Szombat délután - 1999

 

Elfogtam egy levelet!

 

Különleges levél, mert a múltból jött: tanúságtétel egy évtizeddel ezelőtti embertől, aki akkor voltam. Érdekes volt újra olvasni az akkori gondolataimat. Érdekes és tanulságos: annyian és annyira keressük szerencsétlen kis életünkben a boldogságot, miközben nem vesszük észre, hogy nem is kellene keresnünk. Hiszen mindenütt ott van. Csak meg kell látni. Remélem, Neked - kedves olvasó - is tudok ezzel a történettel valamit adni. A Te tanulságodat viszont vond le Te magad - nem akarlak az enyémmel korlátozni. Jó meditálást!

 

 

Szombat délután, miután végeztem kötelezettségeimmel, fogtam magam és bementem a belvárosba. Az autót leparkoltam a Baross utca sarkán. Gyönyörű tavaszi délután volt, hétágra sütött a Nap, sokan sétáltak az utcákon, ültek a padokon.

Végigaraszoltam a Baross úton, keresztülvágtam a Virágpiacon, le a Rába partra. Zsebre dugott kézzel, napszemüvegben battyogtam a parton, át a híd alatt, és a szobornál, a Vaskakas mellett leültem az egyik betontuskóra. Langyos tavaszi szellőcske lengedezett, a Napsugarak cirógatták arcom. Volt valami derű ebben a szombati koradélutánban.

Nem gondolkodtam semmin. Zsongott bennem minden: a tavasz, a napfény, a folyó csillogása… Az egész, mint egy színkavalkád, halk zöngékkel fűszerezve.

 

Később szép komótosan felballagtam a Káptalandombra. Valami vezetett, gyengéden terelgetett. Egyszercsak ott találtam magam a Bazilika nyitott bejáratánál. Hűvös légáramlat legyintette meg arcom, és öntudatlanul becsalogatott a félhomályba. Nem tudom hány századszor voltam benn, és először nem tűnt fel semmi különös. Kellemes idő volt, kis kontraszt a kinti meleghez képest. Cipőtalpam nyikorgott csak a köveken ahogy beljebb mentem az egyébként néma csendben. Felnéztem a mennyezetre, és ismét megcsodáltam egy réges-rég elporladt ember alkotását. Így álltam néhány percig, felfelé fordított fejjel: szemem pásztázta a falakat. Aztán beljebb mentem, szinte szentségtörés volt a nyikorgó zaj, melyet lábbelimmel csaptam. Hallottam, ahogy egy ember anatómiáról beszél. Egy középkorú asszony port törölt a padokról. Az ablakon beszűrődő fénypásztákban porszemek csillogtak. Az oltár mögötti festményt nehéz függöny takarta. Álltam középütt, tekintetemmel befogtam az egész hátsó traktust.

És akkor hirtelen –mint amikor bevágnak egy másik szögből felvett, fókuszált kameraállást- észrevettem a szobrokat. Ott álltak több száz éve rendületlenül. De most –mintha repülő rovar lennék- egészen közelről láttam őket. Úgy éreztem, ízelt lábaimmal lépkedek az arany festékrétegen, kitapogatom a repedéseket, észreveszek minden apró hibát. Tovább léptem. Fel a lépcsőre, ahol egy faragott kőkorlát állta utamat. Innen vettem tüzetesebben szemügyre a kőalakokat. Egy szempillantás alatt, szinte én lettem a mester, aki faragta őket. Átéreztem az áhitatot, mely eltölthette, mikor megalkotta „teremtményeit”.

 

Az ötlött eszembe –vajon a „sötét” középkor művészei hogyan élhették életüket? És vajon hogyan tudták átérezni az egyszerű, templomba járó emberek ezt a csodát: ahogy a szobrász lefaragja a hideg márványról a felesleget, és egy gyönyörű emberi test bontakozik ki a durva anyagból –szinte életre kel. A hajszálakat, az ereket az izmok kötegeit metszi ki; kalapálja, töri csiszolja a követ végtelen gyengédséggel, szeretettel mire végre megszületik a MŰ. Minden egyes alak külön életet él. Midegyikük egyszeri és megismételhetetlen akárcsak „teremtőjük”, vagy a matéria, amiből születtek, vagy a hangulat, az ihlet, ami eleven, életet adó IGE-ként alkotójuk elméjében megszületett. Micsoda vallásosság kellett ehhez az „életéléshez”, amikor minden cselekedet, gondolat, szó, kép egy Isten dicsőségére született, mikor maga az élet volt a vallás.

 

„Nem vallás-e minden tett és minden gondolat, és ami nem gondolat, és nem is cselekedet, hanem csoda és meglepetés, mely szakadatlanul árad a lélekből, még akkor is, ha a kéz követ farag, vagy a szövőszéket hajtja?

 Ki választhatja el vallását a cselekedeteitől, hitét az

elfoglaltságaitól?

Ki képes napjainak óráit kiteregetni maga elé, mondván: -ez az óra Istené, ez a magamé, ez a lelkemé, ez a másik pedig a testemé?”

(Kahlil Gibran: A Próféta)

 

És ezek az emberek így éltek! Részei voltak a természetnek: az égnek, a földnek, a Napnak, a Holdnak, a csillagoknak, a szélnek. Kitörölhetetlenül élt bennük, átszőtte minden tettüket.

 

Ezernyi gondolatfoszlány száguldott át agyamon: volt amelyiket felismertem, néhány elröppent és semmi sem maradt belőle, néhányat sikerült megjegyeznem. Felindultság vett rajtam erőt.

 

És akkor leültem egy hátsó padba. Az ölembe ejtettem a kezem, lehúnytam szemeimet, és nem gondoltam semmire. Elmém teljesen kiürült, csak a csendet éreztem kívül, belül.

 

Most, hogy minden gondolat elillant, megszállt egy furcsa érzés. A bizonyosság érzése. Szép lassan elömlött rajtam, átjárta minden porcikámat ez a mennyei nyugalom. Egyszerre csak tudtam, hogy MINDEN RENDBEN VAN. Szemeim könnybe lábadtak és egyszerűen boldog voltam.