SZÁNDÉKOK

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

(ismeretlen szerző)

Voltál már úgy, hogy bármit tettél, bármilyen jó szándék is vezérelt, mégis úgy érezted, mintha minden kicsúszna a kezeid közül? Minden a visszájára fordult, te meg csak álltál megkövülten, értetlenül, és azon morfondíroztál, vajon hogy a fenébe van, hogy senki nem érti meg, mit is akarsz?

Bevallom férfiasan, velem már történt így. És bármennyire is fájdalmas felismerni: nem is egyszer.

És gyakran elgondolkodom azon, vajon hogyan lehetséges, hogy ha mindent megteszek azért, hogy valakivel jót tegyek, mi okozza, hogy mégis oly sokszor félresiklik a szándék, és a jó, amit tenni szeretnék csak egy jóval nagyobb galiba okozójává válik. Vajon miért van az, hogy a szíved, lelked kiteszed, mégis csak pofonokat kapsz, pedig a szándékod tiszta volt és nemes...

Pedig hányszor voltunk már úgy - te is és én is -, hogy jót szerettünk volna tenni a szeretteinkkel? Csak a legjobbat, a legszebbet, a legkülönbet kívántuk nekik, és mégis talán azzal okoztuk nekik a legnagyobb fájdalmat. Megpróbáltuk az általunk helyesnek tartott utat megmutatni nekik, sagíteni őket, ha bajban voltak, talán még össze is súgtunk a barátainkkal, összedugtuk a fejünket, hogy kitaláljuk, mi lenne a tökéletes megoldás, az igazán járható út, ami megkönnyíti a döntéseiket, kihúzza őket a bajból. És hiába a jó szándék, hiába a sok okosság, hiába a helyesnek vélt cselekvés, csak egyet értünk el: a szeretett személy csak még nagyobb bajba került. Próbáltuk megkímélni valamitől és még több bajt zúdítottunk rá.

Egyszer olvastam valahol, hogy mindegy mit teszünk, a Nagy Megmérettetéskor - amikor majd számot kell vetni tetteinkkel és azok következményeivel - csak az fog számítani, hogy a szándék, ami vezérelt, az jó volt-e, vagy sem. Hogy önzetlenek voltunk-e vagy sem. Hogy amit tettünk, tiszta szívből tettük-e vagy sem. De rá kellet jönnöm, hogy a jó szándék édeskevés. Mert hiába cselekszel a szándékod szerint jól: önzetlenül, helyesen, tisztán, és tiszta szívből, ha a tetteid következményei mások számára balul sülnek el.

Mert mi is a jó szándékod? Mi is a jó? Az, ami szerinted az. Ami a te életedben, neked jóként nyilvánul meg. Ami a te tapasztalataid, megélt döntéseid következményeiként neked bevált. Amiről a sok-sok küzdés, tanulás árán rájöttél, hogy segít a saját életedet könnyebben, szebben, helyesebben, okosabban, tudatosabban, hasznosabban, boldogabban élni. Ezek mind-mind jók számodra. De csak a számodra. 

Mert mindaz a tapasztalat, mindaz a tudás, amire életedben szert tettél, az a te életed tapasztalatai, eseményei, átélt küzdelmei után maradt meg benned konzekvenciaként. De ahogyan a te életedet egyedül te élheted meg, a te tapasztalataid csak és kizárólag számodra megélt valóságok. Aki nem ugyan azt az életet éli percről-percre, óráról-órára, évről-évre, az nem fogja ugyanúgy szemlélni a világot és ezért nem fogja ugyan úgy megélni azokat a dolgokat, mint te. És ha még esetleg ikrekként születtek is meg, akkor is egészen más személyiségek vagytok egészen más érzelmekkel, akár egészen más világlátással, lehet, egészen más értelemmel, de ami biztos: egészen más emberek vagytok. Különbözőek. Hogyan is élhetné meg valaki a világát ugyan úgy, mint te, amikor akár ugyan azok az élmények, események, érzések, környezet máshogyan hat rá, mint rád?

Ritka szerencse az életben, ha két olyan ember útjai keresztezik egymást, és vezetnek egymás mellett - mégha rövid ideig is -, akik hasonló élményeken mentek keresztül és hasonló gondolatokkal, világlátással, eszmékkel, értékekkel rendelkeznek. Talán ezer évenként ha egy ilyen konstelláció adódik. Éppen ezért érdemes óvatosnak lennünk a jó szándékainkkal. Mert legyenek bár a legnemesebbek vagy a legszebbek is, nem biztos, hogy azt érjük el velük, amit szeretnénk. De ha el is érjük, mi a biztosíték arra, hogy amit szeretnénk, hogy a másiknak jó legyen, az nem csupán elveszi tőle azt a lehetőséget, hogy saját maga hozza meg a saját életének a saját döntéseit?

Amikor azt tapasztalod, hogy a jó szándékod ellenére balul sülnek el a dolgaid, érdemes egy pillanatra megállni, és elgondolkodni azon, mit mutat a tükörképed. Amit a másikban látsz. Mert ha valakitől - annak ellenére, hogy te csak jót akarsz neki - elutasítást kapsz, akkor nem benne van a hiba. Több, mint valószínű, hogy benned. És ilyenkor jól teszed, ha elgondolkodsz azon, vajon mit tettél, mert az elutasítás csak egy jelzés. Jelzés arra, hogy valamit rosszul értettél. Egy segélykiáltás, hogy állj meg, mert nem arra haladnak a dolgok, amerre menniük kellene. A tükörképed nem tud máshogy kommunikálni veled csak úgy, hogy megmutatja a tetteid következményeit. És ez a szembenézés kiváló alkalom lehet arra, hogy észrevedd: tanulnod kell valamit, amit eddig nem tudtál.

