Hamupipőke cipellője

Modern mese. 

Volt egyszer egy srác, aki már bizony elmúlt tizennyolc éves, mire megismertem. Sokat beszélgettünk és az évek folyamán sikerült Őt közelebbről megismernem. Nagyon sokszor voltunk együtt az elmúlt majd’ két évtizedben, így a most következőket első kézből tálalom Neked kedves olvasó.

A történet tehát a legjobb barátomról szól, hallgasd hát nyílt szívvel és szeretettel!

Szóval volt egy srác aki elmúlt már tizennyolc, ezért túl volt néhány szerelmen. Először még nagyon kicsike kis gyerkőc volt, mikor elkezdett érdeklődni a szebbik nem iránt. Ebből az időszakból már csak egy kislány neve maradt meg az emlékezetében. Bizony-bizony az első szerelemből már csak ennyire emlékszik: Enikő.

Aztán teltek-múltak az évek, és néhány név mellé már arc is társult. Volt Teri, Otti, Judit, Zsuzsi, aztán megint egy Judit, később jött Rita, meg Kati, aztán megint Zsuzsi és így tovább.

Mindegyikbe nagyon szerelmes volt, de némelyikbe még annál is jobban. Sőt, volt olyan is, akibe a legjobban. De valahogy mindegyik történetnek előbb, vagy utóbb vége lett. Aztán némelyik történetnek úgy lett vége, hogy azért mégsem lett teljesen, így újra tudott kezdődni. Aztán annak az újrakezdésnek is újrabefejezés lett a vége.

Volt olyan vég, ami nagyon megviselte főhősünket, akit nevezzünk a mese kedvéért Legkisebb Királyfinak. Volt olyan is ami nem annyira viselte meg, de mindenesetre Legkisebb Királyfi – aki azért nem volt túl buta srác – egy idő után elkezdett gondolkodni. Azon gondolkodott, hogy miért van az, hogy valahogy a szerelem, ami olyan nagyon szenvedélyes, és mindent magával ragadóan indul, mégis egy idő után elkezd valahogy kevésbé szenvedélyessé és magával ragadóvá válni. Sőt, nemhogy csak kevésbé magával ragadó, de még sokszor az is előfordul, hogy az a lány, akibe Legkisebb Királyfi szerelmes lesz, mégsem annak a lánynak tűnik, akibe  Királyfink beleszeretett. Persze csak egy idő után.

Nos, Legkisebb Királyfinkat nem abból a fából faragták, aki csak úgy minden rossznak az okozóját azokban a lányokban látta volna, akikbe valamikor szerelmes volt. Ezért hát próbálta az elmúlt szerelmeit nemcsak a saját szemével látni, hanem megpróbálta beleélni magát az aktuális leányzó helyébe is. És minden egyes alkalommal – legylábbis Királyfink így érezte – egyre többet és többet tudott meg magáról, a szerelméről és a szerelemről is. De persze mivel még csak tanuló volt, ezért nem sikerülhetett mindig minden tökéletesen, és tudjuk ugye, hogy a szerelemben nagyon egyszerű a vizsga: tart még, vagy sem.

Tehát a Királyfi csak figyelt és figyelt, és eszébe jutott, hogy egyszer az egyik régi szerelme ezt mondta neki:

-          “azért szakítasz mindig velem, mert mindig újra akarod kezdeni a szerelmünket. Mert mindig azt akarod, hogy olyan legyen mint az elején!”

És a királyfi sokáig nem értette ezt a mondatot. Persze azt értette – mert nem volt egy buta srác -, hogy mit MONDOTT a leány. De nem látta a szavak mögött megbújó valóságot. Ahogy a lány sem TUDTA igazán, hogy mit mond, de mi tudjuk, hogy a lányoknak nagyon jó megérzéseik vannak, és néha olyan dolgokat is éreznek, ami nem tudatosul bennük. Csak mondják.

