Jó és Rossz

Van vagy tizenöt éve annak, amikor láttam az "Isten veled Király" (Farewell to the King) c. filmet.

A történet arról szól, hogy valamikor a II. világháborúban a csendes óceáni hadszíntéren egy vesztes ütközet után néhány katona megszökik a szövetséges seregből, és Borneó szigetére kerülnek. Itt néhányan a japánok fogságába kerülnek (kivégzik őket), de egyiküknek (Learoyd - Nick Nolte) sikerül megszökni, és beveti magát a dzsungelbe. Itt aztán a benszülöttek elfogják, majd különböző próbatételek után befogadják a törzsükbe. Learoyd a törzsben megtalálja a nyugalmat és a boldogságot, és később még királlyá is választják. Persze aztán a háború megtalálja őt és népét is, de a folytatás most nem lényeges, ha felkeltettem az érdeklődésedet, akkor úgyis megtalálod a filmet.

Az apropó, aminek a kapcsán eszembe jutott a film, az annak egy jelenete.

Egyik éjjel a király elmesél egy történetet az őt felkutató katonáknak, akiket befogadott a falujukba. Elmeséli, hogy miként vált királlyá:

Miután befogadták Learoydot a faluba a benszülöttek, meg kellett harcolnia az egyik legerősebb és legvérengzőbb harcossal. "Három nap és három éjjel küzdöttünk, mire sikerült őt legyőznöm. Miután meghalt, minden falusi megsiratta. Rossz ember volt, de mindenki arra a kisfiúra emlékezett, aki a hosszúházban játszott."

És itt most hagyj magadnak egy kis időt elrágódni ezen a mondaton: "rossz ember volt, de mindenki arra a kisfiúra gondolt, aki a hosszúházban játszott…"

Nem akarom Neked megmagyarázni, hogy ez mit jelent, mint ahogy a fogadatlan prókátorok tennék, csak elmondom, hogy Nekem mit jelentett ez az egyszerű kis mondat. Te csak hagyd, hogy a szívedben kibontakozzon a saját magyarázatod.

Nekem azt jelentette akkor - és ahogy most újra átélem ezeket a szavakat még most is beleborzongok -, hogy mindannyian tisztán, bűn nélkül születünk. Nem osztozom abban a véleményben, hogy minden ember születése pillanatától bűnös, csak azért, mert embernek született. Sőt pont veszélyesnek tartom ezt a fajta gondolkodást, mert ha eleve bűnösnek ítélek valakit, akkor már előre megadom neki a felmentést a tettei felelőssége alól, hiszem úgyis bűnösnek született, akkor már minek egyáltalán a jóra törekednie? Vagy a másik hozzáállás szerint, mivel már bűnösnek születtünk, akkor egész életünkben a bűneink miatt szenvedjünk, hiszen olyasmi miatt kell bűnhődnünk, amiről nem tehettünk. Megszülettünk. Ennek a nevében aztán egész életünkben befolyásolhatnak minket olyanok, akik eldönthetik helyettünk, hogy mi ajó és mi a rossz. Mert ők fel vannak ruházva minden Isteni tudással. Elveszik tőlünk az életünket, mert megmondják, hogy mit, hogyan és miért kell tennünk. Olyanok, akik esetleg az életnek nem is élik át minden vetületét. Hiszen hogyan mondhatja meg bárki is, milyen legyen a családi életem, akinek soha nem is lehet családja…?

Egy másik oldalról viszont felmerülhet az a kérdés, ha valaki gyermekkorában jónak születik, mert genetikusan senki sem rossz ember, akkor hogyan, és mitől válik "rosszá". És mi hogyan állunk a "rossz" emberekhez?

A személyiség kialakulása, feljlődése szempontjából sok tanult ember - pedagógusok, pszichológusok - nagyon fontos befolyásoló tényezőnek tartja a gyermeket az első néhány évben érő hatásokat. A környezet, a család, ezen belül is főként a szülők hatását. Sok szakkönyvben, és az ismeretségi körömben is olvasom, hallom azt, hogy valaki, aki nagyon nem akart hasonlítani valamelyik szülőjére most azt mondja, hogy pont úgy viselkedik, mint az anyja, vagy az apja. Pont azokat a szófordulatokat használja, azok a mozdulatai, ne adj' isten azokat a hibákat követi el, vagy épp pont olyan kapcsolatokat keres, mint amilyen a szüleié volt. Erről nem akarok most beszélni, mert nálam sokkal többet tudó emberek ezt a témát már ezerszer is leírták; mindenki megtalálhatja a könyvesboltokban, vagy a könyvtárakban a neki tetsző szerző könyveit.