És csak reménykedhetsz abban, hogy nem rontottál-e el valamit véglegesen...

FELELŐSSÉG

Mindenkire hatással vagy, akivel valaha is kapcsolatba kerültél bármikor és bármilyen formában.

Lehet, csak egy mosoly volt, lehet, hogy csak egy pillantás. Ami akár mindent meg is változtathat.

De azon elgondolkodtál-e már, ez mekkora felelősséget jelent?

És van-e jogod mások életét megváltoztatni...?

SZERETET

Akit szeretünk, abban bízunk.

Feltétel nélkül. 

Bármit is mondjanak mások, bármit is mondjon róla a világ.

Bármit is gondoljunk akkor, amikor a jelek mást mutatnak. 

Tudjuk, hogy aki igazán szeret bennünket, csak jót akarhat nekünk.

Bármit is mondjon a külvilág, bármit is mutassanak a jelek.

Akit igazán szeretünk, annak nem kell magyarázkodnia. 

Mert megbízunk benne. 

Tudjuk, hogy akár az életünket is a kezébe helyezhetnénk. 

Mert ő még nálunk is jobban vigyázna rá.

Akik igazán szeretik egymást, azok között ritka a félreértés, mint a fehér holló.

Mert tudják egymásról, hogy ha valamit nem értenek, akkor azt bármikor megbeszélhetik.

Aki igazán szeret akkor sem hagy cserben, ha úgy érzi félreértetted.

Akkor sem hagy cserben, ha ellenedre kell érted cselekednie. 

Aki igazán szeret, akkor is szeret, ha nem bízol benne. 

Mert reménykedik, hogy egyszer megtiszteled a bizalmaddal.

Aki igazán szeret akkor is szeret, ha eltaszítod magadtól. 

És akkor is szeretni fog, ha te már nem szereted őt.

Mert nem a viszonzásért szeret, hanem önmagadért.

Mert téged jobban szeret, mint saját magát.

FÓKUSZ

Érdekes cikket olvastam ma az egyik internetes bulvárlap hasábjain. A bolygók hatásait elemzi, melyek így vagy úgy, de a cikkíró szerint befolyással rendelkezhetnek felettünk, hatásuk lehet életünkre is. Nagyon nem hiszek az ennyire általános horoszkópokban, de nem vallana túl éles elmére, ha élből utasítanék el olyan gondolatokat, melyek magyarázatát nem értem, nem foglalkoztam velük mélyebben és csak azért nem figyelnék rájuk, mert a hétköznapi, anyagi világon túlmutató eszmékről van szó. Elég csak arra gondolni, hogy a Hold milyen hatással lehet a női szervezet ciklusaira, máris elgondolkodtató, hogy ha a hozzánk legközelebbi - csillagászati szempontból szinte elhanyagolható méretű - égitest, mely naponta többször képes az óceánok és tengerek szintjét méterekkel megemelni, az olyan bonyolult és érzékeny szervezetekre, mint az ember teste bizonyosan okozhat - legalább is átmeneti - változásokat. Miért lenne akkor olyan elrugaszkodott agyszülemény hinni abban, hogy sokkal nagyobb planétáknak esetleg mégiscsak lehet befolyásuk ránk. Attól, hogy valami nem kézzelfogható, vagy túl van az érzékszerveink által leképezhető világunkon akár még igaz is lehet.

A cikket itt teljes terjedelmében el lehet olvasni, azonban a kicsit lustábbak kedvéért összefoglalom pár szóban, mi az, ami számomra konzekvenciaként lecsapódott belőle.

A Merkúrról, mint a kommunikációra erőteljesen ható bolygóról van szó, mely a következő néhány hétben látszólagosan hátráló mozgást végez, és ez általában hátrányosan érinti a kommunikáció, az emberi kapcsolatok, érzések területét. Dolgaink, melyek az elmúlt időszakban előrefelé haladtak, most megakadhatnak, újra reflektorfénybe kerülhetnek, és a kudarctól való félelmeink, aggodalmaskodásaink gátjai lehetnek a megoldásra váró problémáinknak. Kidomborodhatnak szorongásaink, és akár még keményebb kritikákat is megfogalmazhatunk magunkkal, vagy másokkal szemben.

Bizonyos jegyekre, vagy aszcendensű emberekre ez a hatás fokozottabb lehet, így ők még érzékenyebben reagálhatnak a velük történő negatív eseményekre, történésekre, gondolatokra.

Ugyanakkor most van időnk mélyebben elemezgetni, felismerni az összefüggéseket, megérteni az ok-okozat kérdéskörét, és akár az életünket is könnyebben megváltoztathatjuk e felismerések birtokában.

