HOLNAPUTÁN

A széllel kezdődött. Először észrevétlenül változott meg az iránya. Nem is tűnt fel senkinek, az öregek - akik valaha együtt éltek a természettel - pedig már régesrég elveszítették a képességüket, hogy megérezzék a változást. Pedig a szél a változást hozta magával. Apró, szinte észrevehetetlen változást. Az erdők mélyén élő állatok vették észre elsőként, hogy valami történt, de addigra már minden késő volt. Túl késő.

A változás nem történt nagy sebességgel, az állatok is csak picit váltak nyugtalanabbá - olyanná, mint a rovarok, amikor megérzik a vihar előtti csendet. Aztán jöttek a városi madarak, ők mindig érzékenyebbek voltak. A nyugtalanság szellőként söpört végig a városokon és lassanként minden melegvérűt megfertőzött. Csak az emberek nem vettek észre semmit.

Lassan eltelt az esős tavasz, aztán jött a hosszú, forró nyár. Szelekkel, portölcsérekkel, néha viharokkal, és hirtelen záporokkal, amik mindenhova eljutottak a föld teljes felszínén. Nem maradt ki egy kontinens sem, a szél és a víz bejárta az egész bolygót. Egy év leforgása alatt a szelek megkerülték a földet és visszaértek a kiindulási pontra. Ekkorra már a fertőzés mindenhol megtelepedett.

A következő nyár máshogy kezdődött, mint a többi. A tavasz utolsó hónapjától folyamatosan esett mindenütt. A kisebb folyók és patakok kiléptek medreikből, és a víz beszivárgott mindenhová. Elérte a legmélyebben fekvő édesvíz készleteket is és nem volt olyan hely, ahová ne vitte volna magával azt az apró, elektronmikroszkóppal is szinte észrevehetetlen parányi molekulát, ami aztán szép lassan bekerült a teljes táplálékláncba.

A genetikai mutáció nem volt minden élőlényre azonos hatással, csak egy bizonyos részét érintette a DNS-nek: azt a részét, ami csak az emberre jellemző. Egy apró molekula következménye volt minden, amely beépült az emberek génkészletébe és csak a mitokondriumot támadta meg. Az emberiség még nem is sejtett semmit, és arról meg végképp senki sem tudhatott, hogy ez a pici molekula épp az embernek köszönhette létezését. Ha bárki is tudott volna a létéről, akkor sem biztos, hogy vissza lehetett volna követni az útját az eredetig. Az emberek soha nem tudták volna meg melyik kísérletük, vagy mesterséges úton előállított termékük egyik alkotóeleméből mutálódott. Annyi vegyi anyag volt már az életükben, hogy ha akarták sem tudták volna megállapítani a vég kezdetének okát.

A nagyvárosok váltak először célponttá. Az első időkben senki nem gyanakodott, mert jobbára csak az öregeken jelentkeztek a tünetek. Gyengeség, étvágytalanság, szédülés. Alvásproblémák. A megszokott öregkori tünetek. Aztán lassanként kezdett a középkorúakra is átterjedni, majd jöttek a fiatalok is. A hivatalos szervek persze nem vettek tudomást az eseményekről, csak akkor kiáltottak járványt, amikor már a népesség közel negyede levertségtől és fáradságtól szenvedett. De hiába is próbáltak okokat találni, egyetlen vizsgálat sem vezetett eredményre. Nem volt vírus, nem volt baktérium, mégcsak láz, vagy hőemelkedés sem. Szép lassan veszítették el az életerejüket, először csak hónapról hónapra, majd napról napra lettek gyengébbek, végül csendben meghaltak.

Talán azok jártak legközelebb az igazsághoz, akik réges-rég óta próbálták a hangjukat felemelni a mindent át meg átható genetikai és finomítási eljárások ellen. Mert az emberiség az eltelt kétszáz év alatt szinte mindent megváltoztatott, amit a környezetében csak talált: az ételeit, a földet ahol lakott, a vizet, a tengereket, a levegőt. Minden, amihez csak hozzányúlt a keze nyomát viselte: nem voltak már érintetlen területek sehol a világon. Az egész földet úthálózat és épületek, beton és bitumen borították, a városokban már talpalatnyi zöld terület sem volt, az esőerdők átadták a helyüket az ipari ültetvényeknek, a hegyek oldalai erodálódtak a túlzott kitermelés miatt, a folyók vize és a tengerek tele voltak a különböző gyárak és olajfúró tornyok által kibocsátott szennyező anyagokkal, a levegő pedig sűrű volt az ipari területek és a közlekedés által elfüstölt vegyi anyagok garmadájától. A gyerekek már régen nem tudták milyenek az élő állatok, milyen illatuk van a földből növő virágoknak, miből és hogyan készül a kenyér, honnan van a tej, milyen az, amikor a természet ellát a kincseivel. Instant, és gyárak által előállított, finomított, ízesített, színezett és formázott, kemikáliákkal kezelt ételen nőttek föl, és már senki nem tudta milyen íze van annak a gyümölcsnek, ami fán termett.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy az emberiség akkor ért el a véghez, mikor azt gondolta épp most van fejlődése csúcsán. Elérték, hogy az életet a lehető legvégsőkig meghosszabbítsák: ha valakinek volt elég pénze, akár százharmincöt évig is élhetett egészségesen, mert az orvostudomány megoldotta az elhasználódott szervek cseréjét, egyedül az aggyal nem tudtak mit kezdeni, az elbutulás mindenképpen bekövetkezett. A technikai fejlődés soha nem látott kényelmet teremtett azoknak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megfizessék. Azt csak kevesen tudták, hogy a nyersanyagok és az erőforrások kihasználása már a kimerülés szélére kergette a bolygót, talán ezért is gondolta néhány önjelölt próféta, hogy az ismeretlen eredetű, járványszerű tünetegyüttes csakis Isten büntetése lehet.

