LÁNYBAJOK

Mostanában valahogy többször kerültem lányos társaságba, mint  fiúsba és egészen érdekes tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Először is le kell szögeznem: a lányok legalább annyi fontos, és hétköznapi gonddal, ha nem többel küzdenek, mint a fiúk. Az élet minden területén ott vannak, nemcsak az otthoni ügyeket intézik általában több, mit kevesebb sikerrel, de ugyanúgy megállják a helyüket a munkahelyükön is, és van olyan köztük, aki egyedül kell, hogy szembenézzen a nagybetűs élet megpróbáltatásaival, akár még gyermekekkel is maga mellett. (Na arra lennék kíváncsi melyik egyedülálló férfitársam állna úgy helyt a munkahelyén, ha délután még két - jó esetben legalább általános iskolás, és napközis - gyerkőccel lenne "megáldva".)

Mindezek mellett közös a lányokban, hogy szinte mindegyiküket ugyanazok a problémák foglalkoztatják, de azok között is legfőképp egy, a párkapcsolatok - párkapcsolatuk problémája. Van akinek van párkapcsolata - és ezért, van akinek nincs - és ezért. Úgy tűnik, a kapcsolati gondok legalább olyan általánosak, mint az OTP Bank magyarországon: szinte mindenkinek van vele valamilyen ügye. 

Persze sok más gondjuk is van a lányoknak, nőknek - férfisoviniszta olvasóimat most rendre kell utasítanom - a szebbik nem képviselői nemcsak azzal vannak elfoglalva, hogy siránkozzanak, mi férfiak pedig azért nem csinálunk ekkora gondot ebből a kérdésből, mert többségünk érzelmi intelligenciája - olvasottabbaknak: EQ - azt a bizonyos vadászbéka-testrész földtől való magassági szintjét sem éri el.

Azt hiszem a férfiak többsége egyszerű legyintéssel hajlamos elintézni a kapcsolati gondokat, legfeljebb, ha előjön a téma az "ugyan drágám, nem kell mindent túlanalizálni", vagy a "már megint sületlenségeken gondolkozol" sablonszöveggel hessegeti el a házilégy zümmögésével egyenrangú zavart keltő problémát. Valahogy a férfivá érés kemény leckéi és borgőzös, avagy sörböfögéses, tusolóban nagyot pukkantós, esetleg kockahasra, vastag smukra, vagy bálnamercire gyúrós tanulóévek alatt a férfitársadalom jó része elfeledkezik, vagy csak egyszerűen nem vesz tudomást arról a tudományosan bizonyított tényről, hogy a NŐ nem a megérdemelt munka gyümölcse, ami a BMW jobb első üléséhez tartozó alapfelszereltség, hanem érző lény, aki intelligenciában legalább ott, de érzelmi intelligenciában mérföldekkel magasabban tanyázik mint nemtársaim túlnyomó többsége.

Ez van. Ez itten kérem most nem a vita helye. A nők legalább annyit güriznek a munkahelyükön, mint mi férfiak, majd hazamennek, és folytatják otthon. Ha mással nem, hát azzal, hogy kiszolgálnak minket. Nem akarom a lerágottcsont-közhelyeket gyarapítani a mosás-főzés-takarítás triumvirátussal: mindenki pontosan tudja, miről beszélek. Aki meg nem akarja tudni, az legyen otthon egy hónapig egyedül, nőtársaság nélkül, tegye a megszokott dolgait - se többet, se kevesebbet - majd a hó végén nézze meg, mi változott a háztartásában. Takarítónővel, bejárónővel, anyukával felfegyverzettek felmentve, ők költözzenek be valakinek a lakásába, ahol az említett személyek biztosan nem találnak rájuk.

A mindennapi robot után nincs is mit csodálkozni azon, hogy sok lány, asszony a házasságban lehúzott néhány év után már annyira belefárad az anyagi, fizikai lét gyötrelmeibe, hogy egy idő után teljesen elhagyják magukat, és ha valaki megkérdezi tőlük, ugyan mit gondolnak, mit fog szeretni a férjük rajtuk, ha ennyire igénytelenek önmagukkal szemben ez a válasz jön: szeressen így, ahogy vagyok. Amiben - valljuk be őszintén - van is igazság. Mert az "asszonyállat" - ahogy a jólnevelt bikák egymásközt nevezik - aki kiteszi szívét lelkét a családért - mert persze hagyományosan még ez a szerep is neki jut -, a gyerekekért, meg a 'zuráért, okkal várhatná el, hogy megbecsüljék érte. Ő tűr, robotol, kitart, a férje meg, ha van elég pénze - érezvén a kapuzárási pánikot - majd lecseréli egy fatalabb, frissebb, gyerektelen csajszira, aki majd eljátssza a "buta vagyok, de legalább velem lehet reprezentálni" szerepet idősödő, de vastag pénztárcával ellátott uracskája mellett. Amelyik pasinak nincs pénze, az meg talál magának valamilyen fontos elfoglaltságot - sport, vadászat, sportvadászat, kocsmázás, verekedés, betörés, kemény munka túlórával: egy a lényeg, hogy sok időt vegyen igénybe, és minél kevesebbet kelljen otthon tölteni. Persze vannak üdítő kivételek is, de ha most közhelyes akarnék ismét lenni, azt mondanám: a kivétel erősíti a szabályt. De nem mondom.