Annak ellenére, hogy egy bulvárlap hasábjain olvastam a cikket - és ez számomra már eleve hendikepnek minősül -, elgondolkodtam a benne foglalt gondolatok ránk vonatkozó felismeréseiről. Magam számára is tanulságként szolgál, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a számunkra szükséges tudást csak egyetemek vagy elit iskolák padjait drága pénzért koptatva lehet megszerezni: aki nyitott szemmel jár, bárhol, bármikor értékes gyöngyszemekre bukkanhat. Érdemes hát az elménket nem hagyni ellustulni, és csak azokat az információkat befogadni, melyek személyes hitrendszerünkhöz, a belénk oltott világképhez közel állnak, hanem venni a fáradságot, és szinte minden pillanatban éberen, figyelemmel, mondhatni az újszülött szemével tekinteni a körülöttünk lévő világra, mert soha nem tudhatjuk, hogy mikor és honnan kapunk számunkra értékesnek, akár a saját belső képünk megváltoztatásához szükségesnek érzett információkat, élményeket, késztetéseket.

Mit is jelent számomra ez a néhány mondat, amely a Merkúrról, ill. annak hatásáról szól?

Azt, hogy vannak az életünkben olyan időszakok, mikor úgy érezzük a világ összeesküdött ellenünk. Amikor bármit teszünk - legyen bár az a legjobb szándékkal "elkövetett" tett -, mintha minden kicsúszna a kezünk közül. Ilyenkor értetlenül nézünk a környezetünkre, mert felfoghatatlan számunkra, hogy senki ember fia, még a hozzánk legközelebb állók sem értik meg azt, amit mondani, vagy tenni akarunk. Ha meggebedünk sem értik meg a környezetünkben, hogy a szándékaink őszinték és a lehető legtisztábbak, minden szavunkat képesek félreérteni, vagy egészen máshogy magyarázni, mint ahogy mi szántuk őket.

Az is lehet, hogy néha egyszerűen csak teljesen kétségbe vagyunk esve, mert úgy látjuk az életünk olyan pályára került, amikor teljesen elveszítettük a kontrollt felette. Kicsúszott a kezünkből a gyeplő, és a vágtató lovak arra rohannak őrült és életveszélyes tempóban, amerre kényük-kedvük viszi őket, rá sem hederítve, hogy a kocsis a bakon rémülettől elfehéredett, remegő testtel a teljes összeomlás határán legszívesebben az egész rémálmot csak átaludná, vagy szeretne inkább pár napig egy másik dimenzióba kerülni, ahol a boldog semmit-tudás állapotában lehetne míg a vihar elül, a száguldás lecsendesedik, a lovak végre elfáradnak és lehetőleg sem tengelytörés nem történt, sem egy szakadék nem volt az őrült vágtatás útjában.

Ha ilyen helyzetbe kerülünk, hajlamosak vagyunk teljesen feladni a kontrollt. Sokan úgy éljük meg az ilyen időszakot, mintha a kilátástalanság és a kétségbeesés egészen a lelkünk mélyéig beette volna magát, és annyira valóságos ez az érzés, hogy talán az elviselhetetlenség határát is megközelíti, ha épp meg nem haladja. Feszültek vagyunk, ingerültek, mindenben összeesküvés-elméleteket keresünk és azokat is hajlamosak vagyunk bántani, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem azért, mert meg AKARJUK bántani őket, csak egyszerűen most valahogy minden rosszul sül el.

Sokszor átéltem én is már hasonló helyzeteket és nem tagadom voltam már végtelenül, reménytelenül kétségbe esve. Annyira, hogy azt gondoltam ebből már nem lesz kiút, és csak remegve, összekuporodva vártam a végső kegyelemdöfést. Aztán elmúlt ez a rettenet is, mint minden rossz dolog ami csak történhet velünk, és a következő hasonló élmény már abban a tudatban ért, hogy egyszer már túléltem és ha azt túléltem, akkor innentől már csak könnyebb lehet. És így jöttek egymás után és a sokadikra már csak legyintettem. Ez is elmúlik egyszer. Meglehet, hogy úgy érzem, beledöglök, de elmúlik.

Azt vettem észre a sokadik ilyen megpróbáltatásomkor, hogy bármennyire sötét is a helyzetem, mégis van valami kapaszkodó amibe belecsimpaszkodva ha nem is könnyedén, de a remény parányi szikrájával felvértezve tudom a halálos rémségeket túlélni. Amikor már el tudtam jutni olyan szintre, hogy a rémület és a kétségbeesés -mely először a hatalmába kerített és végtelenül kilátástalannak, majdhogynem végzetesnek éreztem az életemet olyannyira, hogy szinte a halál is megváltásnak tűnt volna - már nem bénított le teljesen és valamennyire össze tudtam szedni a gondolataimat észrevettem, hogy Ariadné fonalaként húzódik végig a hosszú sötét barlang rideg, nyirkos padlóján, vagy méginkább egy pislákoló mécses fényeként világít a kietlen, kopár és bűzös alagút végén egy jelzőfény: a céljaim.

Abban a pillanatban, hogy fölfedeztem: az életemnek céljai vannak, a sötétség hirtelen szétoszlott, és kiderült, az egész csak káprázat, az agyam szüleménye - délibáb, mely az elmém oly részeit borította el, melyek a dolgok valós értékeit mutatják -, csupán egy illúzió, mely a bennem lakozó kétségekből, a változás iránti félelemből, az önbecsülés hiányából fakadnak, és abból, hogy azt gondoltam, a környezetem, a világ határozza meg, hogy ki is vagyok, és ennek a képnek szerettem volna megfelelni egy olyan rendszerben, melyet nem én alkottam, szükségképpen a szabályait sem ismertem és nem tudtam nekik megfelelni.

De amint megláttam a céljaimat - ehhez persze jó, ha vannak céljaink -, és a fókuszt elvontam a félelmekről - ezáltal megszűnt a rettegés-energia utánpótlásuk - és a céljaimra helyeztem, elpárologtak a félelmek és újult energiával főnixként feléledve tudtam a romokból újjáépíteni önmagam.