És a Királyfi meg akarta érteni, hogy miért múlik el a szerelem belőle, vagy a lányból, akivel pedig nemrég még olyan jól megértették egymást.

Aztán teltek-múltak az évek, és jöttek újabb szerelmek és újabb elválások. És a királyfi figyelt és figyelt, és persze szerelmes volt, és néha nagyon boldog volt és néha meg nagyon boldogtalan, és kezdett megfogalmazódni benne a régi szerelmétől hallott mondat mögött megbújó valóság.

Megfigyelve a saját, és a mások életét azt vette észre a Királyfi, hogy sokan azért akarnak másokkal szerelembe esni, mert úgy gondolják, hogy a másik lény lesz az az ember, akivel IGAZÁN boldogok lehetnek, sőt NÉLKÜLE nem is lehetnek boldogok. Már csak meg kell találni azt a BIZONYOS embert, és minden rendbe jön. Ő lesz az életük párja, a lélektársuk, a másik felük, a kiegészítőjük. Tőle lesznek kerek és egész. És ezt nagyon sokan így gondolták. Még az is lehet, hogy mindenki így gondolta, de mivel MINDENKIT nem kérdezhetett meg a Királyfi, ezért ezt nem mondhatta.

És a Királyfi elkezdte megfigyelni a saját gondolatait és érzéseit, és azt, ahogy és amit mások a szerelemmel kapcsolatban beszéltek. Ahogy elmerült a gondolatok, érzések és szavak tanulmányozásában – mert mondanunk sem kell, ahhoz, hogy eljusson minden ok okáig, nagyon pontosan akart mindent érteni, és megfogalmazni – elkezdett előtte megnyílni a szavak és a gondolatok és az érzések világa. Ahogy belemélyedt az elemzésbe azt tapasztalta, hogy nagyon ingoványos talajon jár. Mégpedig azért, mert a szavak sokkal többet jelentettek, mint amit addig gondolt róluk. Például arra jutott az elemzésében, hogy ha valaki a másik FELÉT keresi, akkor az nem EGÉSZ. És aki nem egész, az nem EGÉSZ-SÉGES. Nem a fizikai világban persze, hanem a lelkiben. Mert mit is jelent az, ha valaki szeretné megtalálni a másik felét? Hát persze! Egyrészről azt, hogy HIÁNYZIK valamije, másrészről pedig azt, hogy ennek a hiánynak a betöltését a külvilágból, valaki MÁSTÓL várja! És miről szól az, hogy a “másik FELEM”? Merüljünk csak el a szóhasználatban! Hát nem a szerelmemről, hanem….

Hanem rólam! Vagyis lelkileg nem vagyok egész, és csak úgy lehetek az, ha VALAKI majd “megcsinálja” nekem a boldogságot, de lehetőleg úgy, hogy az főleg NEKEM legyen jó, RÓLAM szóljon.

De hol van szó itt a másik félről…?

Aztán még azt is észrevette a Királyfi, hogy nagyon sokan bizonyos szempontbólaz álmaikban élnek. Mivel nem csak másokat figyelt meg, hanem saját magát is kritikus szemmel vizsgálta, azt is észrevette, hogy ez a megállapítás önmagára is vonatkozik. Azonban az, hogy valaki BIZONYOS SZEMPONTBÓL álomvilágban él még annyira nem is baj, mert hát ki tudhatja biztosan, hogy mikor van ébren és mikor álmodik?

Csak azért mondom el ezt a történetet, mert a Királyfi is nagyon szerette, és sokszor eszébe jutott, amikor egy palack bor mellett, vagy csak úgy, zenehallgatás közben meditált:

Történt egyszer a régi Kínában, hogy egy nagy gondolkodó, akit úgy hívtak Csuang-Ce, azt álmodta egyik éjjel, hogy pillangóvá változott. Aztán reggel, amikor felébredt, nem tudta, hogy Csuang-Ce álmodta-e, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodja most azt, hogy ő Csuang-Ce?