Így aztán a sok tündéri, bájos, romantikus, szellemes, humoros, idealista csajsziból - megint csak tisztelet a kivételnek - úgy harmincegynéhány éves koruk környékén - később szülőknél ez tovább tarthat - megkeményedett, szigorú arcú, összeszorított szájú, legörbülő ajkú, örömtelen, életvidámságtól megfosztott középkorú asszony válik. Az a lány pedig, aki néhány éve még a királyfit várta fehér lovon, addigra azt mondja: "... a szerelem mindig illúzió, és fontosabb megtalálni azt a tevékenységet, ami közben úgy érzed magad, mintha szerelmes lennél..."

Én pedig egy ilyen mondat hallatán elsírom magam! Mert látok magam előtt egy gyönyörű, értelmes, okos, érzékeny lényt, aki évek óta benne van egy olyan kapcsolatban, ami már nem elégíti ki - már nem boldog - és ahelyett, hogy a boldogságot keresné, még olyan áron is, hogy ha kell felrúgja az elposványosodott állóvíz-szövetségét, inkább megalkuszik saját magával, inkább magyarázatokat keres, inkább elfordítja az arcát a lehetséges jövőktől, csak azért, hogy a biztosra menjen. Inkább pótcselekvéseket keres, és megmagyarázza magának, hogy ez a világ rendje - "... a szerelem csak illúzió..." - minthogy elhinné azt: a boldogság neki is jár. És csak azt kaphatja meg az élettől, amit kér, amit elvesz tőle. Nem véletlenül mondják az okosok, hogy "segíts magadon, s Isten is megsegít". Mert hát földi létezésünkkel együtt jár a cselekvésre való képesség és készség is: ha ugyanazt tesszük, mint eddig, akkor hogy a fenébe várnánk azt, hogy bármi is változni fog?

Félek, ez a lány majd pár év múlva egy boldogtalan, problémákkal terhelt kapcsolatban gyerekekkel az oldalán, ha elég őszinte magával rájön, hogy önmaga feladásával semmit nem nyerhet. Ideig-óráig lehet más életét élni, de akkor hol lesz a sajátunk? Az életünk ebben a dimenzióban és ebben a testben csak egyszeri: itt nincs utóvizsga, ha megbukunk, nincs osztályismétlés. Az idejével, életével mindenki maga gazdálkodik - nomeg a Jóisten - és érdemes meggondolni mi a jobb: azt mondani, hogy legalább megpróbáltam, vagy azt: meg sem próbáltam...

Sokszor eszembe jut - amikor emberek nem mernek tenni valamit az életük boldogabbá tételéért csak azért, mert félnek az ismeretlentől, és inkább a "nem igazán jó, de legalább biztos"-at választják - a Schindler listája című film egy jelenete: Az asszonyok, akiket Auschwitzba deportáltak állnak a tábor udvarán, és az egyik azt mondja: - Legjobb lenne, ha nekiszaladna a kerítésnek, amibe áramot vezettek és akkor nem lenne több gondja. Erre a másik asszony azt válaszolja neki (nem pontosan idézem, csak a lényeget): - Ne tedd meg, mert akkor soha nem fogod megtudni mi történhetett volna...

Itt szeretném megkérni minden embertársamat nemtől, vallástól, bőrszíntől, kaszttól, felekezettől, politikai hovatartozástól és úgy általában mindentől függetlenül, hogy ha párkapcsolatban leledzik, legyen kedves és tegye fel magának legalább az alábbi kérdéseket: Mi az, amit tisztelek a szerelmemben/páromban? Mi az, amiért a párom/szerelmem tisztel engem? Boldog vagyok ebben a kapcsolatban? Boldog a párom/szerelmem ebben a kapcsolatban? Vannak közös céljaink? Tudnék vele gyermeket vállalni? Egyetértésben, azonos értékek mentén tudnánk gyermekeket felnevelni? Fel tudok rá nézni? Ő felnéz rám? Van valami, amit ki nem állhatok benne? Jó barátok vagyunk? Meg tudunk mindent beszélni? Tudnék nélküle élni? (Persze opcionálisan lehet még sok okosságot mellétenni, nekem most hirtelen ezek jutottak eszembe. De kezdetnek, ha nincs más, ennyi is megteszi.)

És ha talál csak egyet is a kérdések közül, amire a válasz rossz érzéseket kelt, akkor kérem gondolkodjon el azon, hogy nem érdemesebb-e, tisztességesebb-e elengedni a másikat - ha mégoly nehéz is - és lehetőséget adni mindkettejüknek egy megfelelőbb - és ezáltal boldogabb - kapcsolat reményének, lehetőségének?

Tisztelt Férfitársam! Önt pedig arra kérem, hogy a Nőt, aki Önt minden hibája és faragatlansága ellenére figyelemre méltónak tartotta és párjául kiválasztotta, becsülje meg, és tisztelje mindazért, amit Önért tesz, és amikről Ön miatt lemond. Tisztelje azért a kitartásért, amiért még mindig Ön mellett van, holott ezer és ezer, Önnél sokkal szebb, férfiasabb és gavallérabb úrral hozhatná össze a sors. Tegye Őt boldoggá, még azon az áron is, hogy néha-néha le kell mondania egy-egy focimeccsről, sörözésről, vagy újságolvasásról, netán el kell mennie vele vásárolni, vagy uram bocsá' a vasárnapi ebéd után el kell mosogatnia, vagy épp az anyóssal - az Ön édesanyjával szemben - ki kell állnia mellette. Mert higyje el, kicsivel is beérik: szeretni kell Őket. Csak úgy. Azért, mert vannak.