Számomra a történetnek egy nagy tanulsága van - ami lehet, hogy Neked nem újdonság, hiszen Te ennél sokkal jobban boldogulsz a saját életedben -, hogy vannak időszakok, amikor át kell gondolni honnan és hová tartunk. Kell adni időt néha arra, hogy megálljunk, megnézzük a nagy rohanásban nem előztük-e meg azt, ami felé elindultunk, esetleg nem tévedtünk-e rossz útra. Ilyenkor sokszor rájöhetünk, hogy az út amin járunk nem biztos, hogy a miénk, vagy éppen megerősíthetjük magunkat az út követésében. De egy valami biztos: legyenek céljaink melyeket el akarunk érni, és ha bajban vagyunk, ne a rémületnek adjunk gondolat-energiákat, hanem helyezzük a fókuszt a célra, és ne törődjünk a félelmekkel. Haladjunk csak bátran tovább, és az alagútban nem fogunk eltévedni, ha mindig a fényt követjük.

Persze jó ha tudjuk, a fényt nem egy lidérc bocsátja ki...

HÁZASSÁG

Rengeteg dolog van, amihez nem értek, és talán van egy kevés, amihez valamit konyítok. Éppen ezért szívesen fogadom a kritikát és mások véleményét, hiszen buta ember az, aki azt hiszi, mindent jobban tud másoknál. Mert azért valljuk be őszintén, mindenhez nem lehet érteni.

A házasság pont egy fehér foltja esendő létemnek, talán ezért is olvasgatom érdeklődéssel mások gondolatait erről a felelősségteljes "intézményről".

Álljon itt hát egyik kedvenc íróm néhány gondolata a mások és saját okulásomra is. Talán Te is találsz benne néhány megszívlelendő jó tanácsot, amiért érdemes volt ide látogatnod.

[...] Ha legfelsőbb igazságérzetünk szerint akarunk élni, és le kell mondanunk a feleségünkről vagy a férjünkről, akkor egy boldogtalan házasságról mondunk le, és cserébe megismerjük, megkapjuk önmagunkat. Ám ha egy házasság úgy jön létre, hogy két olyan ember találkozik, akik már korábban megismerték önmagukat, micsoda nagyszerű kapcsolat kezdődik, mint a forgószél! [...]

[...] szerintem azért vagyunk, hogy szeretetet adjunk, amit milliónyi különféle próbatétel során mutathatunk ki. Millió olyan lesz, amikor nem álljuk meg a próbát, és milliónyi olyan, amikor megálljuk. Sehol sem kínálkozik annyi próbatétel minden nap minden percében, mint az évek hosszú során át egy másik lélekkel töltött, bensőséges hétköznapokban. [...]

[...] a valódi frigy nem abból áll, hogy két ember átrohan valamiféle hídon, virágot dobálók, meg szalagokat lengetők sorfala közt, hanem abból, hogy amikor visszatekintenek a létidejükre, rájönnek: a hidat ők ketten, a saját kezükkel építették. [...]

[...] Se feleségnek, se férjnek nem áll módjában boldoggá vagy boldogtalanná tenni a másikat. Ehhez olyan erő kell, amit mindenki csak saját magában lelhet meg. Önmagát mindenki csak maga képes boldoggá tenni. [...]

[...] soha ne tételezd fel, hogy a feleséged gondolatolvasó, és megérti ki vagy te valójában, vagy hogy tudja mit gondolsz, vagy mit érzel, mert ha abból indulsz ki, az végtelen fájdalom forrása lehet. Talán megérti, talán időnként tudja, de ne várd el tőle, hogy egy szikrával is jobban megértsen téged, mint amennyire te megérted őt. Dönts úgy, hogy akkor leszel boldog, ha azt teszed, amit tenni kívánsz. Ha őt bosszantja a te boldogságod, vagy ha téged az ő jókedve dühít, akkor ti nem házasságban éltek, hanem olyan kísérletben vesztek részt, amely eleve kudarcra van ítélve. [...]

[...] a házasság nem hasonlítható semmihez, semmi máshoz, ami az életben történhet valakivel. Rejtélyes kölcsönös vonzás hozza össze, hihetetlen véletlenek következtében akadunk rá, a lélektársak titokzatosan romantikus körülmények között lelnek egymásra - mégis van egy csomó gond, amit kettőjüknek együttesen kell megoldani, Igaz, elképesztőek lehetnek, évről évre újabb izgalmas próbatételek jelentkezhetnek, de ha hagyjuk elkopni a romantikát, akkor elvész az, ami erőt ad átvészelni a nehéz időket, amelyek során megtanuljuk egymást igazán szeretni. Ha nem tart ki a romantika, sohasem okulunk, sohasem tanuljuk meg, milyen az igazi szeretet. Ha pedig nem tanulunk meg szeretni, a többi próbatételnek semmi jelentősége. [...]

[...] A tapasztalatok, amiket szerzünk, függetlenek a korunktól. [...] Az egyetlen útbaigazítás, amit a gyerekeinknek adhatunk, ha példát mutatunk nekik, ha olyanok vagyunk, amilyennek egy fejlett emberi lénynek lennie kell. Szerethetnek bennünket a döntéseinkért, vagy elátkozhatják a földet is, amelyen járunk. De a gyerekeink nem a mi tulajdonaink, és nem gyakorolhatunk felügyeletet fölöttük, ahogy a mi szüleink - akiknek szintén nem voltunk a tulajdonai - sem gyakorolhattak felettünk felügyeletet. [...]

