Testvérem megbízásából nyakamba vettem az egyik nagy hiperszupert, ugyanis elromlott az egyik kütyüjük, és hogy ne maradjanak az ünnepek alatt szórakozás nélkül izibe' beszereztem egyet a rossz helyett.
Miközben tébláboltam a sorok, meg a polcok, meg a rengeteg ember között, szembe jött velem egy nálam vagy egy fejjel magasabb, ősz hajú, fekete, vastag szemöldökű, jóvágású, amolyan 55 körüli úr. Nem tűnt volna fel, ha a szeme nem lett volna olyan vidám. De ahogy ránéztem, és összetalálkozott a tekintetünk, megláttam benne az érdeklődést, és a jókedélyt. Na ne érts félre, nem irántam érdeklődött, de biztosan Te is vagy úgy, hogy elkapsz egy tekintetet, ami a natúrtiszta ürességről árulkodik, vagy egy olyat, amin a totális zavartságot látod, vagy sorolhatnám még, de biztosan láttál már olyan nézést, amiből talán nem is tudatosan, de azt gondoltad, hogy ez az ember akár még közeli barátod is lehetne. Hát ez a tekintet valami ilyesmi volt. De nem akarom tovább ragozni, mert nem az úr volt igazán az érdekes. Ahogy megláttam őt, észrevettem azt is, hogy nem egyedül van. Családi bevásárlás képe bontakozott ki előttem: apa, anya, és olyan huszonpár év körüli lányuk bevásárol a hétvégére. Nem mélyedtem el a kosaruk tartalmában, mert azért ennyire nem akartam az intim zónájukba belemászni, elég annyi, hogy első ránézésre egy általános hétvégi bevásárlás kellékei voltak a kocsijukban. Anya is egy középkorú, kellemes, igényes hölgy képét tükrözte.
És persze ott volt a lány is. Érdekes módon vannak olyan lányok - vagy, ha hölgy vagy kedves olvasóm, akkor gondolhatsz fiúkra is - akiket elsőre talán észre sem veszel. Ő is pont ilyen volt. Először mindössze annyi ragadt meg belőle, hogy hosszú haja van, olyan hátközépig érő egyenes fajta, ami barnából indul és a felétől fokozatosan átmegy világosabba. Mondhatnám azt is, tizenkettő egy tucat. Talán a nyári nap szívta ki, talán egy régi szőkítés eredménye, minden esetre gondolom láttál már ilyet te is.
A család vidámsága valahogy odaragasztotta rájuk a tekintetem, mert nem nagyon tudtam elszakadni a képtől. Volt egyszer a sürgő-forgó tömeg - biztosan nem nagy képzelőerő kell hozzá, milyen lehet egy hiperszupermarket így karácsony előtt néhány nappal - másrészről meg ez a család, a saját, külön világukkal. Kényelmesen, nem sietve, már-már szinte ráérősen válogatták a kosárba valót, és közben látszott rajtuk, hogy teljesen egyben vannak. Nem tudom, megfigyelted-e, de nagyon sokszor lehet látni olyan csoportokat - szándékosan nem használtam most a család szót -, ahol vagy mindenki külön intézi a dolgait, vagy éppen együtt, de látszik rajtuk, hogy az együttlét csak külsőség, egyébként meg mintha idegenek lennének egymás mellett. Aztán látni olyat is, amikor valamelyik szülő van szinte külön és a másik meg jól elvan a csemetéjével. Lányos családban inkább apa-lánya na és anyuka külön, fiús családoknál meg fordítva. Persze ne essünk általánosításokba, de lehet ilyet látni bőven. Az igazán ritkaság - és éppen ezért volt számomra üdítő a látvány -, hogy itt teljes volt a harmónia. Na ne azt képzeld el, hogy mindenhova egymáshoz tapadva mentek, de a laza kapcsolat ellenére is látszott köztük a szoros kötelék. És a "találkozási pontoknál" pedig apa, anya, és a lányka együtt bolondoztak.
Tehát ott tartottam, hogy a lány először nem tűnt fel, de ahogy egyre jobban belemélyedtem a megfigyelésükbe, mintha egy virágot látnál kinyílni, úgy bontakozott ki a szépsége. A haja után tűnt fel, hogy mennyire szép az arca, majd észrevettem a szemeit, rögtön utána a kedves mosolyát, majd a szép, hosszú ujjait, ahogy megigazította a haját. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem…
Később a pénztárnál két sorral arrébb, és kicsivel hátrébb álltak, így jó alkalom és perspektíva volt a további szemlélődéshez. Figyeltem őket, ahogy bolondoznak egymással, és folyamatosan mosolyognak. Majd valami vicceset mondhatott az apa, mert a lány összegörnyedve nevetett. Aztán fölpakolták a kocsi tartalmát a szalagra és én közben a lányon legeltettem a szemeimet. Hamarabb értem a kasszához, és elkezdtem reménykedni, hogy majd kifelé menet talán sikerül megnéznem merre tartanak, vagy legalább az autójuk rendszámát megjegyezhetném; ki tudja, mikor sodor az élet egy olyan ház elé, ahol meglátom parkolni azt a bizonyos rendszámú autót?
Persze a sors útjai kiszámíthatatlanok, az előnyöm hamarosan hátránnyá változott: nem tudott visszaadni a pénztáros hölgy és várnom kellett, mire hoznak neki váltópénzt. Csak álltam a pénztár mögött a folyosón, és minden perccel közelebb kerültem a végzetemhez. Hiába volt vagy öt perc előnyöm, a váltópénz csak nem jött. Csak álltam, és álltam, és morzsolódtak a másodperceim, miközben ők már fizettek a kasszánál. Még néhány jegesteás üveget külön zacskóba is pakoltak, de az a fránya váltópénz csak nem akart ideérkezni.
Itt veszítettem el a türelmemet, és éreztem ahogy elkezd a gyomrom környékén az a bizonyos gombóc formát ölteni. A váltópénz nem jött, a család, és a gyönyörű lány pedig elindult a kijárat felé. Jeges kéz markolta meg a szívem környékét, és éreztem, hogy veszítettem. Nincs esély. Erről a lehetőségről végleg lemaradtam. Tudom, hogy hülyeség, amire gondoltam: majd utánuk megyek, és megnézem merre fordulnak el, vagy talán pont arra mennek, amerre én… Ilyenkor aztán az adrenalin tud okosabbnál okosabb tanácsokat adni, de mégis… Legalább a remény meglegyen, hogy egyszer talán, hátha… De a remény ennél a bizonyos pénztárnál, itt és most meghalt. A gyilkosa pedig négy darab papír ezerforintos képében csigalassúsággal vánszorog valahol, ki tudja hol… És ez a nagyon szimpatikus család a huszonvalahány éves, barna hajú, barna szemű, gyönyörű, karcsú lánnyal szép kényelmesen kisétált az életemből.
De mielőtt még nagyon eltávolodtak volna, a lány hátrafordult, rámnézett és egy viszlátot intett a szemeivel egy pajkos mosoly kíséretében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése