POFONOK

 Hány szerepet játszottál már el eddig? Összeszámoltad valaha?

Hányszor voltál jó gyerek, hányszor akaratos srác, hányszor játszottál már hős szerelmest, mindent tudót, dicső lovagot, szép királylányt? Voltál már stréber diák, vagy lógós jófej, üzletember, vagy kosztümös hölgy, morcos fúria, vagy megértő barát? Hívtak már sárkánynak, vagy belevaló csajnak, kedves úriembernek, vagy arrogáns disznónak? Volt, hogy tudtad mindenre a megfelelő választ, vagy éppen gyötrődtél egy megoldatlan feladat miatt? Hány és hány arcod van, hány és hány személyiség, hány szerep lapul a tarsolyodban?

Milyen szerepet játszol, amikor kávét szolgálsz fel, vagy segítesz egy idős embernek átmenni az úttesten, vagy egyszerűen csak kiírod magadból a gondolataidat? Amikor úgy érzed körülötted forog a világ, vagy amikor azt éled meg, hogy még az ág is téged húz? Amikor hangosan gesztikulálva adod elő magad, vagy épp a sarokban ülsz, és csak nézed a forgatagot magad körül? Van úgy, hogy körültekintően megfontolsz minden lehetőséget, mielőtt döntesz, de olyan is vagy, aki pillanatnyi megérzésre hallgatva belevágsz valamibe? Mikor játszod azt, hogy magadat adod, és mikor veszed észre, hogy valaki más bőrébe bújtál?

Akármit is csinálsz, mindig hatást váltasz ki. Még ha azt gondolod, hogy nem, akkor is lesz, aki miattad lesz más, mint előtte volt. Van úgy, hogy azért játszod el a szereped, mert pont ezt akarod elérni és van, amikor magad sem tudod, hogy mit s miért csinálsz. Van olyan, hogy meg akarsz felelni másoknak és ezért kitalálod, hogy milyennek is kellene lenned? Vagy azt mondod, hogy nem érdekel mit gondolnak mások, te mégis az leszel, aki vagy? De ki is vagy igazából? Melyik szereped a valós? Mindegyik te vagy? Vagy egyik sem?

Néha úgy gondolod, hogy őszinte lehetsz. Őszintén adhatod magad: azt a magad, amelyik szerepedről azt hiszed, hogy az igazi. Az igazi, legmélyebb és legmagasabb, a legszakrálisabb és legintaktabb önmagad. Aki kiállhat bátran a fényre, mert szeplőtelen és nincs akinek joga lenne rá követ vetni, mert születéstől fogva bűntelen. Akinek a céljai és a szándékai mindig csak a legmagasabb erkölcsi normákat képviselik, a valódi Bárány, aki csak az egyetlen és létező Igazságnak felel meg: Ő az Ember Fia, aki azért jött a világra, hogy önmagára vegye mások bűneit, aki megvált minket gyarló embereket. A felsőbbrendű lény, aki titkon mindig szerettél volna lenni.

És nem érted, hogy ezekben a pillanataidban néha kőfalakba ütközöl. Vasajtók, zsilipek állják az utadat, akkor, amikor a leginkább szeretnéd magad odaadni a világnak. Amikor te vagy a víz, és te vagy a kenyér, amikor a testedet adod, hogy egyenek belőle. Amikor te vagy az ostya az áldozók nyelvén, és te vagy a misebor, amit az oltárról nyújtanak a megtisztulni vágyóknak.

Ritka pillanatai az életednek, amikor annyira átlátszó vagy, hogy úgy érzed az egész világ elfér benned, és mindazt a szépet és jót szeretnéd kiadni magadból. Szeretnél jó lenni, jól szeretni, jól élni az életed, jót tenni az emberekkel, vagy legalább azokkal, akik közel állnak hozzád. Úgy érzed folyó vagy, amely megtermékenyíti a szikkadt földet, életet visz az élettelenbe, kisarjasztja a rügyeket, virágba borítja a mezőket, termőre fordítja a fákat; fa vagy amely ellát mindenkit zamatos gyümölccsel, méz vagy, aki megédesíti a süteményt, só vagy, aki ízt ad az ételnek. Legszívesebben kebledre ölelnéd az egész világot, és úgy babusgatnád, mint szerető anya az újszülött gyermekét.

De elég egy rosszul ejtett szó, egy félreértett mondat, és mindaz, amit magadból mások elé vetsz, drágakő helyett színes kaviccsá válik, a virágos mező gazos rétté lesz, a gyümölcsfák kiszáradt cserlyékké silányulnak, és az áradó víz elmossa a mesebeli tájat. Az ostya megkeseredik a szájban, a bor helyett habzó vér csorog a szájak szegletében és a kenyéren ocsmány zöld penész terjeng. Amit te gyönyörűnek gondolsz, az a félreértés csápjai között szörnnyé degradálódik, a szeplőtelen gyermek gonosz törpének látszik, mindaz a szép és jó, amit kizúdítasz magadból förtelmes vámpír képét veszi föl, és te csak állsz bénán és nem érted mi történik körülötted.

Pedig a szándékod tiszta volt. Szép, és valódi. A pofon váratlanul ér, és mélyen megérint. Mit rontottál el? Mit tegyél, hogy megértesd magad? Mit tegyél, ha az ajtók becsukódtak, ha a folyódat zsilip téríti el, ha várfalak vannak a nyitott kapuk helyén? Mit tehetsz, ha nincs esélyed az üzenetet célba juttatnod: ha befalazták az ablakokat, ahová a hírmondó galambod beejthetné a lábára csatolt fecnit? Mit tehetnél, ha bezárultak a fülek, ha elfordulnak az arcok, ha a kiáltásod nem hallatszik el a hegyek túloldalára?

Add fel a szereped? Tanuld meg, hogy többé ne hagyd játszani azt az éned, aki a valódi arcod veszi fel? Vagy lépj tovább és ne foglalkozz azokkal, akik nem hallgatnak meg? Légy megalkuvó, vagy hagyd magad megégni akkor is, ha az egész világ bolondnak néz is? Máskor játssz meg kisebb tétet, ne tégy föl mindent rögtön all-in? Vagy légy magad akkor is ha utána néha fáj?

Azt mondják, a pokolra vezető út jó szándékkal van kikövezve. Te hány irányból tudsz oda eljutni...?