"Olyangond nincs, amely ne hoznakezében ajándékokatneked.
A gondokat azért keresed,mert szükséged vanajándékaikra."(R. Bach)
"... miről szól az élet? Kapirgáld csak meg jobban a felszínt, és ha elég mélyre ásol nem tálálsz mást, csak apróbb, nagyobb ajándékokat - elismerést, fontosságot sugalló érzéseket -, amelyek segítenek átvészelni a boldog pillanatok közötti hosszú szenvedéseket. Egészen különleges, és ritka szerencse az, ha valakinek ezek a pillanatok hosszan tartanak, és csak talán azoknak van benne részük, akik azzá váltak, akik mindig is szerettek volna lenni..."(J. Arvay)
Sokan gyártottak már különböző elméleteket, filozófiákat az emberi természet törvényeiről (vagy legalábbis megpróbáltak törvényszerűségeket felfedezni benne) és ezek közül - szerény olvasottságomat és műveltségemet figyelembe véve - hozzám legközelebb talán az a fajta megközelítés áll, melyet Erich Berne ír le az emberi játszmák c. könyvében. Hétköznapi emberként mindannyian (de legalább is azok, akik foglalkoznak mások véleményével) igyekszünk válaszokat találni a körülöttünk zajló események, emberi kapcsolataink miértjeire, néha értetlenkedve nézve mások cselekedeteit, néha kétségbeesve a ránk zúduló ellenséges indulatokat látva, de legkevésbé talán azon gondolkodunk el, hogy mi magunk mit, és miért cselekszünk adott helyzetekben. Sokszor csak bizonyos időtávlatból visszatekintve tudjuk meglátni, felismerni az elkövetett hibákat, de legtöbbször inkább ekkor is csak kérdések merülnek föl: vajon miért is tettük ezt, vagy azt, mikor innen már látszik, hogy az akkori viselkedésünk, tetteink egészen érthetetlenek számunkra. Rosszabb esetben persze ilyenkor is csak az önigazolást keressük, másra hárítva a hibázás ódiumát.
Nem egyszerű feladat megmagyarázni a tetteinket, főleg nem abban a pillanatban, amikor a történések kellős közepén vagyunk és emiatt a kívülálló szemével való "tisztánlátás" lehetősége sem adatik meg. Talán azért sem könnyű annak aki erre vállalkozik, mert nincs rá univerzálisan ráhúzható megoldóképlet, nincs egy feloldókulcs, amit - mint egy lyukkártyát - a megfelelő helyre beillesztve kijönne a tökéletes megoldás, a válasz, amit ha megtudunk, akkor minden kézzelfoghatóvá, és varázsütésre megoldottá válna.
Legtöbbször azért sem találunk magyarázatot, mert a saját elsőbbségünk - az egónk által generált fontosságtudat - azt szugerálja belénk, hogy mi nem vagyunk ugyan olyanok, mint a többiek: többek, értékesebbek, magasabb rendűek vagyunk mindenki másnál. Az állandó összehasonlításban, viszonyítási, helyezkedési rendszerünkben minden egyes kapcsolatunkban osztályozzuk magunkat, képzeletbeli hierarchiát alkotunk, ahol elhelyezzük az összes embert, akivel valaha is kapcsolatba kerültünk. Mindenkinek meg van a maga helye: alá-, fölérendelt viszonyokról alkotunk képzeletbeli organigrammot. Lehet, hogy szakmailag valaki jobb nálunk, lehet, hogy értelmi-, érzelmi intelligenciában magasabbak szinten állók is vannak - iskolázottabbak, műveltebbek, empatikusabbak - de szinte biztos, hogy az életünket meghatározó hiedelem-, és elvrendszerben mi vagyunk a legfölső emeleten, a saját értékrendszerünkben mindig mi vagyunk a legfontosabbak és a legfőbb igazság osztói. A beteges személyiségtudattal rendelkező klinikai esetek külön tanulmányt érdemelnek, ezekről itt most nem esik szó.
Mivel fontosságtudatunk - egónk - érzelmileg meglehetősen kimunkált, így a másokkal való összehasonlítás eleve kizárt: hogyan is gondolhatná bárki, hogy engem (ENGEM) egy kalap alá vegyen Jóskával, vagy Marival? Éppen ezért minden tipizálás szinte merev ellenállásba ütközik. Annyiban azért megengedőek vagyunk, hogy másokra persze igaznak láthatjuk a besorolás, de természetesen azért mi vagyunk az üdítő kivételek. Ennyit az egóról...
