonalat. De ezzel megint nem tudtam neked pontosan fogalmazni, hiszen nincs határ: az emberi dimenzió is minden korlátjával egyetemben a korlátlanságban létezik, csak abból választja külön önmagát. Talán még emlékszel, amikor a földi életedben fizikából azt tanultad, hogy az atommag és az elektronok között van valamekkora tér.

- Igen, emlékszem – vágott közbe George – és soha nem is értettem, hogy ha van tér közöttük, akkor miért nem tudok átmenni a falon, hiszen az én atomjaim elvileg a fal atomjai között simán keresztül hatolhatnának!

- Nos ezek a látók, vagy messiások is átlátnak ezeken a réseken és így tudnak például a jövőbe, vagy a múltba látni, vagy elmondani rólad mindent, mégha nem is találkoztatok soha korábban. Vagy olyan eseményeket felidézni az életedből, melyekre már nem is emlékszel és amiket egy látó úgy idéz fel neked, hogy biztosan nem tudhatott róla.

- De mégis hogyan képesek erre? – kérdezte George

- Úgy, hogy ők átlátnak a dimenziók szövetén, és észreveszik, hogy múlt, jelen és jövő csak az emberi elme számára elkülönülő folyamat. Az emberi agynak van csak szüksége arra, hogy lineárisan, folyamatként fogja fel az eseményeket. Valójában minden egyszerre történik, csak más-más síkokon zajlanak a történések. Egyszerre van mindenki a jelenben, a múltban és a jövőben, miközben nincs idő, ezért nincs sem múlt, sem jelen, sem jövő. Egyetlen valóságos világ van, de ennek különböző részei más-más rezgéssel vannak elkülönítve. Talán legszemléletesebben úgy tudnám neked elmondani, ha egy nagy óceánt képzelnél el. Ebben vannak hideg és meleg áramlatok és ezeknek mindenféle alternatívái. De attól, hogy más rezgéssel rendelkeznek – mert ugye a melegebb részecskék máshogy rezegnek, mint a hidegebbek – még egy és ugyanazon óceán részei és nem tudnád őket különválasztani. Nincs éles határvonal, amely mentén kijelenthetnéd, hogy itt hideg, ott pedig meleg. Valahogy úgy képzeld el a létedet is: egyszerre vagy az általad őskornak vagy középkornak nevezett világban és ugyanakkor az űrkorszakban is. Éppen csak arra vagy éppen fogékony, melynek a rezgéseire rezonálsz. Mert az elméd csak lineárisan, időben tudja megfogni a látható világot, ezért érzi úgy, hogy az egyik kor korábban volt, a másik pedig később.

   

TÚLSÓ PART - 3

három

- Gyere most velem – szólt a fehér ruhás George-hoz.

- Már nem kell mennem – mondta George. – Tudom, hogy nincs lábam, és ezt az alakot is csak képzelem magamnak. De mégis szükségem van valamiféle formára ahhoz, hogy Én-ként gondoljak magamra.

- Gyorsan tanulsz – mondta a férfi – és éppen itt az ideje, hogy kicsit jobban „körülnézzünk” a földi világodban.

 George és a fehér ruhás egy hatalmas térben találták magukat. Végtelen űr tátongott körülöttük és nem volt semmi fogódzkodó, amihez viszonyíthatták volna a helyzetüket.

- A világűrben vagyunk, vagyis ott, amit földi szavakkal így illetnek – mondta George kísérője. Most mutatok neked valamit, ami egy másik nézőpontból láttatja a világot, amit földnek hívunk. De ez is csak egy forma. És mint olyan, semmi másra nem való, mint arra, hogy képet kapj valamiről, amit még nem tapasztaltál földi szemmel. Azután majd ezt is el kell vetned, hiszen csak egy korlátok közé szorított érzékelés, ami majd egy másik rezgésből egészen másmilyennek fog tűnni. Azonban a megértéshez még szükséged lesz rá.

 - Koncentrálj egy picit. Most mit látsz? – kérdezte a férfi.

- Gyönyörű…. - álmélkodott George, ahogyan megpillantotta a Földet. – Soha nem gondoltam, hogy ennyire szép…

- Szépnek látod, mert ismerős a forma, de nézd csak meg jobban!

- Tényleg! Ez nem ugyan úgy néz ki, mint azokon a fotókon, melyeket a különböző űrexpedíciók során készítettek!

- Jól látod – mondta George útitársa – mert most a földet valódi látványában fogod fel. Egy hatalmas energiamezőnek, amiben semmi kézzelfoghatót, semmi szilárdat nem találsz! Az egész egy lüktető, fortyogó, hullámzó, állandóan mozgó energiagömb. Csak a három dimenziós szem láttatja szilárdnak, és pontosan körbehatárolhatónak. Pont ugyan úgy, ahogy a rádiótávcsövek is pulzáló, lüktető formáknak mutatják a távoli, több millió fényévnyire található bolygókat.