Azok a népcsoportok tartottak ki legtovább, melyek a lehető legközelebb éltek a természethez és a lehető legtávolabb a civilizációtól. De a szél és a víz hozzájuk is eljuttatta a halált. Előbb-utóbb mindenki az áldozatául esett, nem volt menekvés sehol a bolygón. Az utolsókat már nem temette el senki. Az első esetek megjelenésétől mindössze negyvenkét hónap telt el, és már nem volt élő ember a földön.

Harminchárom földi nyár telt el azóta, hogy az utolsó ember is meghalt. A természet először lassan, majd egyre növekvőbb tempóban foglalta vissza az ellopott területeket. Nem volt egyszerű áttörni a méteres beton és aszfalt rétegeket, újra birtokba venni a gázolajjal átitatott földet, beszőni a kopár hegyoldalakat, de a három évtized megtette a magáét. Az időjárás még néha produkált furcsa jelenségeket, de ahogy a légkör kezdett tisztulni, és a betonrengeteget behálózó zöld szép lassan visszafogta a visszasugárzott hőt, a csapadék is egyre kiegyensúlyozottabb lett. Megszűntek az örökös forgószelek, és már nem kapott föl a szél sehol elszórt szemetet. Az állatok elfoglalták a kiürült városokat, és eltisztítottak minden hulladékot. Lassan hirmondója sem maradt annak, hogy valaha egy ember nevű faj népesítette be a földet. Ittlétéről mindössze a csontvázként kiürült városok, ipari csarnokok, repülőterek, erőművek és gyárak maradványai árulkodtak.

A harmincnegyedik nyár vége felé egyszerre tizenkét helyen jelent meg érdekes légköri jelenség a Föld különböző területei fölött. Mindegyik három kilométer átmérőjű gömb volt, melyek kékes, áttetsző színben villództak.  A tizenkét gömb pontos geometriai alakzatot vett föl a felszín felett mintegy hét kilométer magasságban lebegve, és százhúsz földi napon keresztül szisztematikusan, méterről méterre átrepültek a teljes bolygó fölött, miközben infravörös tartományú fénnyel pásztázták folyamatosan a Föld felszínét. 

A negyedik hónap végén az összes gömb egy pontosan meghatározott koordináta felett találkozott majd egymásba olvadt. Öt napig látszólag nem történt semmi, de az ötödik nap végén egy nagyon erős, kékésfehér energiahullám szakadt ki a gömb belsejéből, ami a világűr felé vette az útját. Ezután a gömb felülete hirtelen hullámozni kezdett, megremegett minden oldalán, majd egy szempillantás alatt elpárolgott, és nem maradt a helyén semmi.

Tizenkétezer fényévvel arrébb egy hatalmas csillag felületét egy kékesfehér energiahullám érte el, amely beleolvadt a csillag felületén hullámzó energiamezőbe. Az ott élő lények kódolt üzenetet kaptak az egyik felderítő egységüktől, mely egy naprendszer harmadik bolygóját térképezte föl. Hatalmas adatmennyiség érkezett, melynek a feldolgozása azonnal megkezdődött. Földi nappal mérve nem tartott sokáig az adatok elemzése, mindössze tizenhárom órára volt szükség, hogy az irdatlan mennyiségű információt elhelyezzék a tárolóegységekben, majd az utolsó fázisban elkészüljön egy rövidített értékelés. A néhány soros üzenet egy központi adatbankba került, tartalma mindössze ennyi volt: 

A bolygó életkora hozzávetőleg - a központi csillag körüli teljes fordulatot egységnyi időnek véve - 4,6 milliárd. Szén alapú élőlények népesítik be a szilárd felület mintegy 55%-át. Előző szkennelés óta eltelt időszakban értelmes intelligencia kifejlődésének nincs nyoma. Körülbelül százharmincezer és ötven egység közötti időszakban (a bolygó életkorához képest 0,000028 egységnyi idő alatt) egyfajta életforma fokozatosan eluralkodott, majd saját életterét és önmagát megmérgezve kipusztult. Tevékenysége leginkább a vírusokéhoz hasonlítható. Élő példány nem fellelhető, hatása a bolygóra nem végleges, az őshonos fajok életlehetőségei kielégítőek. A szkennelések közötti időszakot csökkenteni nem szükséges, intelligencia esetén a túlélési idő legalább bolygóidő szerinti standard - ötszázezer teljes fordulat. Az ennél rövidebb ideig fenmaradott fajok nem számíthatóak be az értelmezési ciklusba. Következő szkennelés időpontja bolygó idő szerint kétszázezer egység múlva esedékes.