Abraham Maslow motivációs rendszere szerint a szükségleteknek létezik egy hierarchiája, amelyet egy motivációs piramisban foglalt össze. A piramis legalsó szintjén az alapvető élettani szükségletek, mint például az éhség, szomjúság stb. helyezkednek el, majd a piramis csúcsa felé haladva egyre magasabb rendű motívumokkal találkozunk. Maslow szerint a piramis különböző szintjein található szükségletek csak akkor lépnek fel, ha az alattuk lévő szükségletek részben kielégítettek. Például a piramis második szintjén található biztonság iránti szükséglet csak akkor lép fel, ha az alsó szinten lévő fiziológiai szükséglet részben kielégített. A piramis csak az emberre jellemző szükségleteket is tartalmaz, ilyen a megbecsülés, a kognitív, az esztétikai és az önmegvalósítás szükséglete. Az önmegvalósítás alatt a bennünk lévő lehetőségek kiteljesedését érti. A Maslow által elképzelt hierarchia azonban nem minden esetben érvényesül, például ez a rendszere a motivációknak nem magyarázza meg az éhező tudósok, vagy az éhségsztrájkot folytatók viselkedését, akik alapvető szükségleteiket alárendelik egy magasabb szükségletnek. (Forrás)
Maslow eléggé plasztikusan írja le a szükségleti hierarchiát, de kevéssé foglalkozik a belső motiváció kérdéseivel. Azonban az elmondható, hogy míg az "alsóbb" szintű szükségleteiket ki nem elégítő emberek addig nem léphetnek "feljebb", míg részben legalább nem teljesülnek az "elvárásaik", a fiziológiai szükségleteket már átlépő és éppen ezért az "ösztön" szinteken már "felülemelkedett" embertársaik tudatos döntéssel képesek lehetnek akár a természetük - szükségleteik - ellen is fellépni.
De hogyan juthatunk el odáig, hogy megértsük magunkat, vagy legalábbis képesek legyünk egy hangyányit is felfogni abból a belső indíttatásból, amely képessé tesz az önfeláldozásra, vagy az önmegvalósítás kedvéért képessé tesz a fiziológiai szükségletekről való lemondásra? Hogyan tudjuk megérteni azt, hogy miért vonzzuk magunkhoz mindig a hasonló személyiségjegyekkel rendelkező embereket? Miért van az, hogy - bár tudjuk - a házasságunk, szerelmi kapcsolatunk nem működik, mégis sokadszor is megpróbáljuk újrakezdeni, holott azt is látjuk, hogy ha eddig nem volt jó, és semmit nem is változtatunk, akkor ugyan abba a folyóba fogunk újra és újra belelépni?
Az első lépés mindenképpen az önmegfigyelés kell, hogy legyen. Sokan már itt elvéreznek, mert - az egó nagy úr - azt gondolják, hogy tökéletesen tisztában vannak önmagukkal. Pontosan tudják, hogy mit, miért tesznek, tudatosak az életük vezetésében, kialakult véleményük van mindenről és fölöslegesnek, sőt hiábavalónak tartják a gondolatok, ok-okozati összefüggések mögött megbújó szálak kibogozását. Jó esetben csak túlanalizálásnak nevezik a feltárást, vagy inkább szőrszálhasogatásnak minősíthetik az elmélyült kutakodást. Azonban a megértéshez szükséges a türelem, és a lustaság feladása, mert nehéz tetten érni a mozgató mechanizmusokat, mivel természetükből adódik a kiválóan kimunkált mimikri, a rejtőzködés tökélyre fejlesztett tudománya. Sokszor vezethetnek a gondolatkisérletek lidércfénnyel megvilágított, csapdákkal tűzdelt tévutakra, és akkor kell leginkább gyanakodnunk valamilyen cselt feltételezve, ha úgy érezzük, mostmár biztosan jó úton járunk, és nyugodtan hátradőlhetünk a kényelmes karosszékben, mert elértük a források forrását.
Tehát a megfigyelés az első lépés. Figyeljük meg magunkat, és próbáljuk meg vegytisztán, nagyító alatt látni a gondolatainkat, érzéseinket. Vajon mi az, ami motivált minket amikor ezt mondtuk, mi volt az oka annak, hogy azt tettük? Ha kaptunk egy választ, akkor azt is boncoljuk tovább: vajon tényleg ez volt az igazi ok, vagy ezzel csak megpróbálunk valami mélyebben gyökerező indokot elrejteni, a kutakodó szem számára láthatatlanná tenni? Menjünk így szépen végig, akár minden egyes gondolatunkon, érzésünkön. Vegyük a bátorságot, és nézzünk szembe azzal a lehetőséggel, talán nem azt találjuk ott, amire számítottunk: lehet, hogy gyarlóbbak vagyunk annál, mint amit eddig képzeltünk magunkról. Nézzük meg: ha azt mondom : szeretlek, ez a gondolat miről szól? Arról, hogy valaki közel áll a szívünkhöz? De belegondoltunk-e abba, hogy ha valakit valójában szeretünk, akkor az ő érdekeit, érzéseit, vágyait, szavát kétkedés és feltétel nélkül el kellene fogadnunk. Mert mi mást jelent szeretni, mint gyönyörködni valaki, vagy valami létezésében? És ha szeretünk valakit, akkor nem tulajdoníthatjuk őt a magunkénak. Mert ez a fajta "szeretet" már csak a birtoklásra elherdált szó csupán. Ha azt mondom: szeretlek, és ennek ellenére azt akarom, hogy Te azt csináld, amit én szeretnék, hogy csinálj, az nem rólad, hanem rólam szól. Az én érdekeimről, az én vágyaim kielégítéséről. De akkor hol is vagy Te?