[...] - Nem csak egyetlen titka van a házasságnak.

- Hogyan? - Lehet, hogy Leslie szerint van még egy másik titok is?

-  Akár kettőnket nézzük - mondta -, akár másokat, akik hosszú ideje élnek együtt, azt kell látnunk, hogy igazi szeretet-szerelemmel az ember életében egyszer, legfeljebb kétszer szeret. Ez a szeretet kincs, nagyon kell rá vigyázni. Számomra ez a házasság titka. [...]

BIZALOM

Nagyjából sejtem, hogy eléggé megbonyolítjuk az életünket, pedig ha mernénk kockáztatni, sokszor talán sokkal egyszerűbb, és boldogabb is lehetne. Mégsem tudhatom ezt egészen biztosan, mert pont az a félelem bénít meg, ami lehetetlenné teszi a kipróbálást. Így pedig a farkába harapó kígyó dilemmájába kerülök, és csak legfeljebb elképzelhetetem, hogy mi lenne, mi lett volna, ha... De ez természetesen nem az átélés tapasztalata, csupán egy újabb illúzió, egy gondolatkísérlet.

Gondolatkísérlet, ami nem a saját bőrömön tapasztalás, hanem korábbi élményekből, mások élményeiből származik, vagy éppen mások ugyan ilyen gondolatkísérletei által leírt, elmesélt végkövetkeztetések folyománya, melyek éppúgy lehetnek hamisak is, mint igazak. A lényeg, hogy nem tudhatjuk IGAZÁN, hogy ha megtennénk valamit, akkor boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, elégedettebbekek lennénk-e.

Sokszor érkezünk az életünk folyamán olyan csomóponthoz, amikor fontos - vagy fontosnak vélt - döntéseket kell, kellene meghoznunk. Ha vannak korábbi tapasztalataink, akkor kicsivel könnyebb választani. Persze általában tudjuk, hogy két helyzet soha sem lehet UGYAN OLYAN: legfeljebb vannak hasonlóságok bennük. Egyébként meg természetesen mi magunk is változunk, ezért balgaság azt gondolni, hogy kétszer is ugyan az lesz a következménye két hasonló döntésnek. Mint ahogyan ugyan abba a folyóba sem léphetünk kétszer. Ennek ellenére a döntés mégis könnyebb, mert a félelmünk nem hatalmasodik el annyira rajtunk. És persze ebből is látszik, hogy igazából nem azzal van baj, hogy nehezen hozzuk meg a döntéseinket, hanem azzal, hogy mennyire tudjuk a félelmeinket leküzdeni, de legalább is kordában tartani.

Mert minden egyes választásunk - főleg, ha számunkra ismeretlen terepen járunk - egy ugrás a semmibe. Ki ne félne, ha le kellene vetnie magát egy hatalmas szikláról úgy, hogy nem tudja, mi fogja lent várni? Lehet, hogy sziklákra esik és halálra zúzza magát, lehet, hogy krokodilok, cápák várják, de az is lehet, hogy a mélység csak káprázat következménye, illúzió, érzéki csalódás, és igazából csak néhány centi ami a peremet a "szakadék" aljától elválasztja. Ilyenkor nehéz másoknak hinnünk, másokban bíznunk, mert a szemünknek jobban hiszünk, mint bárki más tapasztalatának. Mert ugyan ki merne feltétlenül megbízni egy "idegen" emberben? Hiszen valamilyen szinten mindenki idegen, mert végtelenül mások vagyunk. Mégha a legközelebbi barátról, rokonról, vagy életünk párjáról legyen is szó, a bizalom egy igazi próbatétel, hiszen soha nem tudhatjuk igazán, hogy akibe a bizalmunkat helyezzük, az nem akar-e éppen akkor visszaélni vele, vagy egyszerűen csak téved.

Így az ugrás a semmi pereméről mindig félelemmel fog eltölteni, mert az agyunkban lejátsszuk a lehetséges következményeket. A kellemes, jó végkifejlet nem hordoz veszélyt, éppen ezért nem ettől rettegünk, hanem a kellemetlen, rossz, netán megsemmisítő következménytől. És mivel tudjuk, hogy az akár végleges is lehet, óhatatlan, hogy ha egy kicsi esély is van ez utóbbira, akkor az igazán bátrak - vagy a vakmerők - mernek csak a semmibe ugrani.

Vagy azok, akik végtelenül megbíznak egy másik emberben.

A feltétlen bizalmat nem lehet egy szóra elnyerni. Sőt sokra sem. A bizalomhoz sok-sok időnek kell eltelnie, és lehet, hogy sok-sok megpróbáltatásnak, küzdelemnek, harcnak kell a végére jutni, mire valaki feltétel nélkül meg tud bízni a másikban. Van, amikor a helyzet hozza, mert másképp nem lehetne létezni, van mikor azért kell, hogy tovább tudjunk lépni. Azt gondolom, a bizalom nélkül nem lehet egészségesen élni, mert a hiányának jelentése van: olyan környezetben élünk, ahol nem vált méltóvá senki a bizalmunkra. És ha ez így van, akkor ott nagy a baj.