Inkább arról beszélnék, hogyha ez ennyire igaz, akkor a szülők nem kenhetik el a felelősségüket a gyerekek későbbi életével kapcsolatban. A szülők, és mi leendő szülők is tisztában kell, hogy legyünk azzal, hogy azt az útravalót, amit majd gyermekünk a kezébe kap, azt a Nagybetűs Életbe szóló Útlevelet mi adjuk a kezükbe, és az első oldalakat, amik a folytatást majd meghatározzák, bizony mi töltjük ki!

Azt hiszem, hogy sok szülő nagyon is nincs tisztában ezzel a felelősséggel. De hogyan is lenne, hiszen ezt az útravalót már Ádám és Éva óta úgy cipeljük magunkkal, hogy csak keveseknek sikerült rajta változtatni. A többség bizony nem eszmélt még arra, hogy programok szerint "működik", amely programokat generációról-generációra viszi tovább magával. Nehéz olyan dolgot megváltoztatni, aminek nem is vagyunk a tudatában, ezért lenne fontos tudatosabban élnünk, nagyobb figyelemmel viseltetnünk a mindennapi életünk cselekedetei, de a gondolkodásunk irányában is. Tudom, hogy erről még sokat lehetne írni, de itt és most csak a figyelem felkeltése, és a gondolkodás megindítása a cél.

A másik gondolat, ami a témával kapcsolatban bennem felvetődik, az az egymás megértése iránti igény.

Általánosságban azt figyelheted meg, hogy a hétköznapi életedet annyira elfoglalják a saját dolgaid - munkahely, pénz, kapcsolataid, de legfőképp a médiákból Feléd áradó zaj -, hogy nagyon kevés időd és lehetőséged marad arra, hogy az életed szempontjából TÉNYLEGESEN fontos dolgokkal törődj. És ebbe belatartozik az empátia fejlesztése iránti igény is. Az igény arra, hogy megpróbáld megérteni a másik embert. Most nem az elfogadásról beszélek - hol van még az innen? -, hanem csak arról, hogy mennyire próbálod magad beleélni a másik bőrébe? És most ne nagy dolgokra gondolj, csak a közvetlen környezetedben lévő emberekel való kapcsolataidba. Mikor már arra sincs sokaknak energiája, hogy a másikra FIGYELJENEK.

Mert alapvető, a folyamat szempontjából elsődleges kérdés a FIGYELEM. Ha már tudnál figyelni a másik ember mondanivalójára, és nem csak a fejedben zúgó zajra összpontosítanál, akkor meghallhatnád, amit a másik mond. Ez lenne az első lépés, ami után eljuthatnál addig, hogy BELEÉREZD magad a helyzetébe. Rájöhetnél, hogy az igazságok, amiket hajtogatsz csak a Te igazságaid, és a másik igazságai pont annyira megállják a helyüket NEKI. Ha már eddig eljutottál, már csak egy lépés, hogy MEGÉRTSD, mit mond, mit miért csinál, és ezek után akár még el is tudod FOGADNI amit tesz, vagy amit mond. Ez persze nem azt jelenti, hogy neked ugyanúgy kellene élned, mint neki, mert hiszen Te más vagy, mit ő. De ne felejtsd el, hogy sötétség nélkül nincs világosság sem - mert hogyan láthatnánk a fényt, ha nem tudnánk a sötétséghez hasonlítani -, mint ahogy rossz nélkül nincs jó sem. A világunk alapvetően mindig két oldalból áll, de a megértést könnyebbé tudnánk tenni, ha ezt el is fogadnánk.

Ha ezt elfogadod, máris rájöhetsz, hogy hiábavaló arra törekedni, hogy minden ember a Te értelmezésed szerinti "jóvá" váljon. Mégis mennyivel szimpatikusabb mások elítélése helyett inkább "arra gyermekre gondolni, aki a hosszúházban játszott"…