Ha szereted a gyermeked, akkor nem tekinthetsz rá a tulajdonodként. Hiszen ő is "csupán" egy másik élet. Egy szubjektum, egy személyiség, aki tőled gondoskodást igényel, és kezdeti útmutatást, vigyázó kezeket, hogy addig, amíg nem képes önmaga ellátására, megóvd az életveszélytől. Hogyan is gondolhatnád, hogy ő a tiéd? Te csupán segítettél egy léleknek, hogy fizikai testet kapjon, és örülhetsz, ha részt vehetsz az első lépéseiben. Ha azt mondod szereted, de mégis te akarod neki megmondani, mit és hogyan csináljon, ha nem hagyod, hogy felfedezze a számára megnyilvánuló világot, akkor kiről is van szó megint, ha nem rólad?
Ha azt mondom: hiányzol, akkor miről beszélek? Arról, hogy űr van bennem, amit te tudsz kitölteni. Hiányzik a tested, a lelked, az érintésed, a mosolyod. De ez megint csak rólam szól akkor, ha azt várom, hogy ezt te add meg nekem. Mert akkor nem benned gyönyörködöm, hanem az én hiányomat elégítem ki veled. Ha szeretem a virág látványát, akkor nem tépem le, mert akkor, amikor el akarom vinni magamnak és megfosztom az élőhelyétől, akkor az életétől fosztom meg. Ha azt akarom, hogy velem légy, akkor ugyan ezt teszem veled is. Megfosztalak attól, amit szerettem benned: hogy olyan voltál a környezetedben, amivel elraboltad a szívem. De abban a pillanatban, hogy bezártalak a falaim közé, abból az élettérből téptelek ki, amiben virágoztál. És ha mellettem nem érzed jól magad, akkor vajon miért ragaszkodom ahhoz, hogy az enyém légy? Hiszen ha már nem lehetsz az, akit megszerettem, akkor az nekem sem jó. Mégis valamiféle kielégüléssel tölt el, ha nem másé vagy. Hanem az enyém. Mert ez is csak rólam, és nem rólad szól.
Érdekes, hogy a kapcsolatainkban még a szóhasználatunk is arról árulkodik: nem rólad, rólam szól a játék. Légy az enyém. Hiányzol. Szeretlek. Szükségem van rád. Nekem, nekem, én, nekem. De ugyan ezeket a motivációkat felfedezhetjük az életünk bármely más területén. Ha vitázunk, mi a fontos? Hogy elmondjuk; nekünk van igazunk. Ha meglátunk valamit az üzletben, ami megtetszik, mit is szeretnénk: azt, hogy a miénk legyen. Ha valamivel meg akarjuk lepni a barátunkat, nem számít vajon, hogy sikerült-e a meglepetés? Mert nekünk okoz örömöt az, ha látjuk az ő örömét. Ha egy rosszakarónknak baja lesz, az vajon nem öröm a számunkra? Lássuk be, bármennyire is különbnek gondoljuk magunkat másoknál, a mozgatórugóink ugyan olyanok, mint másokéi. Semmivel sem vagyunk különbek azoknál, akiket esetleg nem tartunk magunkhoz méltónak. Akiket kevésbé tartunk igaznak, mint saját magunkat.
Kapirgáljunk csak bátran, nézzünk a szőnyeg alá, és vegyük észre: minden csak rólunk, egyes-egyedül csak rólunk szól. Arról, hogy ajándékokra van szükségünk. Arra, hogy elismerjenek, arra, hogy szeressenek, arra, hogy felnézzenek ránk, arra, hogy körülvegyenek. Mert ez mind, mind azt jelenti, hogy fontosak vagyunk. Megajándékozzuk magunkat tárgyakkal, emberekkel, érzelmekkel, játékszerekkel, ígéretekkel, izgalmakkal. Minden nap szükségünk van arra, hogy kielégítsük a boldogság utáni vágyunkat és ehhez minden módszert megengedhetőnek tartunk. Zsarolunk, játszmákat, szerepeket játszunk, elveszünk életeket (mert mások helyett mi mondjuk meg, hogyan éljenek), törtetünk, taposunk csak azért, hogy azt a csöppnyi jó érzést, amire olyannyira szükségünk van kierőszakoljuk magunknak.
Játsszuk a kis játszmáinkat és közben azt sem vesszük észre, hogy csupán egy marionett-báb vagyunk az egónk kezei közt himbálózva. Jutalmat várunk mindenért, és egész életünkben csak az ajándékokra hajtunk, mint a gyermekek, akik listát írnak december elején a Jézuskának. Vegyük észre, hogy nem vagyunk különbek: hiába nőttünk föl, ugyan azok a gyerekek maradtunk fölnőtt korunkra is.
Van aki kicsiban, van aki nagyban játszik, de a játék lényege változatlan.