Amiről viszont a Királyfi most elmélkedett, az nem úgy ÁLTALÁBAN az álomvilág volt, hanem a szerelmi álomvilág.

A tapasztalata azt mutatta, hogy egy idő után a szerelmes emberek össze-összezördültek. Már nem volt minden felhőtlenül boldog, mert – ahogy elmondták – jöttek a szürke hétköznapok, és kiderült, hogy amit gondoltak egymásról, az nem mindig ugyan az, mint amit tapasztaltak a hétköznapi életük során. Már nem értettek mindenben egyet, sőt, nem csak vitatkoztak, hanem VESZEKEDTEK is (na, a veszekedésre mondta a Királyfi, hogy “ennek aztán semmi, de semi értelme”).

És észrevettek olyan külső és belső tulajdonságokat a másikban, ami nem nagyon, vagy EGYÁLTALÁN NEM tetszett nekik. Kezdetben persze nem szóltak érte, mert azt gondolták, hogy “kompromisszumokat kell kötni”. Mert az egyikük sem tökéletes, meg a másikuk sem tökéletes, dehát mivel már együtt vannak, akkor ezeken a hibákon felül kell emelkedni. Meg különben is sokkal jobb együtt lenni valakivel, mégha nem is ad okot a teljes elégedettségre a helyzete, mint ha egyedül kellene lennie. Voltak akiknél ez be is vált, és együtt maradtak és gyerekeik születtek és leélték így az egész életüket, és mindig azt mondták, hogy máshogy sem lett volna jobb. Mások meg a gyerekek megszületése után elváltak, és kerestek maguknak más szerelmeket, de olyanok is voltak, akik a gyerekek miatt maradtak együtt és később mondták azt, hogy jól elszúrták az életüket, mert fiatalon még lett volna esélyük boldognak lenni, de így már nincs. És persze voltak olyanok is – igaz jóval kevesebben – akiknek vagy szerencséjük volt, vagy tudtak valami fontosat, és boldogan élték az életüket egymás mellett, de egymással. De tudjuk, hogy róluk soha nem fog írni egy bulvárlap sem…

És ahogy a királyfi elkezdett elmerülni a gondolatok és az érzések és a szavak világában, kezdtek megnyílni neki ezek a világok. És azt tapasztalta, hogy sok ember – persze nem mindegyik, mert MINDENKIT nem tudott megkérdezni – a szerelmi álomvilágában őriz magának egy képet a tökéletes szerelméről. Az emberek pedig nagyon szeretnének boldogok lenni, ezért mindenre hajlandóak. Van aki napestig dolgozik, hogy legyen elég pénze megvenni mindazt a sok tárgyat, ami örömöt okoz neki, és van olyan ember is, aki ugyanezért lop, vagy csal, vagy hazudik. De olyanok is vannak, akik már annyira szeretnének szerelmesek lenni (szerelmes= boldog), hogy a szemük előtt lebegő álomkedvesük képén keresztül néznek minden szembe jövő emberre, és aki egy picit is hasonlít erre a képre, vagy jelét adja, hogy ő is szívesen lenne szerelmes, akkor rögtön ráborítják ezt a képet, elleplezve azt a VALÓDI embert, aki a kép mögött van azzal a felkiáltással, hogy: “DE BIZTOSAN Ő AZ IGAZI!”

Később még hozzámondják ezt is:

“- Csak még egy picit finomítani kell rajta.

- Már majdnem jó, de ne legyünk maximalisták!

- Nem teljesen ugyan az, de a lehetőség benne van, hogy azzá váljon!”

Mivel az emberek nagyon szerelmesek (szerelmes=boldog) akartak lenni, és már megvolt akibe szerelmesek lehettek (az álomkép), ezért nem is akarták megismerni azt az embert, akit felöltöztettek az álomruhába. Nem hozzá beszéltek, nem őt csókolták, nem őt símogatták, nem neki adták a testüket. Hanem annak, aki lehetett VOLNA.