 Egy kimondhatatlan rövid idő alatt máris a bolygó „felszínén” termett a tanító és tanítványa. George egyre csak ámult és bámult, csodálta a gomolygó formákat, bármerre is jártak. Gyönyörű fényes volt minden, és úgy gomolygott, mintha különböző színű füstpamacsok tekeregtek volna látszólag mindenféle logika és szervezőerő nélkül: néhol azonban sűrűbbé váltak, néhol pedig megritkultak. Volt ahol fehérebb volt az energiafüst, volt ahol inkább fényes-kék színben tekergett, de volt ahol teljesen piros volt. És ezeknek végtelen árnyalata, és végtelen formái. Voltak tojásra hasonlító formák, voltak gömbök, négyzetek és sokszögek, magasak és alacsonyak, vékonyak és vastagok, tömörek és áttetszőbbek. George elmerült a látványban de a kísérője nem siettette. Hagyta, had tobzódjon a szín és formaorgiában.

Mikor végre George kiélte magát megszólalt a férfihang: - nézz rám George!

Ő odanézett és a kísérője helyett csak egy fényes, kékes színben vibráló, szinte teljesen áttetsző, hatalmas tojás formát látott maga előtt, melynek alsó egyharmada környékéből egy széles - szinte az egész tojás szélességét kitevő – fénylő „köldökzsinór” tekeredett ki és oszlott szét a környezetében.

 -Ne ijedj meg, te is pontosan így nézel ki – hallotta a hangot.

- Minden emberi lény - ha látó szemekkel nézik – ezt a formát mutatja – folytatta a hang.

- Ha alaposan körülnézel, látni fogod, hogy egyik tojás sem hasonlít a másikra. Ebben az esetben nem igaz a földi mondás* - viccelt a hang.

- Minden egyes tojás más színű, máshogy kavarognak benne a színek, más a méretük, másmilyen vastag, és másmilyen színű a köldökzsinórjuk is. És nem egyformán áttetszőek. A tojások az emberek, minden más élőnek és élettelennek más a formája. Más az állatoké, más a növényeké. Minden fajnak hasonló formája van, de azon belül minden egyed eltér egymástól. És az életteleneknek is más formáik vannak, de azt ne felejtsd, hogy ők is energiából épülnek fel csak más jellegű energiából.

- Most egyetlen dolgot figyelj csak meg!

- Mi legyen az? – kérdezte George.

- Figyeld meg, hogy minden formának van egy „köldökzsinórja”. Függetlenül attól, hogy emberről, állatról, növényről, vagy élettelen tárgyról van szó, mindből kijön egy „zsinór”.

- Persze már tudod, hogy igazából semmi köze a zsinórhoz, ugye?

- Igen, már emlékszem – mondta George. – Az, amit zsinórnak érzékelek és belőlem is kijön, tulajdonképpen az energiának az a része, amely kapcsolatban van mindenki mással. Minél keskenyebb és sűrűbb és tömörebb és vékonyabb ez a zsinór, annál vékonyabb és szűkebb és nehezebb a csatlakozás a mindent behálózó erőhöz.

- Vannak olyan emberek, akik érzékelik a valóságot: ők a leginkább áttetszőek, és a legfényesebbek. És őnekik a legvastagabb a „köldökzsinórjuk”. Ők azok, akik közelebb vannak a megértéshez, ők a lelkileg fejlettebbek. Ők kapnak a közösből a legtöbbet és ők is adnak a közöshöz a legtöbbet. Mert mindannyian összetartozunk. Ezeknek a köldökzsinóroknak köszönhetően mindannyian össze vagyunk kötve egymással: minden élőlény, minden állat és növény, és minden élettelen is. És minden, ami a Földön csak formát bont, az a Földdel is kapcsolatban van. Csak korlátozott felfogóképességünknek köszönhetjük, hogy nem látjuk, ami innen nyilvánvaló: nem vagyunk elkülönülve, nem vagyunk mások. Mindannyian egyek vagyunk: te, én, és mindenki, hiszen minden és mindenki egy.

 A gondolat egy tőről fakad. Ezért van az, hogy a nagy találmányok szinte egy időben pattannak ki a földön több ezer kilométerre egymástól távol dogozó kutatók agyából. Ezért fejlődünk olyan hihetetlen sebességgel, hiszen minden egyes gondolat, minden egyes élet összekapcsolódik egymással, mindig, még akkor is, ha ezt korlátozott képességeink birtokában képtelenek vagyunk észrevenni. Ezért nem tudjuk kivonni magunkat a tetteink következményei alól, hiszen minden vétkünk, amit a lakóhelyünk – a bolygó - ellen követünk el, ránk fog visszaszállni, mert magunk ellen követjük el. Minden fájdalom átjár minket, ahogyan minden öröm is. Minden összeadódik és mindenki képességei szerint és arányában tud ebből a közös tudásból meríteni, de mindenki a saját képességei és tudása szerint ad is mindent bele a közösbe. Az energia, az erő, az élet - bárhogy is nevezzük ezt a valamit – nem egy körülhatárolt, elszeparált, különválasztható, éles határokkal elkülöníthető fogalom, hanem maga a világ, ami körbevesz bennünket, sőt, nemcsak körbevesz és áthatol rajtunk, hanem mi magunk vagyunk az.