Ugyanakkor, ha az életünk ér egy olyan periódusba, amikor lényeges dolgokban kell döntenünk, ha az életünk egy alapvető lépéséről van szó, akkor nehéz bárkiben is annyira hinni, hogy teljes mértékben ráhagyatkozzunk. Ez teljesen természetes, főleg, ha eddig nem igazán voltak ebben társaink a környezetünkben. A nehéz döntésekben jó, ha van segítségünk, jó, ha lehet kire támaszkodni, de mindenki tudja, hogy a saját döntéseiért saját maga a felelős. Éppen ezért a félelem az ismeretlentől, az ugrás a semmi pereméről hatalmas lelkierőt kíván. Ha valaki ezt nem érzi át, akkor semmit nem tud az életről. Könnyű egy kívülállónak megmagyaráznia, hogy mit és miért kell megtennünk, mert a kívülálló soha nincs abban a helyzetben, mint az éppen ugrásra készülő. Az, aki leveti magát az ismeretlenbe, ahol Isten tudja mi vár rá. Vagy talán még Isten sem. Kivéve, ha együtt ugranak: kéz-a-kézben.

Ezért jó, ha van egy igazi társ, akiben bízhatsz. Akire rá mered bízni akár még az életedet is. Akiben igazán tudsz hinni. Akinek a szavára elrugaszkodsz a peremről, bele a  feneketlen mélybe. Aki szeret annyira, hogy együtt ugorjon veled.

Jó, ha van egy ilyen társad a közeledben. Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged.

"NEM ADHATOK MÁST, CSAK MI LÉNYEGEM"

Tükör vagyok.

Bennem megláthatod Önmagad:

azt mutatom Neked, amilyen Te magad vagy.

Ha szépet látsz, az nem az én érdemem,

de ha csúnyát, azt se tőlem kérd számon.

Én csak egy tükör vagyok.

Csak azt kaphatod tőlem, ami vagy:

a szépséged nem tőlem van, mint ahogy a csúnyaságod sem.

Én csak egy egyszerű tükör vagyok.

Ne bántsd, ne szeresd a tükröt: ő csak Téged vetít vissza.

De általa jobban megismerheted Magad.

Csak egy tükör vagyok: se több, se kevesebb.

  

ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI

Pár nappal ezelőtt egy esti futás után, a futó barátosnémmal maradt még néhány percünk beszélgetni. Volt már vagy kilenc óra, de még mindig fullasztó volt a meleg, legalább harminc fok és vagy 60%-os páratartalom. Elsétáltunk a szendvicses bódéhoz, vettünk két palack hideg italt és leültünk egy korlátra az úttest mellett, csak úgy az átizzadt felszerelésben. Volt mit megbeszélnünk, mert mostanság nem sok idő maradt a testedzésre, és vele is történtek események bőven, meg hát velem is. Amúgy eléggé egy hullámhosszon vagyunk, nem véletlenül szeretek vele futkározni. Futás közben is dumálunk - egyszer érdemes kipróbálni úgy lenyomni 5-10 kilómétert, hogy végigbeszélgeted: meg van a maga varázsa, de azért nem a legkényelmesebb dolog - de azért mindig marad téma, amit utána is kibeszélhetünk. Élvezem a társaságát, mert Ő sem egy egyszerű ember: a gondolatok, amik foglalkoztatják túlmutatnak a hétköznapokon, mélyebben érdeklik Őt, és folyamatosan próbálja az életét nemcsak a felszínen élni, hanem elég jól belelát a dolgok, összefüggések mögé, és nem elégítik ki a sablon válaszok, csakúgy, mint engem sem. 

Szóval ücsörögtünk a korláton és egyszer csak feltette a kérdést: "neked hány olyan ember van a baráti körödben, akikkel ezekről a dolgokról tudsz beszélgetni?"

Hirtelen nem is tudtam válaszolni a kérdésére, de aztán 1-2 perc gondolkodás, és számolgatás után mondtam Neki egy nem túl nagy számot. Valahol az öt és tíz között. Aztán még váltottunk egy-két szót, és elváltunk: Ő is ment a dolgára, nekem is sietnem kellett haza. De nem hagyott nyugodni a gondolat, és még az autóból rátelefonáltam: "beszélgetni tudok róluk, annyival, amennyit mondtam, de hogy hányan élik is így az életüket... hát azt nem tudnám megmondani. Nem sok. Talán egy, vagy kettő."

Eltelt még vagy két nap, mire rájöttem: hoppá, miért is kérdezte ezt tőlem? És vajon Neki hány ilyen barátja van? Hogy lehettem ilyen figyelmetlen, hogy nem kérdeztem vissza? A legközelebbi alkalommal fel is tettem Neki én is a kérdést, és olyan választ kaptam, amin hangosan kezdtem hahotázni! Nem azért, mert hülye volt a válasz! Dehogy! Csak éppen annyira vicces volt nekem, amit mondott, hogy kiszakadt belőlem a nevetés. Így elmesélve persze nem fogsz rajta nevetni, és még talán el is gondolkodhatsz, hogy mi a fene vicces lehetett benne, de nekem akkor és ott hihetetlenül szórakoztató volt. Ugyanis azt mondta: "sokszor gondolkodom azon, hogy csak én látom így a dolgokat? Én vagyok hülye, vagy a világ nem érti miről beszélek? Néha úgy érzem, annyira MÁS vagyok..."

Értettem, hogy mit mond, de ez a szó - "MÁS" - rögtön egyéb asszociációkat juttatott az eszembe. A "más"-ságnak egy pejoratív, diszkriminatív értelmét, és ez valahogy a komoly mondanivalójával annyira ellentétben állt, hogy a hangos nevetésem könnyeket csalt a szemembe. És erről eszembe jutott egy pár éves történet, ami velem esett meg.