Azonban ahogy telik-múlik az idő, és jönnek a szürke hétköznapok, a ruha bizony elkezd foszladozni. Itt-ott kibújik a szőrős láb, a széles derék, a kövérkés pocak, és kiderül, hogy az egyik a fogkrémes tubust a közepén nyomja, a másik meg összetekeri. Az egyik égve hagyja a villanyt a vécén, a másik hajszálai meg eltömítik a lefolyót. Egyikük horkol alvás közben, másikuk meg minden nap egy új cipőre vágyik. És hiába próbálják húzgálni az álomruhát, előbb-utóbb már nem lehet mit takargatni.

És akkor a királyfi rájött, hogy sokszor azért nem tudnak az emberek boldogok lenni (boldogság=szerelem), mert nem ismerik meg azt az embert, akivel összehozta őket a sors. De nemcsak a másik embert nem ismerik meg, hanem még saját magukat sem ismerik igazán. Nem tudják, hogy mit szeretnének, csak homályos fogalmaik vannak, amiket soha nem öntöttek formába. A boldogságot mástól várják, de úgy, hogy a másik majd az ő hiányosságaikat fogja kiegészíteni. És miközben a saját hiányosságaikat egy másik emberrel pótoltatják, azt az embert megpróbálják arra képre formálni, ami él bennük a tökéletes társukról.

És akkor a Királyfi előtt is megvilágosodott, miért is akart mindig újrakezdeni azzal a bizonyos lánnyal…

Amikor a Királyfi ezeket megtapasztalta és megértette, elhatározásra jutott. Mivel nem volt teljesen buta srác, és már régóta foglalkozott az érzések, a gondolatok és a szavak világával eldöntötte, hogy elindul egy hosszú vándorútra. Tudta, hogy hosszú és magányos lesz az út, ahová nem vihet magával senkit. Sem a legkedvesebb szolgáját, sem a legjobb barátját, sem a könyveit, és mégcsak a nyolc gigabájtos zenelejátszóját sem.

Mert az út Önmagába vezetett. Elhatározta, hogy megismeri saját magát. Megtanulja még pontosabban megérteni az érzéseit, a gondolatait, a szavait, és megkeresi önmagában a boldogságot, a teljességet és a harmóniát. Tudta, hogy már közel jár a céljához, de azt is tudta, hogy ez az út soha sem érhet véget. Nem érhet véget, mert minden percben, minden órában, ő maga is változik, és ezért az út sem lesz soha ugyan az.

És amikor megtette az első lépéseket, rájött, hogy:

Nem a cél – az út maga érdekes;

a szenvedés, a kín és a kaland,

mert eljutni több módon is lehet

oda, hová vágyad űz. Mi marad,

csupán a tűz, amiképp éltetett,

hogy véghetetlen köröket szaladj

újra meg újra. Amíg szép, s nemes

eszméid hajtanak, menj! Nem szabad

megállni most; lábad alatt remeg

a föld, s a levegő-ég megszakad

- erőd legyen elég, és úgy lehet,

te leszel ím’, a győzelmes lovag!

       Majd elnyerve nőt, s a királyság felét,

       továbbállsz mégis - lám, ez sem lesz elég… (Bánházy Péter)

Utóirat:

Mielőtt a Legkisebb Királyfi elindult volna, vettem a bátorságot, és amikor nem figyelt oda belekukkantottam az elemózsiás tarisznyájába. Tudtam, hogy valamit rejteget, mert furcsán domborodott a zsák oldala. Belekukkantottam és elmosolyodtam. Mert megláttam valamit, amit azért vitt magával, hogy – miután megismeri önmagát, és találkozik egy olyan királylánnyal, aki szintén ezen az úton jár – a biztonság kedvéért még leellenőrizze, tényleg Ő-e az igazi.

A tarisznya aljában ott volt elrejtve – egy mintás selyempapírba becsomagolva – Hamupipőke cipellője…