 Úgy, mint amikor a számítógép csatlakozik az internetre és összekapcsolódik egy szerveren keresztül más gépekkel. Vannak olyan gépek, amelyek csak néha kapcsolódnak a világhálóra – ezek azok, akik a leginkább a saját világukat élik: kevesebb információval rendelkeznek, saját programjaikat futtatják, és elvannak a saját kis környezetükben. De vannak olyanok is, akik szinte folyton a „hálón” lógnak: állandóan kommunikálnak, megosztják egymással a tartalmukat, feltöltenek, letöltenek, frissítenek, frissülnek, széles sávban mozognak, gigabájtnyi adatot forgalmaznak, vírust kapnak és irtanak, filmet, zenét cserélnek, fényképeket küldenek és kapnak, leveleket továbbítanak.

 És olyanok is vannak, akik az alapvető rendszereken kívül már semmit nem tárolnak maguk, hanem mindent a közösben tartanak. Csak a legszükségesebbeket tartják meg maguknak: ami a beinduláshoz kell, de a munkát már nem magukon végzik, hanem közösen, közös, megosztott adatbázisokban, egy olyan gépen, amihez fizikailag nem is kapcsolódnak, sőt az is lehet, hogy az a közös gép egy egészen más földrészen található, mint a rajta, benne dolgozó kliens.

 - Nagyon jó! – hallotta a hangot George, de nem látta a hang gazdáját.

- Hol vagy? – kérdezte hangtalanul, és a hang belülről válaszolt: - itt vagyok benned, ahol mindig is voltam. Csak neked volt szükséged arra, hogy elkülönüljünk, hogy úgy érezd, te és én mások vagyunk. De erre is csak addig volt szükséged, amíg nem tértél vissza teljesen. Most már itt vagy újra köztünk. Illetve köztem, hiszen te is én vagyok és én is te. Mindannyian egyek vagyunk, csak néha teremtünk magunknak egy külön kis világot, hogy el tudjunk játszadozni. Tudod, ahhoz, hogy különböző tapasztalatokat szerezzünk, el kell néha különülnünk. De nyugodj meg, mindig visszatalálunk magunkhoz.

- Örülök – mondta George magának. – És már tudom is, hogy mi fog történni.

Ha lett vona arca, most bizonyára elmosolyodik magában.

- Csak azt sajnálom, hogy el kell felejtenem megint mindent.

- Ne csináld George! – szólalt meg a másik hang saját magában. – Mondd csak! Ha nem felejtenél el mindent, akkor ugyan miért is élveznéd ennyire ezt a játékot? Most őszintén. Ha tudnád, hogy mi lesz a vége, akkor is izgalmasnak találnád?
 

TÚLSÓ PART - 4

négy

John és Terry egy idahói kisváros szülészeti klinikájának folyosóján ültek egymás mellett. Terry folyamatosan a kezeit tördelte, és szinte be sem állt a szája. John néha idegesen körülnézett, mert szégyellte, hogy az asszony nem bírja türtőztetni magát. Már két órája ültek a váróban mert a kisebbik lányuk most vajúdott és mindenképpen itt akartak leni, amikor a pici világra jön. Thomas, a vejük bent volt a lányukkal a műtőben, és bármelyik pillanatban megjelenhetett a jó hírrel. John már vagy másfél doboz Marlborót elszívott amióta itt vannak, de annyira ideges volt ő is, hogy nem bírta visszafogni magát, pedig megígérte, hogyha megszületik a pici, akkor többet nem gyújt rá. De még nem jött világra, így John felállt, kisimította a farmerját a combjain, és beletúrt hosszú ősz hajába.

- Ha bármi van, azonnal szólj! – mondta Terrynek és elindult a folyosón a kijárat felé, hogy rágyújtson egy újabb szál cigarettára.

Ebben a pillanatban azonban kinyílt a műtő ajtaja, és Thomas lépett ki fülig érő vigyorral a száján, karjában egy alig öklömnyi, fehér lepelbe bugyolált csomagot szorongatva.

- Itt van! Gyertek, nézzétek meg a legifjabb Barry-t! – szólt oda az idős párnak Thomas. – Jennyvel úgy döntöttünk, hogy George-nak fogjuk hívni a nagyapja után. – George Barry – mondta Thomas, és félrehúzta a fehér takarót, hogy a nagyszülők is megcsodálhassák a jövevényt.

George, a legifjabb Barry pedig csak pislogott a hatalmas kék szemeivel, ahogy a nagyszüleire nézett. Egy pillanatra úgy tűnt az öreg Johnnak, mintha valamit mondani akarna az unokája, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Hogyan is lenne képes egy újszülött bármit is közölni…

(B. I-nek  szeretettel)