Néhány hónapja laktam akkor már a Nagyvárosban. Egyedül éltem egy bérelt lakásban, mely egy új építésű társasház legfelső emeletén volt. A lakás nem volt túl nagy - még egyedül is szűkösnek éreztem -,de volt egy hatalmas tetőterasza, amely majd' akkora volt, mint a lakás nappalija. Ezen a teraszon szoktam szép, csillagos, teliholdas nyárestéken üldögélni valami jobbfajta magyar bor, és kellemes zene társaságában. Egyik ilyen kiülős-bambulós-meditálós-teliholdascsillagos estén, ahogy ücsörögtem és a gondolataim már körbejárták az ismert és az ember számára még felfedezetlen csillagrendszereket, hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Valahonnan ismerős volt, de azt éreztem, hogy nem tudom megfogni. Csak bújkált bennem, és minduntalan -amikor a gondolataimat már sikeresen fókuszáltam volna -, huss, elillant. Töltöttem még egy pohár bort, és felraktam Sting egy kedvenc dalát, majd leültem a karosszékbe, lehúnytam a szemem, és kiürítettem az elmém. Hagytam, hogy a bor és a zene, a fák susogása, és a szél zaja elbódítson. Akkor egyszer csak megint előjött a gondolat, de most éber voltam, és elkaptam a grabancát! Beugrott, hogy amikor még fiatalabb voltam - középiskolás, majd főiskolás, de még később is jópár évig - volt néhány nagyon közeli barátom, akiket már máshová vitt a sors szele, és ezekkel a barátaimmal sok-sok éjjelen keresztül beszélgettünk, vitatkoztunk, tréfálkoztunk, forraltboroztunk, csajoztunk, buliztunk, nevettünk és sírtunk, de a legfontosabb, hogy szinte minden este valami világmegváltó gondolatot osztottunk meg egymással. És mindig úgy éreztük, hogy "megragadtuk az élet velejét" (Holt Költők Társasága c. filmből)!

Amikor bohém, ifjú, romantikus srácok voltunk, úgy éreztük, hogy mi fogjuk a világot szebbé, jobbá, élhetőbbé tenni. Mi leszünk azok, akik majd megmutatják az emberiségnek, hogy lehet jól élni, boldognak lenni, lehet testvérként szeretni másokat, lehet helyesen cselekedni, lehet élni és élni hagyni.

És ott, azon a kiülős-bambulós-meditálós-teliholdascsillagos nyárestén rájöttem, hogy én mindezt ELFELEJTETTEM!

Olyan érzesem lett hirtelen, mint akit gyomorszájon vágtak! Hogy a csudába történhetett meg mindez? Hogyan eshetett meg velem, hogy elfelejtem azt a dolgot, amit pár évvel ezelőtt még úgy éltem meg, mint a mindennapjaim szerves részét? Hogy lehet, hogy elfeledkeztem az élet értelméről? Hogy lehet, hogy én is belesüppedtem a szürke hétköznapok monoton egyhangúságába, hogy felejthettem el, hogy minden nap valami új, valami jobb, szebb dolgon gondolkozzam? Hogy felejthettem el gondolkodni?

És akkor, ott, a csillagfényes-zenehallgatós teraszon elhatároztam, hogy még egyszer ez nem történhet meg! Minden nap figyelmeztetni fogom magam arra, hogy gondolkodni kell. Hogy meg kell váltani a világomat. Hogy minden nap meg kell találnom az élet velejét. Minden nap kell találni egy pontot, aminek a segítségével kifordíthatom a világot a négy sarkából És nem felejthetem el a múltamat, mert az határozza meg a jelenemet. És úgy kell élnem a jelenemet, hogy tudom, az határozza meg a jövőmet. Mert itt, ebben a pillanatban élünk mindig. Az, aki vagyok, azokból a múltbéli énjeimből rakódik össze, aki valaha voltam, és minden, ami csak ért, hatással van a mai önmagamra, mint ahogy a mai énem hatással lesz arra a valakire, aki majd pár év múlva leszek. Nem felejthetem el honnan indultam és figyelnem kell arra, hová tartok.

És erről eszembe jutott egy másik történet, ami egy barátommal esett meg.

A barátom - nevezzük Z.-nek - mesélte, hogy volt neki is egy barátja - legyen ő K. - akinek volt egy nagy-nagy szerelme. K. és a nagy-nagy szerelme boldogan éltek nagyon-nagyon sokáig. De aztán egyszer csak a nagy-nagy szerelme elhagyta K.-t. A miért nem lényeges, hiszen tudjuk, hogy az érzelmek már csak ilyenek: egyszer jönnek, aztán meg mennek, igazán ritkaság, hogy két ember annyira összeillő, hogy sok-sok évtizeden keresztül, jóban-rosszban kitartsanak egymás mellett szeretetben, szerelemben, megbecsülésben, tiszteletben. De ezt nem ragoznám most tovább, korábban már írtam erről néhány gondolatot. Szóval K. ott maradt egyedül a bánatában, és mivel egyszem gyermek volt, ráadásul  családja nagy része nem is élt, nem volt senki a környezetében, aki tudott volna vele foglalkozni, csak Z. K. amúgy is egy túlérzékeny lélek volt, nem igazán tudta feldolgozni ezt a helyzetet, ezért Z. - aki egy rendes srác volt, igazi jó barát, akire lehet számítani a bajban is - átérezve a felelőssége súlyát, szinte reggeltől estig K.-val volt. Vitte magával mindenhová - még vidékre is elcipelte, ahol dolgozott - csak azért, hogy K. nehogy egyedül maradjon a nagy-nagy bánatával. Z. amúgy úgy gondolta, hogy K.-nak előbb-utóbb a saját lábára kellene állnia, de a barátságot még ennél - az egyébként eléggé érthető, logikusan megmagyarázható, és megfelelően férfias - gondolatnál is többre tartotta. Így hát folyamatosan tartotta a lelket K.-ban. Cipelte magával, beszélgetett vele, vígasztalta, ápolgatta a lelkét, öntötte bele a lelket, és így teltek hosszú-hosszú hónapok. Aztán K. nagy nehezen talpra állt, lettek új kapcsolatai, és jó néhány évvel ezelőtt talált magának egy olyan igazi belevaló csajszit, aki elfogadja őt szőröstül-bőröstül, és aki minden szempontból tökéletes partnere.

Aztán történt, hogy Z.-nek alakult úgy az élete, hogy belefutott egy leányzóba, aki történetesen támogatásra szorul. No nem anyagilag, hanem lelkileg. Z. szívéhez közel áll a leány és úgy gondolja, felelősséggel tartozik iránta, mert egyébként a leányzóval remekül megértik egymást: néhány hónap alatt kiderült, hogy közel áll egymáshoz a gondolkodásuk, hasonló a humoruk, mindkettőnek éles esze van, az érdeklődési körük is nagyjából fedi egymást, ráadásul úgy érzik, hogy tudják egymást inspirálni, a közös gondolkodással pedig csak fejlődnek egymás által. A leányzó már régen szeretne új életet kezdeni (ugyanis, mielőtt Z.-vel megismerkedett volna, már évek óta boldogtalan kapcsolatban élt, és a férfi, akivel az életét összekötötte nem foglalkozott vele. A lány hiába kérte, hogy figyeljen rá, tudomást sem vett róla, és most, hogy a lány békében, egyetértésben, a régi idők emlékére való tekintettel szeretetben szeretne elválni, úgy viselkedik vele, mit egy tárggyal, amely a tulajdonát képezi, fenyegeti, sőt, még Z.-nek is burkolt üzeneteket küldözget, pedig ő még sehol sem volt, amikor a problémáik már rég kenyértörésre vitték a kapcsolatot) és Z. megpróbál Neki ebben segíteni, ugyan úgy, ahogy annak idején, sok évvel ezelőtt K.-val tette. Amikor azonban K.-nak elmesélte a történetet, Ő azt mondta, hogy várja meg, amíg a leány és a férfi elrendezik egymással a dolgaikat.

Azért jutott eszembe ez a történet, mert amikor K. volt bajban, akkor Z. egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy megvárja, amíg K. majd megoldja valahogy a problémáját. Aztán majd ha megoldotta, akkor újra lehetnek barátok. Z. akkor úgy érezte, hogy kell valaki, aki K. mellett áll. Akkor, amikor lelki támaszra van szüksége. Nem akkor, amikor már beledöglött a fájdalomba, és nagy nehezen túlélte valahogy a lelki válságát. Ha ezt egy férfival megtette, akkor kutya kötelessége - persze ha ismernénk Z.-t, akkor tudhatnánk, hogy nem azért teszi, mert kötelességének érzi -, hogy a lány mellett álljon. Akkor, amikor szüksége van rá. Amikor a lelke sír, amikor majd megszakad a szíve, amikor bántják, amikor megpróbálják megtörni, megalázni. Amikor szüksége van egy szerető emberre. Valakire, aki meghallgatja, és megérti. Valakire, aki kiáll mellette akkor is, amikor baj van.

Sajnos K. elfelejtette a múltját. Elfelejtette, hogy honnan jött. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy honnn jövünk. És talán ezért nem tudjuk sokan, hogy hová is tartunk...

És miről szól ez a fajta "MÁS"-ság?

Talán arról, hogy az életünk több annál, mint aminek látszik. Több, mint üzleti kapcsolat, több, mint vér szerinti kötelékek, több, mint haverság, több, mint logika, több, mint ésszerűseg, több, mint személyes sértettség, több, mint külsőségek, több, mint papír, amely arról szól, hogy emberek összekötötték az életüket, több, mint gyerekvállalás, több, mint egymás mellett élés, több, mint közös kassza, több, mint bosszúvágy, több, mint birtoklás, több, mint harc, több, mint igazságok, több, mint érdekek, több, mint pénz, több, mint hatalom, több, mint beosztás, több, mint pozíció, több, mint rang, több, mint cimboraság, több, mint betyárbecsület, több, mint visszavágás, több, mint élettér, több, mint mások elnyomása, több, mint akarat, több, mint tulajdon.

Mert ebben a "MÁS"-ságban van tisztelet, van megbecsülés, van megértés, van szabadság, van kitartás, van barátság, van érzékenység, van támogatás, van együttérzés, van emlékezés, van munka, van közösség, van megbeszélés, van együttműködés, van belátás, van őszinteség, vannak értékek,  van szeretet.

Ha mottót kellene adni ennek a "MÁS"-ságnak, akkor talán ez lenne az: Élni, és élni hagyni.

Te is "MÁS" vagy? Vagy elég Neked az egyformaság?

(M. J.-nak szeretettel)